Postpunk, no wave, screamo, szintipop hardcore, kísérleti zene, nem merem azt állítani, tudom mik ezek, vagy akár tudom, hol van köztük a határ (azt persze nem tudja senki)
Vonz az, hogy zajról írjak, olyan zenéről amin nincs más fogódzkodó, csak egy idétlen hajviselet, egy trágár lemezborító, valami szánalmas műfajmeghatározás, zaj, amire csak zajjal lehet reagálni, látszólag értelmetlen kérdések, amik a lényeget leplezik le, kritikák és ítélet helyett interjúk, fényképek.
De vissza a pasiaimhoz. Hát az csak rám tartozik. Sajnálom. Hízelgő persze, ha ilyesmire kérik az embert, nem arról van szó, csak van bennem valami alázat és gátlás, hogy ebben a livejournaltól, blogoktól, egoizmustól, emótól fertőzött világban ne AKARJAM magamat mutogatni, legalábbis ne az exhibicionizmus édes öröméért, hanem hogy figyeljenek valamire ami fontos nekem. Ez mondjuk valamilyen szinten kurvaság, persze rég nem számít, az-e vagy sem, és nincs is semmi rossz ezen, ki a mellét, ki az elbaszott magánéletét rakja ki a netre, fokozatok, de az ízlés is fokozatok kérdése ugye.
Tehát vegyetek VÉR fanzint, a harmadik számban van Alec Empire interjú, Vér-díj, Zanzibár, Prieger, önpusztítás, mekdonaldz. Támogassátok a kortárs prózát, az olyan kortárs prózát ahol nem szív füvet senki, és a főhős nem magolta be az idegen szavak szótárát.
Na elég, a sátán legyen veletek.
---
Nézem a tévét, valami hülye német sorozat. Van egy tizenhatéves kiscsaj, kis tüsi haja van, meg szemüvege, van egy barátja is, nagyon menõk õk ketten, ebben az epizódban mobilon súgtak egymásnak az órán, aztán jól lebuktak. Sok kis szaros bénagyerek, a bõgatyáikban játsszák a lazát, akinek a legtöbb pénze van az a leglazább, hát legalább túlzott intellektussal nem lehet õket vádolni, istenem.
Na, tévé. Bátyó ellágyultan nézi a tankcsapdaklippet. Koszos kis rokkerek, hogy ilyen meg olyan õszinték, ha valaki õszintén sablonos, alkohol- és izzadságszagú, õszintén fulladsz meg a zoknijától, õszintén rakja be az Ossziánt az iskolarádióba, hát õszintén, tapsoljunk neki.
Én még emlékszem a gimnáziumi boldogtalan évekre egy szép szocialista iparvárosban, nem azért mert pszichopata vagyok, hanem mert fiatal. Milyen szép is volt, magány, érdektelenség, depresszió, rutin, napról napra. Azon gondolkozom, majd ha nyolcvanéves leszek, és ezekre a napokra fogok gondolni a kórházban katétercsere közben, mert mikor is máskor, fog majd folyni a nyálam, és az utolsó romlott fogacskáim kihúzódnak a szám sarkába, igen, akkor fog majd bevillanni a kép, hogyan játékgépeztünk a Diófa Presszóban, és a 15 éves osztálytársamat hogyan fogdosta a harmincéves barátja (akinek volt kocsija meg mobilja), és hogyan vett nekünk is kólát meg bort. Egyszer hazaküldtek, hogy kérjek pénzt, és vegyek egy más árnyalatú tornaruhát, mert az enyém világosabb kék mint a többieké. Nyolcosztályos gimnáziumba jártam, egy életen át fogok tudni anekdotázni. Ha majd elõbb-utóbb tényleg ágyhoz leszek kötve. Nézem ezt a sorozatot. Olyan szeretettel, olyan nosztalgiával ábrázolják az iskolai napokat, hogy itt vagy drogok, vagy nagyon-nagyon tanulatlan emberek vették át az irányítást az alkotómunka felett.
Ki a fasz élvezi, hogy kövér öreg nõk ordibálnak vele, hogy izé, a leopárdminta a sátánnak találmánya, és csak diszkóba szabad felvenni? Ki a fasz élvezi, hogy a mindennapi ételében mindennap csont- és mûanyagdarabokat talál? Kit érdekel a bélférgek vérkeringése? Kit érdekel Szabolcska Mihály költészete? (Hm, ez az utolsó kettõ nem is olyan rossz mondjuk). Ha még csak rólam lenne szó, hát istenem, van, akikrõl születésükkor lemondott a társadalom.
Egy megoldás van itt: az apátia. Nem hagyni a köcsögöknek, hogy megmérgezzék az agyam, és "városunk elitjéhez illõ" nevelésben részesítsenek, fekete leplet arra, ami nekik kell!
Ezennel bocsánatot szeretnék kérni minden kedves, a sötét oldal iránt érdeklõdõ iskolatársamtól, akit ledarkosbolondoztam és kiröhögtem, mert hibás nyelvtannal idézték a Marilynmansont. Még mindig nekik volt leginkább igazuk, énutánam persze. Emberek tegyétek a kezeteket a szívetekre: ki nem vágyott még arra, hogy a telihold sápadt fényében feláldozzon egy kecskét? Fröcsögõ vérben fagyoskodni az éjszakai temetõ közepén mûvirágcsokrok, és "feltámadunk" feliratú beton sírkövek között. Istenem, nincs jobb, mint egy kis gótikus móka, így õsszel, még érettségi után is.
Vér, sátán, denevérek, pentagrammák, mindez bármikor képes egy kis mosolyt csalogatni a pofácskámra. Nem kell engem félreérteni, élvezem én az élet színes és csiricsáré oldalát, nincs bajom a rózsaszín latexszel, semmivel sem ami yo, de hát igen, egy plüssdenevér a falon, egy kis fekete rúzs... de hát mit is magyarázzam?
Csak mondom amúgy, tényleg, fellép a kaliforniai Vanishing Nov 19-én a Marco Polóban, death disco yo! R.I.P.-hop no wave mûvéres móka (nõi énekessel) minden mûvészethez értõ kedves érdeklõdõnek, http://thevanishing.com/.
