Személyre szabatlanul
A szüleim néhány hónapja ismét egymásba szerettek, olyannyira, hogy édesapám megkérte édesanyám kezét, és most szombaton meg is házasodtak. Az esküvő a II. kerületi önkormányzat házasságkötőjében zajlott le. Amikor megérkeztünk hatan, a szüleim, a két tanú, és mi, a majdnem felnőtt gyerekek, a portás szívélyesen fogadott bennünket és felkísért a hallba.
Az anyakönyvvezető és a rendezvényszervező voltak a teremben. A második mondta, hogy előre kell fizetni, mert neki sietnie kell.
Édesapám már korábban, a bejelentkezéskor is firtatta, hogy a nő honnan fogja tudni, hogy őket adja össze, meg, hogy ez egy speciális második házasság.
Kézfogás édesapámmal, anyámmal már nem, és kedves, de teljesen sablonos módon összeadta a nő a szüleimet. Épp csak, hogy nem kívánt bő gyermekáldást.
Ha egy hipermarketben kedvesen szólnak az emberhez, ha a buszsofőr barátságosan köszönti az utasokat, vagy ha az ellenőr nem akar lefejelni: az embernek máris jobb kedve lesz.
Este elmentünk egy étterembe vacsorázni, ahol nagy volt ugyan a tömeg, de amikor a pincér kihozta a tortát, lekapcsolták a villanyt, és a sok ember, amint meghallotta: "éljen az ifjú pár!" tapsolni kezdett, hogy apámnak majd´ kicsordult a könnye.
Ott beszéltük meg egy csilis bab és egy adag sült kacsahús között, hogy nem szeretnénk, ha a temetésünkön is csak úgy általában az elmúlásról beszélnének, nem pedig az életben elért dolgainkról. Mert, bár nekünk már mindegy, az élőknek nem.
Fotót? Azt nem!
-Jó napot, elnézést!, készíthetnék önről egy felvételt? Fényképezni tanulok, és ön ebben a környezetben épp beleillene a sorozatom témájába.
-Bocs, de nem szeretem, ha fotóznak!
A Margit-körúton sétálgattam. Jó kedvvel indultam, gondoltam fotózgatok egy kicsit.
Megpillantottam a padon ülő hajléktalan asszonyt, aki lehajtott fejjel ábrándozott talán egy szebb jövőről. Mellette egy hasonló korú és sorsú néni búslakodott a botjára támaszkodva.
Gondoltam: ezúttal a könnyebbik utat választom, és előbb megcsinálom a képet, majd aztán bocsánatot kérek, ha netán rossz néven vennék. Így is tettem, de bocsánatot kérni nem jutott időm, mert a néni elküldött az anyámba. A botjával fenyegetett, én pedig szabadkoztam, látván a járókelők rosszalló pillantásait, amelyek vagy nekem szóltak, vagy a még mindig ordibáló néninek, talán csak az emberek szeretnek rosszallóan nézni.
Nem adtam föl, rendíthetetlenül folytattam utamat, hogy végül is elkészüljenek a képek. Eszembe is jutott, hogy egy rutinos fotóst azok a bizonyos pillantások érdekelték volna igazán, úgy értem azokban volt valami...
Kezdett elhatalmasodni rajtam az érzés: ezek az emberek FÉLNEK a nyilvánosságtól, úgyhogy a továbbiakban megmondtam: ezek a képek soha, sehol nem fognak megjelenni.
A Moszkva téren adtam némi aprót a "srácoknak", megengedték, hogy fényképezzek, és érdeklődtek, hogy hová lesznek a képek. Néhány perces beszélgetés után fedeztem föl egy színes bőrű férfit, aki újságot olvasott egy MIÉP-es plakát alatt. Odamentem és szerény, ám de lényegre törő angolsággal elmagyaráztam neki, hogy milyen plakát alatt ül, majd ismertettem saját liberális nézeteimet, nehogy véletlenül félreértsen, és megkértem: hadd fotózhassam le.
Az illető egy különlegesen riadt képet vágott, és a szó legszorosabb értelmében elfutott.
Gondoltam, kihasználom a helyzetet és elkezdek megvető pillantásokat fotózni, de még csak rám se bagóztak.
Délután egy budai bevásárlóközpontban sétálgattam, és kiszúrtam egy családot, amelynek két, kisgyermek korú tagja aranyosan kimázolva bambult ki a fejéből. Mindennemű gyanakvás nélkül kaptam engedélyt fotózni.
Ezen a napon különösen sok ember utasította el fényképezőgépem közeledését.
Csak még egy példát a szélsőséges megnyilvánulásokra: Hazatértemkor két üres kocka maradt a gépben. Édesanyám a tűzhely fölött kavargatott, és idegesen rám förmedt, amikor exponáltam. Kijött belőlem az aznapi "nemengedemhogylefotózz", és dühödten kérdeztem meg: miért nem szabad fotózni? Anya előbb csak annyit mondott: rosszul nézek ki, de miután meghallgatott, előadta teóriáját az aznap történtekre vonatkozólag.
Lényegében ez állt benne: mindenki az átveréseket tapasztalja, látja, visszaélések rémtörténeteit hallja, vagy éli meg. Bizalmatlanná és elutasítóvá válnak, a fényképezőgéptől, kamerától pedig egyenesen rettegnek. Nem csoda: ők is néznek tv-t.
No jó, de mibe fog átcsapni ez a bizalmatlanság akkor, amikor a kertes házak ajtóin begurulnak az első dzsihad márkájú kamionok arab terroristákkal?
