Bolha - Régóta dédelgetett tervünk megírni, hogy milyen is Bécsbe zarándokolni könnyűzenei eseményre. Sajnos Bolha örökre feleslegessé tetta a műfajt, meg egyébként is, mi nem tudnánk szöveget ilyen művészien ömleszteni.

Megint kievett a fene Bécsbe, kátyútlankodni, bezabálni egy-két vurstot (ez egy kolbászfajta, de nem az itthoni gazdaságos!), megnézni az autópálya melletti klotyók falára kitett meleg fiúk ajánlatát. Na jó, nem ezért, hanem Alter Bridge koncertre húztam. Elég alter, vagyis inkább alte vagyok, hogy egy ilyen kemény rock balhén ne érjen meglepetés. De ért. Nem találkoztam anyámmal. Tudom, azt lett volna az igazi kinder meglepetés tojás, ha a faterral csápolnak az első sorban. De ők már vagy 15 éve Mozart requiemjére pogóznak a túlvilágon. Szóval muterék lakktangás őrjöngése kilőve. Viszont az előre meghirdetett elcseszett formájú Gasométer nevű hely helyett, az ottani Arénában rendezett bulin volt egy fazon, aki többet ért, mint őseim csokorba kötve. Bezúztuk magunkat a haverokkal és azonnal letámadtuk a sörmérő csajokat. A harmadik gyorsan legörgetett bögre után vonultunk a terembe zene élvezkedésre. Már kintről hallatszott, hogy fájdalomban lesz részünk, mert egy elvetemült osztrák banda igyekezte magát előzenekari rangra emelni, fülsiketítő gitárnyúzással. Az énekes, ez persze ránézve jóindulatú kijelentés, az alpesi havasokban élő őseit idéző, artikulálatlan, angol nyelvvel átitatott jódlizásban érezte megvalósítani magát. A dobosból kitört az eredendő rossz, és valami elszánt energiákat felszabadító erővel csépelte a bőröket és a cineket. Az első sorokban állókon, mint Leonardo di Caprio tincsei a süllyedő Titanic orrában, lobogni kezdtek a fekete, halálfejekkel díszített pólók. A hangerő néhányukat a mögöttük álló gyomorszájába préselt. Élvezetekről szó sem volt. Éppen egy újabb sör dózis begyűjtésére tettem javaslatot, amikor a felső sorok egyikében megláttam az emberünket. A terem végébe kb. hétsornyi ülést gyártottak, gondolva a szerektől és az alkoholtól megfáradt rajongókra is. Nos ott, a legfelsőben ült a fazon. Haját őszre színezte az életéből már kiszakított 60-65 év. A szerkója kellőképpen elütött a jelenlevők ruházatától. A rozsdabarna zakója és szebb napokon még élet is látott szövetnadrágja, valamint a fehér inge és kissé lazára kötött nyakkendője, legalább annyira kilógott a képből, mint pöcegödörből a véletlen beleejtett műfogsor. De nem ez volt a lényeges szempont a figuránál, hanem az, hogy ott, és így édes szunnyadással múlatta az időt. A felvillanó stroboszkóp fényében látszott, két húsos szájszéle közül enyhén kilógó, nyáltól megcsillanó nyelve. Mellkasa szabályos időközönként emelkedett és süllyedt. Néha rándult egyet a lába, mint aki éppen egy BL döntő hosszabbítás utáni 11-eseiről álmodik. Önmagát Ronaldinhonak képzelve és Olivér Csúnyaarcú Kahnt a balsarokba fektetve, egy laza belső passzal a lasztit begurítja a jobbosba. Így álmodozott az én emberem még akkor is, mikor a rémszar osztrák pokróc banda lehúzott a színpadról. A népek követelni kezdték a fő attrakciót, az orlandoi Alter Bridge-t, egyre hangosabb dübögés és fütyülés közepette. Azok persze a koreográfia szerint, basztak hamar bejönni, legyen elég nagy a feszültség, mert az úgy menő. Az öreg csákó meg egyre nyomatta a szunyót. A fényeket kezelő figura elérkezettnek látta az időt, hogy az összes pilácsot minimumra fagyassza. Ettől a birkák még hangosabb üvöltésekbe és sikolyokba borították a termet és az agyukat. Majd, mint a mennyországba érkezettek, totális fényözönben, színpadra lépett a banda és eleresztették hangszereik első hangjait. Az én emberem, mint egy jelre pattintotta ki mindkét szemét, szája sarkából kitörölte a már indulófélben lévő álomnyálát és átszellemült fejmozgással lekísérte az egész koncertet. A ráadás számoknál már állt, és mikor a banda végképp lekotródott a deszkákról, ő is ködformát választva tűnt el a bécsi éjszakában. Beszarás. Ezért szeretek Bécsbe, koncertekre járni. Meg persze a jegy mellé adott sörökért.