Itt már a legtöbb lényeges dolgot elmondtuk a Girls Aloudról, vagyis Nicola Roberts, Nadine Coyle, Kimberly Walsh, Sarah Harding és Cheryl Tweedy együttesérõl. 2002-es debütálásuk óta megjelentettek már két sikeres nagylemezt és egy csomó slágert, ám egyelõre nemigen sikerült brit földön túl is befutni, ahogy azt mondjuk a Sugababes tette, és erõs a gyanúm, hogy erre már nem is nagyon fog sor kerülni.

Kár, mert ebben a mûfajban a Girls Aloud a legjobb, köszönhetõen ugye ennek a bizonyos Xenomania nevû dalszerzõ kollektívának. Mivel pedig a három közül eddig ez az album volt a legkevésbé sikeres kereskedelmileg, meg különben is, ilyenkor szoktak ugye kiütközni "az eltérõ személyiségjegyek", tehát vélhetõen túl sok már nincs a lányokban - talán azért egy búcsúlemezre még futja majd. A gond ezzel is hasonló lehet, mint Rachel Stevens esetében: itt is túl profik lettek a számok a célközönség szintjéhez képest, míg a trendi köcsög zenehallgatók csak a Goldfrappig vagy Madonnáig merészkednek el, ha jól megcsinált popzenét akarnak hallani, így történhetett a két szék között a pad alá esés.

Pedig a szálakat a háttérben húzogató menedzserek semmit sem bíztak a véletlenre, gondoskodtak három "balladáról" is a lemezre, amik mind silányak, borzalmasak, elkeserítõek, és megfosztják az albumot attól, hogy egy igazi cutting edge popremekmû legyen. És bár nekem semmi bajom az elõre gyártott popcsodákkal, mégis érdekes lenne megnézni, mire jutnának Brian Higgins és segítõtársai, ha a saját fejük után mehetnének.

Mert aki olyan számokat képes írni, mint a Models (ez már-már Devo), a hasonlóan pörgõs és modern hangzású Wild Horses, a Swinging London Town (ennek az alapjait csakis egy ezredvégi Giorgio Moroder csinálhatta) vagy a szintén elektropop klasszikusokat idézõ It´s Magic, az talán még többet tud, ha eleresztik a pórázról. (A Biology-t most nem méltatom külön megint.)

Mi azonban maradjunk a Chemistry-nél, ami három szégyenfoltjával együtt is 2005 legjobb mainstream fröccsöntött poplemeze volt, és õszintén remélem, hogy nem az utolsó.

7,5 - Inkei

The Strokes: First Impressions On Earth

Ott kellene kezdeni, hogy akkor most megmondjuk: a Strokes ciki/kúl, és valamelyik véglet mentén kibontani a lemezkritikát. Nos, ez az, ami nem fog menni. Szerencsére ebbe a hibába már a zenekar elõzõ lemezének ismertetésekor sem estünk bele, hát akkor miért tennénk ezt most? Különben is, az már tény, hogy a Strokes fontos zenekar, kevés olyan hatású lemeze volt a 21. századnak, mint az Is This It, amely gyakorlatilag elindította az újrock forradalmat. És ez akkor is így van, ha például én remekül megvagyok nélküle - na jó, azért a slágerek megvannak.

Azt is bevallom, hogy kezdetben bizony taszított a Strokes-hype, és végül egy koncert kellett hozzá, hogy megváltozzon a véleményem. Arra a koncertre is inkább az elõzenekar miatt mentem, de ha már ott voltam, nem bántam meg, sõt, igazából teljesen meggyõzött. Ez majdnem négy éve volt, és akkor amellett, hogy behódoltam az öt New York-i menõcsávó slampos, de feszes retro-rockzenéjének, abban is biztos voltam, hogy a rendkívül szétesettnek tûnõ énekes, Julian Casablancas fogja majd azt a pályát befutni, ami végül Pete Dohertynek jutott.

Szerencsére nem így történt, a zenekar sikeresen túlélte az elsõ lemez utáni eufóriát, és bár a második album 2003-ban nem lett valami nagy kritikai siker, szerintem az sem volt annyira rossz, legalább négy elsõrangú szám volt rajta. Most meg hosszabb pöcsölés után itt a harmadik, miközben néhány másik, a Strokes által kitaposott ösvényen elinduló zenekar már le is hagyta õket. Ennek ellenére azért 2006 egyik legjobban várt lemeze ez a jobb helyeken.

Bár érezhetõ valamiféle újító szándék, azért igazán sok meglepetés nincs - ez is egy rögtön felismerhetõ Strokes-lemez, és hasonlóan az eddigiekhez, ez sem váltott ki belõlem szélsõséges reakciókat. Az elsõ kislemeznek választott, zilált és pörgõs Juiceboxhoz mondjuk kellett egy kis idõ, hogy leessen az a bizonyos húszfilléres, utána viszont hetekig ki sem ment a fülembõl. Ami viszont rögtön megfogott, az a gitárokat teljesen nélkülözõ Ask Me Anything volt, ami tényleg tiszta Magnetic Fields, és szép lassan megtanultam megkülönböztetni egymástól a többit is.

Bár kevésbé feszesek és táncolhatók a korai slágereknél, mégis a számok általában dallamosabbak lettek, Casablancas pedig már egyre jobban ki meri ereszteni a hangját a Mark E. Smithes dünnyögés helyett. A zenekar sem puhult el a nagy sikerektõl, hiszen ez az eddigi legzúzósabb albumuk a fiúknak, a kezdeti punkos egyszerûség helyett ez már inkább egy modern rocklemez, és teljesen rendben is lenne, ha egy kicsit szõrösebb szívû producerrel dolgoztak volna, aki úgy három számot kihúz még a tracklistrõl, így egy kicsit ellaposodik a második felére. Az elõzõ Strokes-albumokhoz hasonlóan ez sem lesz a kedvencem, de a számok nagyobbik része szívesen látott vendég lesz a playlistemben még sokáig.

7,2 - Inkei

SUNN O))): Black One

Elõre is elnézést kérnék az esztétikai terminus technicusok hiányáért, de tudományosan nem tudom elmagyarázni, hogy mely két okból szoktam is én zenét szeretni. Egyrészt ugye ha mond nekem valamit, azonosulok a mûvésszel, aki helyettem énekli el minden gondom és apró örömöm. Másrészt meg ha ugyan nem mond semmit, viszont az egymás után következõ hangok érdekesek.

A végletekig lelassított metálban, illetve más források szerint power ambientben utazó SUNN O))) az utóbbi kategóriába esik. A lemezüket hallgatni olyan, mint sokáig nézni a repedéseket a falon vagy összeszorított szemmel az elõttem táncoló karikákra koncentrálni. Azzal az egyetlen apró különbséggel, hogy amit a SUNN O))) csinál, az félelmetes.

Metál-mûveltségem sajnálatosan sekélyes. Nem tudom felsorolni az Iron Maiden összes lemezét, és hosszútávon egyaránt fárasztónak találom a modern metál két sokak szerint vállalható vívmányát, a templomégetõs blacket, meg az Új Mexikói kamionos stonert is. Fogalmam sincs hát, hogy a hosszúhajú szubkultúra hogyan jutott el a SUNN O))) komor, monoton zajáig, amelyet csak idõnként tör meg a klasszikus norvég-iskolás hörgés, vagy egy halálosan lassan zúzó riff. Mindenesetre a végeredmény, bár egyértelmûen magán viseli a metál jegyeit, hangzásilag lényegesen közelebb áll a My Bloody Valentine-hoz vagy a Venetian Snareshez, mint a Metallicához.

A Black One erõssége, - és ez viszont sokkal inkább ambient-, mint metál-tulajdonság - hogy nem rövid, néhány perces headbengelésre nyújt lehetõséget, hanem annyira tömör, hogy gyakorlatilag muszáj a legelejétõl a legvégéig egyszerre meghallgatni. Lehetõleg fülhallgatóval, lassítottfelvétel-szerûen bólogatva közben. Eleve négy tíz perc feletti szám is van a lemezen, az ilyenek meghallgatása bõven ad idõt arra, hogy végiggondoljuk, lakásunk melyik részén nézne ki jól az az oltár, amelyet a Bak Úrnak szentelünk majd, hogy a szomszéd kisgyerek meztelen testét legyen hol feldarabolni.

8,4 - Bede

Tiga: Sexor

Olyankor lehet tudni, hogy valami könnyûzeneileg elsöprõ világtrend lett, amikor már tényleg mindenki kér egy darabot belõle. Például amikor a diszkó annyira nagy lett, hogy Rod Stewart és Mick Jagger is, sõt, maga Nagy Feró is beállt a sorba. Valami ilyesmi történik most a poppal. Amióta néhány éve a kánoncserének köszönhetõen hirtelen menõ lett S Club 7-t hallgatni, az eredetileg más mûfajban indulók is szeretnének valami olyasmit csinálni, amit meg is hallgat valaki. (Elnézést a "kánon" szó használatáért, többé nem fordul elõ.)

A Tiga nevû kanadai dídzsével elõször a kétezres évek elején találkoztam, amikor az éppen Zyntherius néven futó Jori Hulkkonennel közösen megcsinálták az egyik elsõ electroclash-himnuszt, a Sunglasses at Nightot. Ezután jött az akkor csúcson lévõ International Deejay Gigolos kiadónal megjelentetett American Gigolo mixlemez, és egy egészen új világ nyílt meg elõttem, amelyben kettõ méter harminc centis, bekokainozott német modellek vonaglottak elektromos szintipopra. Sajnos csak a fejemben.

Számtalan remix - köztük néhány elképesztõen kiváló, mint például a teljesen újraértelmezett Hot in Herre - után 2006 elejére ennek a csodálatos kanadai férfinak végre sikerült összehoznia elsõ szerzõi albumát. Amely minden elõzetes félelmemmel szemben egészen kiválóra sikeredett, bizonyítva, hogy van élet az electroclash után, és a szcéna egykori nagyjai igenis képesek a túlélésre, lásd Fischerspooner.

Ha jól értelmezem, ez a Sexor-dolog valamiféle Ziggy Stardust-féle ûrutazás lehet, a Sexor egyszerre egy bolygó neve meg tán a fõszereplõ is, a franc fog odafigyelni a szövegekre, amikor ilyen fülbemászóak a dallamok. A Sexoron ugyanis a túlságosan DM-es Down In It-en és néhány, nekem kicsit töltelék-szagú elektrós house számon kívül jobbnál jobb dalok kaptak helyet.

Tiga simán Ladytron-szintû popérzékenységrõl tesz itt tanúbizonyságot, ráadásul még egy olyan számot is kiválóan fel tudott dolgozni, amit jó rohadtul nehéz lehetett, nevezetesen a Talking Heads Burning Down The House-át. Van itt minden, a táncosabb Pleasure from the Basstõl a simán Viva-kompatibilis, a Scissor Sisters életmûvébõl sem kilógó Far From Home-ig. Talán a csávó hangja az, ami sokaknál kiverheti a biztosítékot, modern, homoszex embereknek azonban csak ajánlani tudjuk.