Osztrigát Magyarországon a legritkább esetben lehet kapni, a kaviár-exportot meg épp most függesztette fel az ENSZ, a fuguról inkább ne is beszéljünk. A libamáj az nekünk nem nagy cucc, az anyatejjel szívjuk magunkba, így egyetlen étel-ikonnal kell beérnünk Budapesten: minden húsok atyaúristenével, a bélszínnel. Sajnos ennek meglehetősen rossz itthon a renoméja, amiért én a Leroyt és a többi early nineties "éttermet" teszem felelőssé, amelyek az akkor divatos, színes gyúrónadrágot viselő célcsoportnak cateringolták a nagy darab húsokat.
Bélszínben az argentinok a szakma Sixtus-kápolnája (már ha eltekintünk az elképesztő árakon, és csakis Japánban tenyésztett Kobe-marháktól, amelyeket a porhanyósság érdekében sörrel itatnak és masszíroznak rendszeresen), elkerülhetetlen volt hát, hogy Budapesten is nyíljon egy steakhouse, amely a pampák vad bikáinak dicsőségét zengi.
A Pampas névre keresztelt Vámház-körúti étterem (biztos a Maradona, a Tango és a Junta nevek már be voltak jegyezve a cégbíróságon) a város legfrusztrálóbb éttermei közé tartozik. Battonyától Nemesmedvesig tényleg itt a legjobb a marhahús, minden egyéb témában viszont annyira mellé van nyúlva, hogy az ember majdnem inkább vasalt pulykamellet enne bárhol máshol. Na jó, azt azért nem.
Étterem annál nagyobb hibát nem tud elkövetni, mint hogy hazudik az étlapon, a Pampas mégis pofátlanul ezt teszi. Az milyen, hogy aszongya feketebab-leves, viszont amit kihoznak, az valami apróbb vörös izéből van, örüljön a vendég, ha nem egyenesen zöldbabot kap. A legsúlyosabb az egészben, hogy az étteremtől kevesebb, mint száz méterre a Nagycsarnokban simán lehet feketebabot kapni. Életem legrosszabb gambas al ajilloját (fokhagymás rák, kedveseim), is itt sikerült megkapnom, tényleg az ehetetlenség határát súrolta. Langyos olajban úszott néhány körömnyi koktélrák, az egyik legegyszerűbb és legjobb tengeri étel arcon köpése. A többi előételük is hasonlóan alacsony szinten mozog, a grillezett sajtos salátában a sajt teljesen hideg, ha ez a koncepció része, akkor cseréljék le a szakácsot, ha meg csak kihűlt útközben, akkor a személyzetet.
A húsukért viszont hajlandó vagyok ezeken a minden egyéb étteremben soha-több-vissza-nem-jövést eredményező hibákon is túltenni magam. A különböző luxus-marhadarabok 200, 320 és 500 grammos kiszerelésben rendelhetők (bár a legutóbbi nincs az étlapon feltüntetve), javasolni tudom a dolgok nem túlbonyolítását, és egyből a legjobb és legdrágább tenderloin steaket kirendelni. Rare vagy esetleg medium, ugye ezt nem is kell indokolni. Ne hagyjuk magunkat a pincérek által befolyásolni, és ne rendeljünk a húsunk mellé mindenféle köreteket meg szószokat. Az előbbi csak elveszi a gyomorban a helyt a hús elől, az utóbbira meg semmi szükség nincs, a jó argentin bélszín nem igényel pácolást, szószokat és egyéb hülyeségeket, maximum egy kis sóval bedörzsölést. Na jó, annyi engedményt hajlandó vagyok tenni, hogy egy szimpla vegyes saláta meg esetleg egy zöldbors-mártás belefér, de a béarni meg bourdeaux-i marhaságoktól (izé... disznóságoktól), tényleg maradjunk távol. Élvezzük ki bélszínünk minden pillanatát, más jó itt velünk legfeljebb desszert-fronton fog történni. A kritikán aluli előételekkel szemben ugyanis utó-ügyben igen magas a színvonal, a félig fehér, félig barna tejcsokoládéból készített profiterole-juk meggyőzően jó.
További baj a Pampasszal, hogy az argentin konyhának csak nagyon-nagyon kis szeletét prezentálja. Hol vannak a remek kolbászok és hurkák? Hol a vaskeresztre feszített, tűzön sült kiskecske? Hol a marhaoldalas, amit Magyarországon azért nem lehet kapni, mert a henteseket nem lehet rászoktatni arra, hogy ne úgy bontsák a marhát, ahogy már az öregapjuk is tette? Hú, és mielőtt elfelejteném, annyira lassú a hely, hogy sírni kell, simán egy óra, mire kijön a főétel, a pincérek egyik fele lassú és buta, a másik meg lassú és bunkó.
Néha ugorjunk be a Pampasba, rendeljünk egy fél kilós tenderloin steaket jó véresen, szó nélkül tömjük magunkba, majd sürgősen lépjünk le. Minden egyéb csak pénz-, idő-, és ízlelőbimbó-pazarlás.
Pampas Argentin Steakhouse
V., Vámház körút 6
411-17-50
www.steak.hu
A Matula Magazinban megjelenő étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerző a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minősített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel. Meggyőződésünk, hogy e két tényező együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.
