Hank Black - Ahogy ami 2005-ben magyar stadionokban folyt, az nem volt foci, ami a magyar építkezéseken zajlott, az nem volt építészet, na pontosan ugyanúgy ami meg a magyar éttermekben folyt, az sem volt nagyon vendéglátás, még ha kicsit tényleg színvonalasabban is zajlott Rósa Henriknél vagy az Árpád-hídnál épülő toronyházaknál. Igazán jót enni idén is külföldre kellett menni.

Biztosan erről is a büdös kommunisták, esetleg a zsidók vagy a tatárok tehetnek, de valahogy a magyar séfeknek és egyéb vendéglátóipari szakemberek továbbra is képtelenek átugrani azt a lécet, ami a konyhaművészetet választja el a jóllakástól. Előre is elnézést, hogy megint a Matteót rángatom elő példastatuálás céljából, de az legalább egy korrekt hely, a bénajánosoknak könnyebb nekimenni, úriember meg biztosra nem fogad.

Szóval ez a Matteo a maga böcsületes receptjeivel, melyek döntő része bármely komolyabb mediterrán szakácskönyvből kinézhető, nagyjából azt jelenti gasztronómiában, mint divatban a kínai hamisítvány Gucci-táskák. Máshol már kitalált, ügyesen lenyúlt formula, bár hoppá, itt elakadtam, a kínai Gucci töredékébe kerül az olasznak, jó mediterránt viszont Mediterrániában simán lehet olcsóbban enni, mint a Pasaréti téren. Ahogy most így átfutottam az idén kiosztott "A magyar vendéglátás csillagai" díj kitüntettjeit, a többi sem nagyon tud ennél többet.

Az országban, ahol a magyaros azt jelenti, hogy ugyanahhoz az ételhez kurva sok a köret, a trend pedig a ruccola sushival, gyakorlatilag egyetlen éttermet nem tudnék mondani, amelynek a konyhája mond valamit magáról, az országról meg széles e világról. Akárcsak az haute couture, igenis kell, hogy legyenek éttermek, amik nem a pórnéphez szólnak, hiszen úgysem tudnák megfizetni, valamint olyan karakterük van, hogy az első falat után egyértelmű legyen, hol is vagyunk. Ilyen Magyarországon nincs, korrekt utánzásnál többre nem lehet nálunk számítani.

Igazán nagyot enni csak külföldön lehet. Ó persze, valóban van ebben roppant adag sznobizmus, de majd levetkőzöm, ha valaki ír egy olyan budapesti étteremről, ami beférne London, Párizs, Milánó vagy Barcelona legjobb ötven étterme közé. Az idei legjobb vacsoráim (valamint ebédeim, reggeliim, uzsonnáim és éjszakai snackjeim) nekem mind-mind Barcelonához és környékéhez kötődnek.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy Katalóniában a benzinkutaknál három euróért olyan szendvicset lehet kapni, ami nagyobb ízélményt nyújt, mint a magyar éttermek jelentős része. Az ok igen egyszerű, olyan bagettet használnak, amit Magyarországon csak hosszas keresgéléssel lehet kapni, olyan sonkát, ami Magyarországon csak két-három boltban lelhető fel, valamint a kurva Rama margarin helyett paradicsomot, olívaolajat és fokhagymát tesznek a cuccba alapozónak.

Tapas

Katalóniában csak nagyon nagy odafigyeléssel lehet rosszat enni, de akkor is kizárólag a tényleg csak turistákra belőtt helyeken. Lloret de Marban ne egyen senki pizzát, és a Rambla környékén indiaik által üzemeltetett szendvicseseket sem ajánlanám. Innentől kezdve viszont szabad a gazda, akár valamelyik halászfaluban döntünk a kétszemélyes extraspeciál herkenytyűtál, akár a Pireneusokban egy botifarra (helyi parasztkolbász) mellett, a színvonal garantált.

A főváros persze kulináris étteremben is Barcelona, ahol még az irodai patkányokra specializált, kizárólag kilenc eurós menüt felszolgáló helyek között is van olyan, ahol nagyobb élményben lesz részünk, mint Budapesten mondjuk a Remizben vagy a Menzán. Finomabb ételek, színvonalasabb belsőépítészet, jobb személyzet. Most megint úgy érzem, hogy nyomatékosítanom kell, itt nem a Matulára jellemző túlzásról, iróniáról meg fikagyárról van szó, akinek pontos címek kellenek, írjon a szerkesztőségbe, és kaphat egy rakásnyit.

Természetesen enni Barcelonában semmivel sem drágább, mint Budapesten, és nem csak az átlagbérekhez relatíve viszonyítva, de abszolút értelemben sem. Jó, most ez kicsit túlzás volt, de tényleg csak alig. Minden igényt kielégítő, Magyarországon nem is ismert csúszómászókkal tarkított halvacsora két főre száz euró, pont ennyiért lehet sokkal szarabbat enni bármelyik budapesti halas étteremben is (halas as not in Halászcsárda). Minimál japán noodle bár két főre harminc euró, a vadiúj Santa Catarina piac oldalába beépített, a napi áruból zseniális tapast előállító ebédlőhely szintén harminc körül. Ennél a budapesti mércével is közepes éttermek is drágábbak itthon, cserébe lehet enni kis darab húst jó sok krumplival. (Mellékszál, de egyszer még írok erről a nagy magyar köret-svindliről, normális ételhez két szem főtt krumplin kívül nem kell más).

A modern spanyol szakácsművészet részleteiben most ne vesszünk el, legyen elég annyi, hogy több évtizedes baszk uralom után a központ átkerült Katalóniába, elsősorban a sokak által a világ legnagyobb séfjének, mások által pedig a világ legnagyobb szélhámosának tartott Ferran Adriának köszönhetően, aki éttermében, az El Bulliban kémcsőben szolgálja fel a félig hideg, félig meleg borsólevest, és a többi fogás is olyan, hogy a szintén jeles katalán Salvador Dalí is elismerően hegyezné a bajszát. Adriának számtalan tanítványa nyitott már éttermet, ezek Barcelona legmenőbb helyeinek számítanak, van köztük olyan is, ahol a komplett menüsor kizárólag édességekből áll.

A legjobbat mégis a szintén jónak számító, ám egy fokkal kevésbé elszállt Cometacincben ettem, amit inkább modern katalánnak neveznék, mint futuro-szürreál-cyber katalánnak. A hely a gótikus negyed legmélyén van, 30 embernél több nem fér el, a dekor egyszerű, a kiszolgálás tökéletes, és két fő kijön száz euró alatt, borral együtt. Na ja, a borlapon nincs is nagyon húsz euró feletti palack, a pincér egy 14 eurós fehéret ajánl, magyar emberek, értsétek meg, hogy boltban tíz, étteremben húsz eurónál többet borért normális ember többet nem ad ki, ennél drágábbat csak művelt alkoholisták vegyenek, de azok is inkább csak egymásnak ajándékba.

A bárány

Az étlapon természetesen nincs több hét-nyolc előételnél, ugyanennyi főételnél és valamivel kevesebb desszertnél, ha lenne elég önuralmam, Magyarországon se tenném be a lábam olyan helyre, ahol ennél többről hazudják, hogy egyenletesen magas színvonalon tudják elkészíteni. Egy kecskesajtos, diós, kicsit mézes salátát ettünk előételnek, ami a vacsora legkevésbé emlékezetes fogásának bizonyult, ám ennek ellenére tökéletes volt, valamint egy olyan tonhal carpacciót, amilyenhez én még hasonló nyers halat sem ettem soha. Vékony volt, de nem annyira, hogy az ízét se lehessen érezni, omlós, de nem annyira, hogy szétfolyjon, és az íze pedig nekem az Év Íze volt, soha többé nem akarok Magyarországon tonhalas szusit enni, mert csak sírnék utána.

Az egyik főétel tagliatelle volt tintahallal és friss paradicsommal, a másik pedig főtt bárány. Az ízeket meg sem próbálnám leírni, inkább beszéljünk a tálalásról, ami Magyarországon vagy olyan, mint egy kommunista kirakat telezsúfolva minden szarral, vagy ilyen giccses kis izé amit hülyék esznek a Westendben. Itt nem erről volt szó, hanem barnákról, sárgákról meg bordókról rárajzolva a tányérra, biztosan direkt csinálták, hogy az egész ment a helység falaihoz, hülyén is nézett volna ki valami rózsaszín izé világoszöld szósszal.

Rozmaringfagylalt

Kultúr helyen az utóétel az nem kötelező gyakorlat, amit a szakács is utál, de muszáj felvenni az étlapra, mert magyar ember háromfogásosat étkezik. A Cometacinc édességei közül a félig-sütött csokoládétorta egyfajta barna mennyország élményét adta, Budapesten a Barakában van hasonló, valami csokivulkán néven fut, és tényleg a város egyik legjobb édessége, de ennél azért két fokkal lejjebb volt. A másik rozmaringfagylalt volt, mert hát nem kell minden fagylaltnak cukrozott gyümölcsből készülnie.

Aki szeret enni, tartozik magának annyival, hogy rendszeresen eszik külföldön. Ha nem, azt fogja hinni, hogy Budapesten vannak éttermek.