Ülök kicsi balatonfelvidéki házam szobájában, és bámulom a lemenõ napot. Pedig még csak délután van. Kár, hogy az év alkonyán, ha összegzésre vágyom, csak az elmúlás jut eszembe. A Magyar Demokrata Fórum szomorú sorsáé. Mert bizony az év vesztesége e nagymúltú párt kimúlása volt. Pedig barkát bontogatott a szívem, mikor áprilisban egyesült az MDF és az MDNP. Meghalt Szabó Iván, rég nyugdíjban Für Lajos, ideje volt összenõnie a szívnek a májjal. Azonban az ármány ekkor jól összeugrasztotta s torkunkba küldte reménykedõ szívünket.
A Fidesz mint óriási porszívó a pormacskákat, úgy delejezte magához irdatlan erõvel az MDF-frakció színe-javát. Innen jut eszembe, szólok kicsi feleségemnek, ugyan, töröljük le a szép porcelánbabákat a kredencen, bizony por lepi õket is. Pesti barátom, M. szerint, az MDF-nek befellegzett. Holott épp mértéktartásuk volt az, ami reményt adott nekem itt a Balaton fölött, amikor jóféle bort szürcsölgetve hazánk sorsának jobbulásán gondolkoztam. Miért kellett, hogy ezek a régi kollégák kígyót-békát-vakondokot kiabáljanak egymásra? Hát nem lehetett volna a Magyar Demokrata Fórumot megmenteni? Hogy lehet, hogy Földi László és Anettka cicázhatott kedvenc frakciómmal? Nekem ezért nem volt kedvem marhulni az idén, bocsánat.
