Idén nekem semmi nem okozott nekem olyan szórakoztató, habkönnyû 47 percet, mint az LCD Soundsystem saját magáról elnevezett lemeze. Meg sem hallgatok én már olyasmit, ami azzal fenyeget, hogy esetleg mély gondolatok lesznek benne, nézem most a mindenféle szaksajtó által összeállított évvégi listákat, ilyenek vannak rajta, hogy Surfjan Stevens meg Wolf Parade meg Art Brut, ki az a tinédzser, aki ezeket képes megemészteni, nekem tuti megfeküdné a gyomromat ennyi komolykodás meg harcos brit humor, néhány számig jutottam csak mindháromról, aztán nyomtam is el az iTunest valami lazább diszkóhoz, abból hallgattam idén sokat meg technoból, mondom, énnekem a popzene mint kultúra már nem kell, a popzene, mint édesbús gyógyszer a mindennapjaimra, na az igen, de abból is inkább az édes, a bústól túlságosan magamba fordulok, nem tudok dolgozni, nem teljesítek kellõ mértékben, fizetésmegvonásban részesülök, aztán nem lesz pénzem jó helyekre menni nyaralni, azt meg nem fogom beáldozni azért, mert valami angol vagy kanadai egyetemista úgy érezte, hogy gitáron kell elmondania élete minden apró örömét és bánatát.

Szerencsére nem csak énnekem okozott önfeledt perceket ez az LCD SS, amikor Matulailag megszavaztuk az év lemezét, simán meg tudtunk egyezni abban, hogy bizony James Murphy egyszemélyes produkciója volt idén a zeitgeist, ami azért is csoda, mert nekem például csak halvány fogalmam volt arról, hogy az mi, asszem az egy adott idõszak összegzése lehet, a Google évvégi keresés-összefoglalalója is zeitgeistként fut, még jó, hogy Inkei kolléga nem azzal jött, hogy mondjuk ez a lemez volt 2006 sturm und drangja arról aztán tényleg csak érintõleges elképzelésem van.

Sõt, ha õszinte vagyok nem is a komplett nagylemezre fogtuk végül rá, hogy ez aztán kurvára zeitgeist volt, hanem konkrétan a Tribulations címû számra, mert hát az tényleg egész évben mindenhol szólt a normális diszkóktól az MTV-ig. Viszont ahogy ezen a zeitgeist-dolgon gondolkodtam, rá kellett jönnöm, hogy ez a lemez valójában nem is zeitgeist, vagy legalábbis nem 2005-é, hanem sokkal inkább az utóbbi harminc év könnyûzenei termésének optimális összesûrítése egy albumra. Éppen ideje volt, hogy valaki megcsinálja, most már tényleg nagyon sok éve nem történt semmi igazán nagy, elsöprõ dolog a pop fantasztikus világában, sehol egy új hiphop, egy új punk vagy egy új techno, ilyenkor van értelme visszatekintõ és összegzõ produkcióval kijönni, hátha így végre közösen sikerül lezárnunk egy korszakot, és mehetünk is új ritmusok, új melódiák, új frizurák és új kábítószerek után nézni. Az elsõ LCD Soundsystem lemezen pedig tényleg ott van ha nem is minden az utóbbi évtizedekbõl, hiszen például progresszív psy-trance-et vagy world musicot nem találni rajta de a 2005-ben is releváns irányzatok viszont egytõl-egyig igen. Diszkó, techno, punk és elektropop minden mennyiségben, és tulajdonképpen a hiphop is, amit ugyanis James Murphy csinál, azt azért túlzás lenne éneklésnek nevezni.

Elsõsorban viszont mégiscsak egy modern tánczenei nagylemez lett ez, ami, mint tudjuk, ritka, mint a fehér holló, ebben a mûfajban senkinek nem szokott sikerülni a tánctér-robbantó kislemezeket LP-formátumban is összeillesztenie, Murphynek mégis ez is összejött, van például a lemeznek rendes eleje és rendes vége, nem ül le a közepén sem, nincsenek rajta se töltelékszámok, se értelmetlen másfél perces lüke kis átvezetõk, csak kilenc inkább hosszabb, mint rövidebb szám, és akkor még nem is beszéltünk arról, ami nem fért fel a lemezre, nevezetesen Murphy idei elképesztõ minõségû és mennyiségû remixeri tevékenysége. Többet tett õ az utóbbi két-három évben a nem teljesen süket népesség önfeledt szórakozásáért, mint bárki más, ebbõl a kilenc számból is csak három a lassú, na bumm, nem lehet úgysem folyamatosan táncolni, valami szóljon csak a diszkó klotyójában is.