Rögtön kezdésként be kell vallanom, hogy engem igen sokáig frusztrált az a jelenség, hogy manapság minden pelyhedzõ állú sihedernek minimális erõfeszítéssel ott lehet a merevlemezén a fél rocktörténelem, miközben én még a múlt évezredben véres verítékkel gyûjtögettem a másolt kazettákat.
Természetesen az ok az irigység és/vagy a féltékenység volt. Miért van az, hogy ennek a tohonya legifjabb generációnak az ölébe pottyan mindaz, ami számomra teljesen elérhetetlennek tûnt régen? Még az a hülye gondolat is belém fészkelte magát, hogy így válik értéktelenné a hosszú évek alatt felhalmozott zenei tudás. Aztán rá kellett jönnöm, hogy pont nem.
Mert mi hasznom volt nekem ebbõl az egészbõl? Menõbb fejnek számítottam a gimiben, mert megvolt nekem az elsõ Specials lemez? Jobban bejöttem a csajoknak amiatt, mert ismertem a Happy Mondayst vagy a Stone Rosest? Felnéztek rám az egyetemi évfolyamtársaim, amiért Devo vagy Pixies szólt a walkmanemben? Hát persze, hogy nem.
De hát miért is tették volna, amikor szerencsétleneknek fogalmuk sem volt arról, hogy van élet a Danubius rádión és a Közgáz Pinceklub zenei kínálatán túl is. Az internet (vagy legalábbis a fájlcserélõk) elõtti idõkben ugyanis komoly elhivatottság kellett ahhoz, hogy valaki zenebuzi legyen. Újságokat kellett vásárolni, vagy rendelkezni egy meghatározó haverral vagy idõsebb testvérrel, de a legjobban egy lemezboltban dolgozó ismerõs jött (például nekem). (Igaz, ha az embernek rossz súgó jutott, könnyedén csõlátású metálos vagy technós lehetett belõle, hogy aztán évekkel késõbb jöjjön csak fel a felszínre.)
Mert ugye manapság egy minimális ízléssel már magától is egész pofás playlistet állíthat össze bárki. Mondjuk elég, ha hall vagy lát egy számot valamelyik zenetévén, egy filmben vagy tévésorozatban (igen, például a Gilmore Girlsnek köszönhetõen találtam meg a húgom fájljai között az elsõ Jesus And Mary Chain albumot, ami mondanom sem kell, mennyire valószínûtlen lett volna korábban), vagy éppen egy netes barangolás során fedezi fel azt a számot, aminek utánanézve talál rá tíz másikra - és innentõl már sima az út, köszönhetõen a Soulseeknek és társainak.
Így aztán idén többször is olyan embereket kaptam jó zene birtoklásán, akiktõl az ilyesmi korábban távolabb állt, mint tõlem a nõi kézilabda. És bár korábban elõszeretettel kacérkodtam olyan gondolatokkal egyes lemezek kapcsán, hogy azt egyedül én ismerem az egész országban, az ilyesmi egyrészt már nem tesz boldoggá, másrészt felettébb valószínûtlen, hogy valaki, valahogy ne jutott volna el ugyanahhoz az obskúrus lemezhez. Ami így is van rendjén.
Nemcsak arról van szó, hogy végre nem kell magyarázkodni, amikor valaki megkérdezi, hogy mit hallgatok éppen, nem is csak arról, hogy most már vannak néha jó bulik a városban, hanem arról, hogy talán pár év múlva valami kézzel fogható hatása is lesz annak, hogy egyre kevesebben néznek hülyén, ha meghallják valamelyik korszakalkotóan nagy zenekar nevét. És ez igenis valami.
