Volt ebben a meccsben minden, amiért lehet szeretni a focit: hat gól, ellentétes félidõk, kimaradt ziccerek, õrjítõ izgalom, hihetetlen fordulat, feltámadás és tizenegyes-dráma a végén, melynek a futball rút kiskacsája, az egyébként röhejesen béna Dudek kapus lett a fõhõse, szóval tényleg, valószínûtlen egy meccs volt, na.

Ettõl még nem takarhatja el a többi hülyeséget, amelynek láttán nemcsak az a jogos kérdés merül fel, hogy "szükséges ez?", de teljesen egyértelmûen mutatják, mennyire rossz irányba ment el a labdarúgás az elmúlt években. Érdemes megnézni, mennyivel jobb volt minden 20-25 évvel ezelõtt, és nem üres nosztalgia, ezek bizony tények.

Nézzük csak meg, hogy - maradva az olaszoknál és az angoloknál - hogy kik voltak dobogós csapatok 1981-tõl 1985-ig? Juventus, Roma, Napoli, Fiorentina, Internazionale, Verona, Torino itt, míg Aston Villa, Ipswich, Arsenal, Liverpool, Manchester United, Watford, Southampton, Nottingham, Everton, Tottenham ott. Míg az elmúlt öt évben csak a Roma, Juventus, Lazio, Internazionale, Milan, illetve a Manchester United, Arsenal, Liverpool, Newcastle, Chelsea kvintettek kerülhettek az elsõ három közé kizárólag (és jól látható, hogy ez a névsor idén sem nagyon fog bõvülni). Ugye meg sem kell kérdezni, hogy melyik az izgalmasabb?

Aztán ugye jövõre megint foci VB lesz, amelynek kapcsán már most több szó esik a bírókról és a sorsolás manipulálásáról, mint magukról a csapatokról. És ha esetleg az állítólagos csalásoktól el is tekintünk, akkor is nagy a valószínûsége, hogy fáradt, kedvetlen és kipukkadt csapatokat láthatunk majd nyáron is, melynek köszönhetõen megint Korea- vagy Törökország-kaliberû válogatottak juthatnak a négy közé, a németekrõl nem is beszélve. Ezzel szemben 1982-ben a modern idõk kétségtelenül legjobb, legszórakoztatóbb és legszínvonalasabb VB-jét láthattuk, és még a négy évvel késõbbi mexikói is simán emlékezetesebb volt az összes azóta lejátszott tornánál. Tehát ne várjátok nagyon ezt a világbajnokságot se - mi szóltunk.

Itt van aztán a pénz. Húsz éve még nem megcsömörlött, túlfizetett metroszexuális primadonnák szaladgáltak a pályán, hanem normális, hús-vér emberek, bajusszal, izzadságszaggal és kidolgozatlan felsõtesttel, akik nem csaptak hisztit, ha nem volt minibár a szállodában. Akkor még a focimeccs úgy nézett ki, hogy az ember a legnagyobb rangadókat leszámítva felült a buszra, kiment a stadionhoz kezdés elõtt félórával, megvette a jegyét a pénztárnál és kész. Ez ugye mondani se kell, hogy ma a jobb bajnokságoknál már nem egészen így megy.

És akkor még a nemzetközi szövetségek sem õrültek meg. Nem csináltak teljesen felesleges csoportkört az - akkor ráadásul sokkal rangosabb - UEFA kupában, amiben most európai középcsapatok cseresorai játszanak pocsék színvonalon, elgondolkodtatóan gyér figyelem közepette. Nem ugattak bele más nemzeti bajnokságok belügyeibe, mint manapság Joseph Blatter szokta. Meg egyáltalán - nem az volt az ember érzése, hogy a futball is egy maffia irányította gigantikus vállalkozás, hanem minden az volt, aminek látszott.

Na de hogy hová is akarunk kilyukadni ezzel a közhelyes nosztalgiázással? Oda, hogy mindennek ellenére még mindig a foci az, ami miatt például érdemes bekapcsolni még a tévét (én mostanában másért már nem nagyon szoktam). Bár évek óta kongatjuk a vészharangot, azért bízzunk benne, hogy még az is lesz egy darabig, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ha ma lennék gyerek, ugyanúgy le tudna kötni ez az egész cirkusz. És most nem is tudom hirtelen eldönteni, hogy ezzel jól járnék-e, vagy sem, de ha az idei BL-döntõre gondolok, akkor talán mégsem.

Az év focistája

Azon nyilván nem lepődik meg, hogy Ronaldinho. Nem is az a lényeg, hogy idén minden ilyen jellegű szavazást megnyert, mert hát tényleg annyival fölötte állt a mezőnynek, hanem hogy nagyon úgy néz ki, Maradona óta először van ismét olyan játékos a pályán, aki egy korszakot fog meghatározni.

Pelé, Cruyff és Maradona olyan egyértelműen voltak a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek meghatározó játékosai, hogy azok az évtizedek futballtörténelme nem is értelmezhető nélkülük. Ha éppen nem játszottak, akkor is csak arról volt szó, hogy mennyire más lett volna, ha ők is jelen vannak, Pelé ´66-ban vagy Cruyff ´78-ban. A kilencvenes évekre nem jutott egyetlen ekkora kaliberű figura sem, de hát mit is várjunk egy olyan évtizedtől, amely úgy kezdődött, hogy többen komolyan azt állították, az aktuális világ legjobb játékosa Lothar Matthaus. Ronaldóban benne volt, hogy ő lesz az ember, de a ´98-as vébédöntő, és ami utána következett, az örökre elvágták a karrierjét a nyúlfogú dagadéknak.

Ronaldinho mellesleg az első olyan Barcelona-játékos Maradona óta, akit a Santiago Bernabeuban is megtapsoltak a Real Madrid ellen nyújtott teljesítménye miatt. Nagy ügy, akik ilyen csapatnak drukkolnak, úgysem értenek a focihoz. Az már nagyobb dolog, hogy bármikor kapja meg Ronaldinho hazai pályán a labdát, a Camp Nou szakértő közönsége egyből elkezd morajlani, mert tudja hogy minden bizonnyal valami elképesztő fog történni, és mit ad isten, általában történik is.

Nehéz lenne Ronaldinho idei teljesítményéből egy pillanatot kiemelni, maradjunk mégis a Barcelona szempontjából tragikusan végződő BL-nyolcaddöntő visszavágójánál, és a gólnál, amit a tizenhatoson kívülről, helyből rúgott néhány bokatrükk után. Lehetett látni a megdöbbenést a Stamford Bridge közönségének arcán, néztek, mint borjú az új kapura. Na nem mintha attól a sok bunkótól ennél többet lehetett volna elvárni.

A Barcelona idén minden bizonnyal ismét megnyeri a spanyol bajnokságot, és a braziloknak is jó esélyük van a vébén, ´82 óta nem volt ekkora csapatuk, Lúciótól Kakán át Adrianóig. Ha esetleg a BL is összejönne, ami ugye minden évben a legnehezebben megtippelhető, Ronaldinho bebiztosítaná a helyét minden idők tíz legjobb játékosa közt. Az egyetlen ember, aki a következő években felérhet az ő szintjére, éppen klubtársa, a mindössze 18 éves argentin Lionel Messi, akinek most gyorsan ki is osztjuk az év felfedezettje díjat,

Azoknak pedig, akik őszintén azt gondolják, hogy idén Frank Lampardnek kellene adni az aranylabdát, csak annyit tudunk mondani, hogy egy egészséges társadalomnak igenis szüksége van építőmunkásokra is, de hogy valaki gyerekkorában kőműves akarjon lenni, és a kőműveseket bámulja áhítattal, ne pedig az akcióhősöket,, az azért elég szomorú.

Az év edzője

Ez is több lesz, mint szimpla év teljesítménye díj, Guus Hiddink ugyanis az utóbbi húsz év egyik legnagyobb edzője, Cruyffal, Sacchival, Fergusonnal egy kategória. Sőt, talán egy kicsit jobb is ezeknél, hiszen nem csak egy jól meghatározható környezetben, hanem a világban szerteszét ért el sikereket.

Szegény Hiddink karrierjére örökre rányomja bélyegét, hogy hiába vezette 2002-ben a világbajnokság negyedik helyéig a dél-koreaikat, ebből mindenki csak arra hajlandó emlékezni, hogy milyen segítségeket kaptak a bíróktól a spanyolok meg az olaszok elleni meccsükön. Hiddink pedig ennél többet érdemel, hiszen többször bizonyította, hogy igazán nagy klasszisok nélkül felálló csapatokkal is képes hatalmas sikereket elérni.

Hiddink nevét 1988-ban ismerte meg a világ, amikor az addig holland középcsapatnak számító PSV Eindhovennel megnyerte a BEK-et. Ezután Spanyolországba ment újra csapatot csinálni az évek óta haldokló Valenciából, majd megkapta a holland válogatottat, akikkel úgy lett negyedik ´98-ban, hogy az elődöntőben csak tizenegyesekkel kapott ki a braziloktól. Ezután jött pályafutása egyetlen kudarca, amikor nem sikerült megvetni a lábát a Real Madridnál, de ezt megbocsátjuk neki, hiszen a világ legszarabb csapatával dolgozni nem egy élmény.

A koreai diadal után Hiddink visszatért a PSV-hez, amellyel idén ismét nagyot alkotott. A BL elődöntőjében csak hatalmas pechhel, utolsó percben kapott góllal estek ki a Milan ellen, hiába játszottak jobban 180 percen keresztül. Ősszel ismét bejutottak a legjobb 16 közé, ha a kőkemény Lyonon túljutnak, ismét bármi lehet.

Júliusban Hiddink elvállalta, hogy felkészíti az ausztrál válogatottat az Uruguay elleni vébé-selejtezőkre, és megpróbálja másodszor is világbajnokságra juttatni azt az országot, ahol a futball alapvetően csak arra való, hogy a szerb és horvát származású drukkerek szétverhessék egymás pofáját. A feladat nem csak hogy sikerült, de már most meg mernénk tenni, hogy a 2006-os vébé meglepetéscsapata Ausztrália lesz. Focizni ugyan nem tudnak, viszont már Hiddink előtt is rendkívül szervezettek voltak (lásd idei Konföderációs Kupa), a csoportjukból simán ők mennek tovább a brazilokkal együtt a nyolcaddöntőbe.