Már nagyban megy a vita a zenebuzi weboldalakon arról, hogy most akkor jó év volt-e 2005 popzenei szempontból, vagy éppen 1998 óta a legrosszabb. Ebben nem kívánunk állást foglalni, az viszont biztos, hogy idén is volt egy csomó olyan dal, amit képtelenség volt kivenni a playlistbõl.
Én például a mai napig nem tudtam megunni az Apply Some Pressure-t a Maximo Parktól, a Retreat-et a Rakestõl, a My Doorbell-t a White Stripestól, és még vagy tucatnyi másik slágert, egy százas listát lazán lehetne írni ezekbõl. Fõleg, hogy ez a sok új zenekar, melyeket itt a Matulán is kaseroltunk épp eleget, azért fõleg kislemez-zenekarként funkcionálnak jól, legalábbis így visszatekintve legtöbbjüknek fõleg a slágereit szeretem. Mégis, általánosságban azért elmondható legtöbbjükrõl, hogy az indie gettóból azért nem tudtak kitörni.
Így aztán ez az év (is?) a csajoké volt. A Goldfrapp, a Ladytron, Rachel Stevens, a Sugababes megint odacsapott az asztalra egy-két popcsodát, és vessetek meg, de én még a Hung Up-ra is szívesen elugrabugrálnék valami berlini buzibárban. Szóval még mindig nagyon megy az elektrós, glames, diszkós csajpop - még akkor is, ha ezeket a számokat majdnem mind pasik írják.
A gyõztes viszont az a szám lett, amely kicsit eltér ettõl a formulától, és pluszban egy igazi dalszerzõi géniuszt villant fel. A Girls Aloud Biology-járól van szó természetesen, és nem is nagyon érdemes errõl vitát nyitni: négy külön részbõl áll össze, melyek közül külön-külön is perfekt mindegyik, így egybegyúrva pedig pláne nagyon páncél az egész.
Bluesos, zongorás indítás, amely még az új White Stripes-lemezrõl sem lógna ki, aztán egy nosztalgikus analógszintikkel durvító átvezetõ rész, majd jön a harmadik negyed, amely az álmodozós "úúú" háttérvokáljaival még a Saint Etienne-nek is becsületére válna, és végül a refrén, amely meg bármilyen dalt elvinne a hátán, itt meg felteszi a pontot az i-re. Ha lehet ilyet mondani, kicsit még túl okos is szám a mûfajhoz, nincs egyértelmû refrén, nekem sem elsõre mászott a fülembe ám - mégis bejutott a brit top 5-be.
A Girls Aloud öt szemrevaló tagját egy brit tehetségkutató tévémûsorban verbuválták, és míg a velük párhuzamosan megcsinált fiúcsapat pillanatok alatt eltûnt a süllyesztõben, a csajok már a harmadik sikeres lemezükkel jelentkeztek most decemberben. Ez pedig a személyes varázsukon kívül a Xenomania nevû dalszerzõ-producercsapatnak köszönhetõ, amely kezdettõl fogva írja nekik a jobbnál jobb slágereket.
Már eddig is ügyesen csempészték be a punkot és az új hullámot a mainstream csajpopba, de a Biology új szint, itt már tényleg nem túlzás "az új Phil Spector" kitétel, amit a Xenomania vezetõ alakjára, Brian Higginsre aggattak rá az újságok. Bár Higgins nem a hatvanas évek legendás produceréhez hasonlóan újító stúdiómágus, viszont kitûnõ érzékkel ír abszolúte vállalható és ötletes popdalokat, melyek közül eddig az eltérõ stílusokat, hangulatokat, sõt, korszakokat szintetizáló Biology a csúcs. És most csakazértsem kezdek áradozni arról, hogy az új albumon még hány jó szám van - errõl majd késõbb.
