Devendra Banhart - I Feel Just Like a Child
Nem mertem volna tavaly ilyenkor erre sokat tenni, de tessék, a hülyenevû hippit már másodszor éri az a megtiszteltetés, hogy szerepelhet a Matula évvégi válogatásán. Hosszú haja, hülye szakálla és még hülyébb ruhái ellenére vállalható, miért is ne lenne az, ha a felesleges hippiskedés helyett ilyen kis cuki popdalokat ír és ad elõ. Remélem a videóklipet mindenki látta. Vajon ez a leghülyébb név a popzene történetében? Vagy Devendra idolja, Vashti Bunyan ezt is veri?
 
|
1
2
3
4
5
6
7
8
9
|
Devendra Banhart - I Feel Just Like a Child
The White Stripes - My Doorbell
The Long Blondes - Giddy Stratospheres
Clap Your Hands Say Yeah - In This Home On Ice
Ladytron - Destroy Everything You Touch
Clor - Love + Pain
White Rose Movement - Love is a Number (Radio Edit)
The Chalets - Love Punch
Franz Ferdinand - Do You Want To
|
10
11
12
13
14
15
16
17
18
|
The Rakes - Strasbourg
Missy Elliott - Lose Control (Jacques Lu Cont Thin White Duke Mix)
LCD Soundsystem - Tribulations
Girls Aloud - Biology
Daft Punk - Human After All (Sebastian Remix)
Vitalic - My Friend Dario
Sham 69 - If the Kids are United
Antony & The Johnsons - Hope There's Someone
Sparks - The Number One Song in Heaven
|
|
Borítók: elõlap (jpg, 2,0 Mb), hátlap (jpg, 1,9 Mb); egyben (zip, 3,9 Mb)
|
The White Stripes - My Doorbell
Szörnyû titkot adok én most ki magamból: én soha nem rajongtam olyan nagyon a White Stripesért, mint amennyire a 2000-es évek elején illeni volt szokás. Ezt arra szoktam ráfogni, hogy soha nem láttam õket koncerten, márpedig az elvakult rajongó ismerõseim mind-mind egy koncert hatására tértek meg. Értékelem én, hogy csak egy gitár meg egy dob az egész, és naná, hogy a Hotel Yorbát meg a Seven Nation Army-t ronggyá hallgattam. Az idei számaik közül magasan ez volt a legjobb, jobban szeretem, amikor játékosak, mint amikor Jack White néger bluesmant játszik.
The Long Blondes - Giddy Stratospheres
Kezdünk a vészesen túlzó kúlság mezejére tévedni. Ezt a számot valamikor áprilisban hallottam legelõször, a vészesen túlzottan kúl Errol Alkan egyik dídzsészettjében. Állítólag itt Roxy Music-hatásokat kéne hallanom, de azt én soha nem hallgattam eleget ahhoz, hogy ezt most alá merjem írni. Elegancia az mindenesetre biztosan van itt, ilyen angol dandy-s arisztokratizmus, sehol egy csepp kosz, nem is kell mindennek mocskos rockandrollnak lennie. Az év végén megjelent egy talán még ennél is jobb, sokkal táncosabb kislemezük, a Separated by Motorways, 2006 a Long Blondes éve is lesz, az tuti.
Clap Your Hands Say Yeah - In This Home On Ice
Londoni elegancia után New York-I elegancia. Nem is annyira a CYHSY, hanem hõsük, David Byrne és a Talking Heads, akik majdnem annyira szerették a z öltönyöket, mint Bryan Ferry és barátai. Ez a szám viszont inkább egy kicsit a szenvedõs vonalban van, zeneileg majdhogynem Interpol, csak Alec Ounsworth sokakat irritáló énekhangja teszi tipikusan CYHSY-ivé. Ez az elõzõ nyolc betû meg a kötõjel talán a leghülyébb dolog, amit valaha leírtam. Vannak együttesek, amik csakis New Yorkban fordulhatnak elõ a Velvet Undergroundtól a Beastie Boysig, és ez is szépen illeszkedik a sorba.
Ladytron - Destroy Everything You Touch
Újabb mocskos titkot adnék most ki magamból: a Ladytront sem szerettem én úgy, ahogy illett volna. Túl mesterkélt volt nekem mindig az egész, a két csávó meg a két andrögün csaj, az elektropopjuk okés volt, de az a kis plusz mindig hiányzott nekem, annyira kiszámíthatóak voltak mindig. Még a mixlemezük is olyan kis konzervatívra sikerült, hogy még valami magyar buliban is emészthetõ lenne. Ez a szám viszont végre levett a lábamról, simán az év legjobb produkciói között van. A jobbnál jobb remixeirõl nem is beszélve, említsük csak a Hot Chip-féle verziót.
Clor - Love + Pain
Oké, tudom, hogy nem szabad 2005 végén azt mondani, hogy britpop, de akkor ez mi? Már nem a szó ezerszer lejáratott oasisi értelmében, hanem hogy ez aztán egyszerre rohadtul brit, meg rohadtul pop. Az meg hogy tánczenének is kiváló, végképp nem meglepõ, az együttes egy londoni klubest szervezõcsapatából nõtt ki.
White Rose Movement - Love is a Number (Radio Edit)
Diszkósodás, diszkósodás! Kötelességemnek érzem most közölni, hogy bár a Depeche Mode-ot nem bírom elviselni, egy rakás olyan együttes van, akik sokat tanultak tõlük, és kifejezetten közel állnak a szívemhez. Itt még az énekes is egy Dave Gahan-klón. Ez volt az év egyik nagy klubslágere, már úgy értve, hogy klub, amilyen Budapesten nincs, és ahova kulturált fiatalok járnak elereszteni a hajukat, kiváló zenére, kiváló környezetben. Ismét felhívnám a figyelmet a számból készült remek remixek felkutatására.
The Chalets - Love Punch
Ezek az írek általában ennél lényegesen lájtosabb elektropopban indulnak, kicsit tán a Ladytron rokonai, bár talán annál meg egy fokkal feszesebbek. Ez a szám viszont egyenesen B-52´s modern electroclash csavarral, csúnya szavak, nõi és férfi énekhang egymásnak felelget, ahogy kell.
Franz Ferdinand - Do You Want To
POPULIZMUS ALERT VIJJÚ-VÍÍÍÍJJJJÚÚÚÚÚ!!! Nem a 2005 volt a Franz Ferdinand éve, hanem a 2004, ennek ellenére a tavalyi Michael után megint felfértek a Matula-cédére. Persze, tudjuk, nem kell megint a pofánkba vágni, hogy a Matula talán túlságosan is FF-párti, mert egyrészt nem is túlságosan, csak egy kicsit túlságosan, másrészt meg jó érzés, hogy Magyarországon mi kezdtük el nyomni az utóbbi néhány év egyik legfontosabb együttesét. Most mindenki formáljon pisztolyt a kezeivel, és lépegessen hülyén a lucky-lucky résznél a végén!
The Rakes - Strasbourg
2005 ügyeletes szemtelen és fiatal brit rockegyüttese a Rakes volt (hiszen a Kaiser Chiefs öregemberekbõl áll), de hogy megkavarjuk a dolgokat, ide még egy 2004-es számukkal fértek fel, nem mintha az idei termésükben ne lettek volna kiváló darabok. Figyeljünk arra, hogy a szöveg tiszta Kontroll Csoport circa 1983. "Találkozunk az NSZK-ban... tudtam, hogy a szabadság csak hazugság... és hogy a férje egy kém." Mi lesz itt jövõre? Kaliforniában befut a Bizottság?
Missy Elliott - Lose Control (Jacques Lu Cont Thin White Duke Mix)
Jacques Lu Cont is ismétel! Naná bazeg, három éve õ határozza meg, hogy mire táncol a világ. Tavaly a Gwen Stefani-remixe lett kiválogatva, idén meg ez a Missy, bár idén tényleg annyira magas szinten volt roppantul termékeny, hogy csak õbelõle össze lehetett volna rakni egy komplett mixcédét. Ez a szám az élõ és lélegzõ bizonyíték arra, hogy az Intelligent Dance Music lejárta után itt az ideje az Intelligent Aerobic Musicnak, ezentúl IAM címkével kell majd ellátni mindent, ami ennyire mellsõ középtartásra, karkörzésre, helyben futásra meg egyéb tornatermi marhaságokra készteti az embert.
LCD Soundsystem - Tribulations
Na azért nem csak Jacques Lu Cont határozza meg a tánczenét, James Murphy is megkerülhetetlen figura. És nem csak azért, mert dagadt. 2005 elõtt azért õ még inább csak a háttérbõl mozgatta a szálakat, lemezkiadója, a DFA elképesztõ mennyiségû klubslégert gyártott. Idén viszont mindannyiunk örömére azt is bebizonyította, hogy még egy jóval harminc feletti, kövér, csúnya és szemüveges, ránézésre teljesen antiszociális zenebuzi lemezbúvár is lehet popsztár, még ha nem is akkora, mint Madonna. Izé, ez már el lett mondva az év lemeze cikkben, ami ugye az LCD Soundsystem lett, további okoskodásért tessék oda továbbfáradni.
Girls Aloud - Biology
Ez meg az év száma lett minálunk. Nekem ugyan a Models jobban tetszett ezektõl a kivakart prolilányoktól, de mivel az nem jelent meg kislemezként, végül diszkvalifikáltuk a versenybõl. Na, gyerekek, tessék szépen lenyelni a kanalas orvosságot, nem fog fájni. Az nem úgy van, hogy szeretjük a hatvanas évekbeli, perverz hímproducerek által dróton rángatott csajokat Nancy Sinatrától a Shangri-Lasig, de köpünk a modern megfelelõikre. Higgyétek el a zenetudomány orvosprofesszorainak, hogy ez is van olyan jó.
Daft Punk - Human After All (Sebastian Remix)
A Daft Punk szegény idén szûnt meg jelentõs popipari tényezõ lenni. Olyan lemezt adtak ki, hogy azért még egyszer szégyellni fogják magukat, már ez a robotból elhumánosodás is kicsit olyan, mint amikor a Kiss együttes levakarta magáról a festéket. Ez a remix viszont egészen más tészta, a gépek visszaveszik a hatalmat az emberektõl, de annyira, hogy a vége felé egy ideig csak össze-vissza kattognak zenélés helyett. Aztán szerencsére minden megoldódik, és lehet tovább prüntyögni meg sercegni ritmusra.
Vitalic - My Friend Dario
A Daft Punk trónját a francia house várában idén a Vitalic volt hivatott elfogadni. Bár a Matula nem esett hasra Pascal Arbez nagylemezétõl, mint ahogy a mûfaj többi nagylemezétõl sem szokott, az kétségtelen, hogy a srác kislemezei kihagyhatatlanok 2006 soundtrackjébõl. Ami tavaly Mylo Drop the Pressure-je, tavalyelõtt meg az Alter Ego Rockere volt, na az idén a My Friend Dario. Aki érti, érti.
Sham 69 - If the Kids are United
Ennél viszont nehéz kevésbé 2005-ösnek lenni. Proto-oi a hetvenes évek végérõl, minden punk és skinhead egyik kedvenc dala. Az üzenet hibátlan, a refrén elképesztõen jól énekelhetõ negyven sör után, ha meg betörik valakinek a feje, azért úgysem kár. Fogadjunk, hogy ennek hamarosan készül valami bootlegje, vagy szimpla technoid remixe, és újra fogja ordítani egy generáció, hogy A KÖLYKÖKET NEM LEHET MEGOSZTANI.
Antony & The Johnsons - Hope There's Someone
Antony márciusi koncertje volt az év budapesti koncertje, sõt, messzebb mennék, minden idõk egyik legjobb és legfontosabb koncertje Magyarországon. Ehhez persze kellett egy kurva nagy adag mázli is, nevezetesen hogy az Ultrahang Fesztivál szervezõinek még néhány hónappal azelõtt sikerült idehozniuk a csávót (vagy csajt), hogy megkapta volna a lemezéért a Mercury díjat, és elkezdett volna a csapból is õ folyni.
Az a helyzet, hogy sokféle zenét lehet szeretni, azt is, amikor hozzánk hasonló srácok nyomnak õszinte és mezítlábas rockzenét, de azért a nagybetûs POP az arról szól, hogy ilyen teljesen túlvilági figurák, mint ez a kétméteres transzvesztita adnak elõ ilyen mindentõl túlcsorduló dalokat. Amikor elõször olvastam róla, hogy a hangja a legjobb dolog nagyon sok ideje, nem akartam elhinni, de aztán meghallottam, és nem tudtam tovább vitatkozni.
Sparks - The Number One Song in Heaven
Zárásként egy újabb õsrégi szám. A könnyûzene történetének egyetlen hitlerbajszos tagját felvonultató duó 1979-es lemezérõl, amit az az ember producerelt, akinek az életmûvét én a magam szempontjából 2005 legnagyobb felfedezésének tartom: Giorgio Moroder. Donna Summer legnagyobb slágerei is a hülye nevû digóhoz fûzõdnek, de ez itt még az I Feel Love-ot is leveri. Nem hogy szintipop és diszkó ez, de még tökéletesen trance is, pedig annak ugye papíron milyen cikinek kellene lennie. Imádom.
