Amikor az ember élete fordulóponthoz érkezik, akkor nem árt néhány napot a múltnak szentelni. Legalábbis így tanította ezt a nagypapa, és Déneske maga is meglepõdött, amikor ez a bölcsesség hirtelen beugrott neki az autóban ülve. Az se tûnt biztosnak, hogy az elmúlt egy évben egyáltalán eszébe jutott a nagypapája, most meg hirtelen megjelenik a tudatában kristálytisztán ez a régi intelem... ki érti ezt?
Persze nyomós oka volt rá, hogy megjelenjen. Déneske szerint ugyanis az a tény, hogy Panni egy viharos nyolc hónap után elköltözött tõle, csakis újabb fordulópontot jelenthet. Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy Déneske élete átlagban évente kétszer érkezett fordulóponthoz. Ha gonoszak akarunk lenni (és miért is ne akarnánk?), akkor azt is kell mondanunk, hogy Déneske volt az az ember, amilyenek a mostani tizen- és huszonéves fiatalok soha nem szeretnének lenni, de legsötétebb álmaikban rettegnek attól, hogy mégis ilyenek lesznek.
Déneske már elmúlt negyven, és egy szoba-konyhás lakásban lakott Kõbányán. Agglegény volt, és ez már évek óta messzirõl lerítt róla. Ahogy az évek teltek, a barátai szép lassan elmaradoztak mellõle - megnõsültek, gyereket csináltak, vagy éppen bevonultak a pszichiátriára, magára hagyva Déneskét, aki kénytelen volt belenyugodni a változásokba. Túl sok barátja sosem volt, igazából meg is volt nélkülük egy idõ után, a feleségeikrõl és a hülye kölykeikrõl nem is beszélve.
Így aztán maradt neki a munka. Déneske könyvtáros volt, fokozatosan egyre komolyabb pozíciókra tett szert a Közgyûjteményi és Közmûvelõdési Dolgozók Szakszervezetében, és ennek köszönhetõen viszonylag gyakran utazhatott különbözõ belföldi konferenciákra, sõt, néhány szomszédos országba is eljutott már hivatalos úton. A konferenciák mindig új kihívást, kalandot jelentettek Déneskének, aki a mostani boglárlelleitõl különösen sokat várt.
Egyrészt úgy érezte, hogy vissza kell fizetnie az életnek azért a szörnyûséges idõszakért cserébe, amit egy depressziós, szuicid némberrel összezárva kellett töltenie, másrészt a Boglárlelle hívószó rég elfelejtett emlékeket ébresztett benne. Az ám, fiatalkora legszebbnek tartott nyarait ott töltötte, és talán még ma is így lehetne, ha az apja nem bolondult volna meg öregkorára, hogy összeköltözzön egy szerb ápolónõvel, és nem adta volna el a nyaralót potom összegért.
Így aztán egyik napról a másikra elveszett Déneske fiatalsága, vele pedig a nyári biztos pont, helyette maradt egy dohszagú kõbányai lakás, és szerencsés esetben egy olyan elvált, neurotikus nõ, akinek volt valami nyaralója. Panninak speciel nem volt, többek között ezért se kellett sajnálnia annyira. Egészen feldobódott viszont attól, hogy visszamehet régi nyaralásainak helyszínére - még akkor is, ha október közepe volt, és ilyenkor a Balaton bizony meglehetõsen szomorú látványt nyújt. Ezzel természetesen Déneske is tisztában volt, de valamiért élt benne a hazug remény, hogy ugyanolyan lesz minden, mint annak idején volt - nagy közös gulyáspartik, hatalmas szomszédság, éjszakába nyúló pingpongcsaták. Izgatottan lassított le a községhatárt jelzõ táblánál, és a kimustrált Opel percre pontosan délután kettõkor érkezett meg Boglárlellére.
A konferencia csak ötkor kezdõdött, ami három szabad órát jelentett Déneskének és az emlékeinek. Ahogy a régi utcájuk felé kanyarodott, valami furcsa izgalom lett úrrá rajta, és minden átmenet nélkül leizzadt. A sarkon állította le az autót, és legszívesebben elsírta volna magát, amikor kiszállt.
Sehol egy lélek nem volt, csak messzirõl látszott egy autót látni, de mintha mindegyik ház üresen szomorkodott volna. Déneske tett pár lépést, mire beugrott neki, hogy a Rózsa Laciék laktak a sarkon levõ házban annak idején - nekik saját boruk volt. Odalépett a kapuhoz, de nem volt neki ismerõs sem az, sem pedig a ház. Ahogy haladt az utcán, egyre több név jutott eszébe - a Kaszásék, Román Gyuriék és persze Annuska néni. De hiába kukucskált be a kertekbe, semmi életre utaló jelet nem talált.
Amikor a 23. szám alá ért, egybõl felismerte a régi nyaralójukat. Arra már nem emlékezett pontosan, hogy miféle népek vették meg, de úgy látta, hogy itt sincs senki. Még közelebb ment a kapuhoz, és csak úgy próbaképpen lenyomta a kilincset - mire váratlanul kinyílt. Déneske lopva körülnézett, és apró szökkenéssel a kertbe lépett. Kissé ápolatlannak tûnt a gyep, meg az ajtó elõtt hevert egy felfordított talicska, nem úgy tûnt, mintha az elmúlt hetekben itt bárki is járt volna.
Kíváncsian körbejárta a házat, meglepve tapasztalta, hogy hátul még építettek a házhoz egy újabb szobát, és az is feltûnt neki, hogy még mindig megvan az a cseresznyefa, amirõl 15 éves korában akkorát esett, hogy majdnem ki kellett venni a lépét. Érdeklõdve mustrálta a konyhaablakot is, annak idején mindig ezen mászkált ki-be, egyszerûbb volt, mint kerülni a bejárati ajtó fele. Ahogy nézegette, hirtelen feltûnt, hogy az ablak egy résnyire nyitva van. Pillanatig sem tétovázott, benyomta az ablakot és már bújt is befele, már amennyire a pocakja és a mozgástól elszokott tagjai engedték.
Egy kritikus pont volt, amikor Déneske megijedt, hogy se elõre, se hátra nem tud menni, de végül kiszabadult és fejjel lefele landolt a konyhaasztalon, ami kissé poros volt. Dühödten porolta a zakóját, majd felfedezõútra indult a házban. Mondani sem kell, hogy szinte semmi nem maradt meg úgy, ahogyan õ emlékezett rá. Tanácstalanul bolyongott az összehajtott nyugszékek és a felfelé fordított mûanyag kerti asztalok között, és homályosan derengeni kezdett neki, hogy ez a múltidézés túl sokat nem fog segíteni mostani zûrzavaros életén.
Éppen egy mûanyag kacsát vett fel szórakozottan a földrõl, amikor hangokat hallott kintrõl. Két vaskos férfihang volt, és sebesen közeledtek. "Ott lesz bent bazmeg, a saját szememmel láttam!" - mondta egy idõsebbnek tûnõ hang, mire egy másik, tájszólásos férfi hozzátette, hogy "semmi gond, Karcsikám, szétrúgom a seggét!".
Mit volt mit tenni, Déneske úgy, ahogy volt, öltönyben-nyakkendõben hasra vágta magát a mocskos padlón, és nagyon nem tudta elképzelni, hogy valaha kikerül ebbõl a csávából. Léptek hallatszottak a kertbõl, halk beszédfoszlányokkal fûszerezve. Látta, hogy valaki bekukucskál a zsalugáter résein, de a padlóig nem láthatott el. Ennek ellenére nyilvánvaló volt, hogy lépnie kell valamit, mert ha a földön lapulva kapja el ez a két vadállat, abban nem lesz köszönet. "Nézd meg, nyitva a konyhaablak bazmeg! Gyere ki öreg, mert lerúgom a szíved!" - hallatszott egészen tisztán a konyha felõl. Déneske fogta magát és lassan felegyenesedett.
Elképesztõen kellemetlenül érezte magát a következõ hét és fél percben. Bár a két szemfüles atyafi valóban nem egy kopaszodó, öltönyös, elpuhult negyvenesre számított, ennek ellenére nem akarták bevenni a mesét a régi nyaralóról és a nosztalgiáról.
"Nézze uram," - mondta a két férfi közül a fiatalabbik, aki terepszínû nadrágot és magas nyakú pulóvert viselt, - "nem szokás csak úgy bemenni egy házba, ami nem a miénk, érti, ugye?" Déneske hogyne értette volna. "Hát... én is nagyon röstellem" - válaszolta lehajtott fejjel. Aztán azok ketten belenyugodtak lassan, hogy nem Déneske fosztogatja a környék nyaralóit télen. Ahogy ment kifelé a kertkapun, az idõsebb férfi megfogta a karját: "Pedig emlékszem ám az édesapjára. Az egy derék ember volt" - azzal elköszöntek és Déneske ránézhetett az órájára.
"Jesszus-Mária!" - mondta csak úgy magának, amikor beugrott, hogy bizony õ tartja a nyitóbeszédet, és még át se nézte a szövegét, ráadásul tiszta mocsok volt: inge, nyakkendõje, zakója olyan gusztustalan volt, hogy majdnem elhányta magát. Váltásruhája nem volt, hiszen másnap reggel már haza akart menni, így a hazaútra csak egy ócska pólót és nadrágot szánt. Nem volt mit tenni, indult a Tengelic Hotelbe, ahol a fõszervezõ, a mocskos szájú Géczi Marcsi igencsak várta. Déneske valósággal rettegett az arrogáns matróna elviselhetetlen stílusától, de hát jóban kellett lennie vele, ennyi kompromisszumot kellett kötnie a további utazgatások érdekében.
"Déneske, maga meg hogy néz ki? Szarban hentergett külön az én tiszteletemre?" - rohanta le a százkilós nőszemély a különterem bejárata elõtt. Déneske persze csak hebegett-habogott, hogy "egy kis baleset", de hát Marcsit ilyenekkel nem lehetett zavarba hozni. "Ugyan már, Déneske, hagyjuk a dumát. Csináljon inkább valamit magával, mert így nem engedem emberek közé."
"De... mégis mit?" - kérdezett vissza, és végignézett magán, de már az összemocskolt nyakkendõje elég volt ahhoz, hogy könny szökjön a szemébe. "Déneske, azt akarja, hogy a seggét is én töröljem ki? Nyomás a mosdóba, szedje rendbe magát, aztán lassan kezdünk!" - döngölte a földbe a fõszervezõ, aki aztán el is viharzott.
Déneske tehát jobb híján bement a mosdóba, ímmel-ámmal dörzsölgette a foltokat a ruháin, majd a nyakkendõjét külön is kezelésbe vette, de úgy tûnt, hogy a folyékony szappan csak fokozza a káoszt rajta. Igazán azonban attól lett rosszkedve, amikor eszébe jutott, hogy ezt a napot õ valahol sorsfordítónak szánta. Lehet, hogy mostantól kezdve folyton ez lesz? Dagadt nõk ordítoznak vele és a ruhájával törli fel a mocskot vadidegen házak padlójáról nap mint nap?
Ahogy ment be a terembe, már gyülekeztek a könyvtárosok az ország minden tájáról. Sárvári Bandi már messzirõl integetett neki, de Déneske csak azt nézte, hogy lehetõleg Géczi Marcsit kerülje el, a többi nem számít. Természetesen beleütközött a hatalmas kebleibe egy fél percen belül.
"Már kerestem, Déneske. Hát egy fokkal jobban néz ki, de még mindig inkább a mosott szar jut errõl eszembe. Na menjen, mondja el a mondókáját, de ha megint valamit szarakodni fog, én esküszöm, hogy leharapom a fütyijét!" - azzal nagyot kacagott, és beleharapott egy sajtos pogácsába.
Már nem is hallotta, ahogy Déneske még felsóhajt, inkább csak úgy magának: "Bár úgy lenne".
