Republic: Engedj közelebb
A Republic sohasem tartozott az élvonalbeli popzenekarok közé, azokhoz képest még jónak is mondhatók. Mivel leginkább ingyenes utcabálokon találkozhatunk velük, így én is tudtam, hogy nem a legjobb választás õket hallgatni és hallgattatni, ez a dal mégis megfogott egyszerû szókimondásával, no meg a beleerõltetett népies helyzetdal jellege miatt. Szomorú is, meg nagy leállás-újraindulás részek is vannak benne, amitõl az ember azért még vergõdik egyet a kötélen lógva.
Nirvana: Rape me
Nos, a Nirvana mindenkinek megfordul a magnójában, aki egyszer úgy dönt, hogy hosszú hajat növeszt. Mivel a Smells like égõnek számít, mióta kiderült, hogy az a szuicid, depressziós fasz, akit példaképül választottunk egykor, bizony egyszer sem hallgatta vissza, olyan gyötrelmesen bénának találta. Így a figyelmem a kevésbé népszerû lemezek felé fordult, és akkor ott a Smells like-hoz kísértetiesen hasonló Rape me. Nagyon jó kis téma a megerõszakolás, igazán szép életet lehet elkezdeni ilyen gondolatokkal a fejünkben, miközben a matekházi fölött görnyedünk. Szerelmi vallomásnak ideális.
Beatles: All you need is love
Egyszer láttam valahol felírva a mondatot: All you need is love. Nagyon szép, gondoltam, hiszen tényleg, mi másnak van értelme ezen a rohadt és könyörtelen világon, tanulni kell csak meg dolgozni, meg beállni a sorba. Csak ez vezérelt, amikor ezt a borzalmasnál is borzalmasabb szart is áthúztam a Nero CD-Burner egyik ablakából a másikba. Egyébként is rém gagyik a Beatles dalai, de ez aztán mindet alulmúlja, tapsikolás meg a skandáló tömeg: szánalmas. Szégyellem magam, és esküszöm nektek, most hallgattam végig életemben elõször.
Lovasi András: Búcsúzó nap
Lovasi András a Kispál és a Borz nevû sokévtizedes zenekar elsõ embere, aki az ezredforduló szelét megérezve nem apokaliptikus álmodozásba kezdett, hanem elõállt egy szólólemeznek becézett koronggal, ami arra jó volt, hogy jogosan ugrálhatott egyedül a lemezborítón, és ehhez nem kellet tönkretenni egy bazinagy tortát az arcával. Ez a dal, akárcsak a lemezen a többi, végtelenített alapokra épül, az ének sem túl változatos, annak ellenére kedves és képszerû szövege van, meg is piszkálja bennünk a lélekdarabkát, és itt véget is ért.
Heaven Street Seven: Éjszaka
Nagyjából az egyetlen zenekar a Heaven Street Seven, akinek hitelesen hangzik a szájából az a szó, hogy szomorú. Ez a dal tök kevés különleges hülyeséggel van telepakolva, a magyar könnyûzenében egyedülálló módon, azaz jól nyúlt hozzá a témához. Ha ez után meg kell hallgatnom a Szállj ki és gyalogoljt (ez a legutóbbi lemez, ha valaki nem követi a másodvonalbeli magyar alternatív zenekarok életét), én szégyellem magam. Nem tudnék semmi negatívat mondani róla, bejött akkor is, és bejön most is.
Pál Utcai Fiúk: Fiatal lányok
Mivel a nyolcvanas években még a pártállam meghúzta annak a fülét, aki gitárt fogott a kezébe, nem voltak túl jó magyar zenekarok. Így nem is csoda, ha a külföldi hatások jellemzik az akkori kevés bátrak dalait. Ilyen a Pál Utcai Fiúk szerzeménye is, de azt nem árulom el, kibõl merítettek, kutasson csak, akit érdekel, akit meg nem, annak úgyis mindegy, hogy beírom-e ide mondjuk azt, hogy Stranglers, vagy ilyesmi. Szóval jó bénán összerakott dal, a három másodperces fúvós betét külön nevetséges, nem is beszélve a gitáreffektrõl, meg a vele végigjátszott érdekesnek ható szólóról. A szöveg nem emelkedik éppen schilleri magasságokba, és valószínûleg nem alkalmaztak akkoriban külön vocalmixert sem. Amúgy szeretem, és hallgatható, de ennél sokkal jobb ez a zenekar.
Hétköznapi Csalódások: Meztelenül, részegen
Minden pank és nem pank megismerkedik valahogy a vicces nevû PICSÁval, és van, akinek bejön a vérvörös szélsõjobb, meg a kommunista nemakarunkmisemmit típusú igénytelen egyszerûség, van, aki meg elsõre elhányja magát tõle, mint a hülyegyerekek a ház mögött az elsõ cigislukktól. Ez a dalocska mindig mosolyt csal az arcomra, mert egyrészt nagyon komoly témát dolgoz fel (mármint azt, hogy milyen furcsa és zavaros dolog részegen szeretkezni az öntudatlanságban, merhogy addig legalább elhisszük, hogy örökké tart. És lám.) Amúgy jobb lett volna nekik, ha nem csak egy korabeli diktafon beépített mikrofonjának megfelelõ minõségû felvevõt tudnak szerezni, mert a lemez hallgatása közben bizony fel kell csavarnom a hangerõt rendesen. Így a hang minõségének kérdése mellett mindig elsikkadhat a zene minõsége, ami valljuk be, jót tesz a nótának.
Quimby: Az ördög magyar hangja
A kvimbi kikerülhetetlen zenekar minden magát alternatívnak tituláló mûvészieskedõs köcsög életében. Így volt ez velem is, egy darabig mindenkinek hirdettem, mennyire rajongok érettük, és így szükségszerûen le is ragadtam az Ékszerelmére címû lemezük mellett, mert azon hálistennek némileg egyszerûbb és hallgathatóbb dalok vannak, mint a többin. Ez a szám szépen felosztható egy vokális meg egy instrumentális részre, az elején lemegy az ének, ami nagyon jól el lett találva, és persze egy nagy kufircolást jelenít meg szürreális idiótaságokkal elmesélve, ami már a szürrealistáknak is szarul állt volna. Attól függetlenül nagyon erõs hatást gyakorol a kissé agresszívre kimért zene, bár a stúdiós fickó valószínûleg a pokolra jutott, mivel nem keverte le az ének után a hangot a fenébe. És ezt még a tisztítótûzben sem sikerült kimagyaráznia, az biztos.
Heaven Street Seven: Hol van az a krézi srác
Akkoriban nagyon bejött a HS7, hiszen tényleg szép és jó zenéket játszottak. Az éjszaka mellett a krézisrác volt a másik nagy kedvencem, annál kicsit bonyolultabbra is sikerült, a szöveg viszont éppen olyan megható és "szellemes". Hiperkorrekt. Természetesen ez a dal is az elégia utáni elégiáról szól, hangszereken minimális mozgással elõadható, és még tapsikolnak is benne, aminek semmi köze a többihez.
Kispál és a Borz: Turisták bárhol
A Kispál máig legdrágábban kapható lemeze a Turisták bárhol, ami azért mutatja, mit gondol a menedzsment a legfrissebb korongról. Pedig már a Turisták sem volt akkora eresztés, ahogy azt mondani szokták, szólólemeznek remek, de egyébként semmi különös. Az érdekesebb darabok közé tartozik a Csillag vagy fecske címû József Attilát idézõ vonatozós dal, mely szokás szerint visszafejthetetlenné intellektualizált szövegével és a gép alappal elég jó hangulatot közvetít.
Scorpions : Wind of change
Nevetve locsolom le magam benzinnel, amikor a már befutott apukák csillogó szemekkel és hatalmas lelkesedéssel mesélik, mekkora lázadók voltak annak idején, ha Scorpionst hallgattak.. A Wind of change egy lágy, gyönyörû dallamot fütyülõ dal az orosz emberekrõl, meg olyan nagy dolgokról, mint a változás meg a Moszkva folyó. Ha ettõl nem leszünk szomorúak, akkor semmitõl, érzelmekre márpedig szükség van. És ha jót nem kapunk, hát legalább sírjunk a saját nyomorúságunkon.
Nem szeretnék különösebb zárógondolatot írni, talán csak annyit, hogy a mixtape egy tévedés. Sõt, általában ez az egész baromság, hogy ha megkérdeznek egy gyereket, mi a hobbija, száz, hogy a zenehallgatás ott lesz a háromban. A legszégyenletesebb, hogy sokan még utólag sem érzik szánalmasnak, mennyi bóvlira pazarolták el az idejüket és a fogékonyságukat. És akkor arról a sok ostobáról még nem is tettem említést, akik a rádió mellett nõnek fel.
