A Depeche Mode népszerűsége nekem mindig bonyolultabb ügynek tűnt, mint például a U2-é. Bonót nyilván az szereti, akinek nincs ízlése, Dave Gahant viszont nem egyszerűen szeretni szokás, hanem egyenesen rajongani érte, mint a valóban releváns rocksztárokért. Akiért pedig rajonganak, az csak tud valamit.

Zenélni nyilván nem különösebben, a Depeche Mode életműve cseppet sem sorolja őket a nagyok közé. Amikor a csúcson voltak a nyolcvanas években, akkor sem tartoztak az élmezőnyhöz, és azóta csak romlott a helyzet. A bájos korai kislemezeken és egy élvezhető nagylemezen, a Violatoron kívül a DM nem adott sokat az egyetemes popzene-történetnek.

A Playing the Angel hallgatása közben végre elkapott a megvilágosodás. A Depeche Mode azért ennyire népszerű, és azért éppen Magyarországon ennyire népszerű, mert az emberek semmitől nem tudnak úgy hasraesni, mint az okosan kitalált, ügyesen megvalósított giccstől. A Barátok közttől, Ákostól vagy a Hello Kittytől. Az, hogy a Depeche Mode giccs, egyáltalán nem meglepő: ahonnét ők indultak, a kora nyolcvanas évek brit újromantikus szintipop színtere, az másról sem szólt, mint a giccsről. Két szó: Soft Cell. Arról nem is beszélve, hogy a DM egyik szülőatyja, Vince Clarke melyik együttesnek is a tagja húsz éve? Az Erasuré. A giccs, amit az Erasure csinál imádnivaló giccs, köszönhetően annak, hogy nem fél az lenni, ami, ráadásul van benne humor is. A giccs, amit a DM csinál, rossz giccs. Úgy csinál, mintha nem lenne az, ráadásul a humor írmagját is nélkülözi. Elég csak megnézni egy Depeche Mode klipet vagy fényképet az egyik legnagyobb kamerás szélhámos, a giccskirály Anton Corbijn keze alól: benne van azokban minden, amiről most beszélünk.

A Playing the Angel - ha jól értem a különböző rajongói szájtokat - egyfajta DM-újjászületésként van elkönyvelve, egyszerre megújulás és visszatérés a gyökerekhez. Magyarul maradt a giccs, viszont az utóbbi lemezekhez képest talán egy kicsit magasabb a jó giccs aránya. A lemez legjobb dala a Ladytron repertoárjába is simán beférő Suffer Well, amit nyugodtan le lehetne játszani valami menő elektrodiszkóban. A DM-től szokatlanul modernrockos John the Revelator is egészen rendben van, nem egy Personal Jesus, de hát olyat ők csak egyszer tudtak dobni, és végül is a nyolcvanas évek közepére visszanyúló A Pain that I'm Used To is kellemes.

A baj ott van, amikor a rossz giccs tör a felszínre, és a Playing the Angel nagyobb részén ez a helyzet. Nem is sorolnám fel mindegyiket, vegyük inkább csak a The Darkest Star című szerzeményt. Van benne egy olyan sor, hogy "seeing the world as a loaded gun". Amit Dave Gahan (az ember, aki még öngyilkos sem tudott rendesen lenni) énekel azon a borzasztó patetikus hangján. Ami mögött ilyen melankolikus hangfestmények szólnak. Most mondja nekem azt valaki, hogy ez nem aljas indokból, előre kitervelt, kiforratlan ízlésvilágú, borongós tinédzserek, és a nyolcvanas években örökre bennragadt, műveletlen idősebbeknek tálalt giccs.

4,2 - Bede

Rachel Stevens: Come And Get It

Ha én itt a Matulán 7-8 körüli érdemjegyet adok egy lemezre, akkor azokon általában van pár szám, melyek közül pár jobb a többinél, de a kirívóan szar szám nagyon ritka. Na most, homlokegyenest más a helyzet ezzel az albummal. Rachel Stevens második szólólemezén ugyanis van egy pár tényleg elsőrangú szám, ugyanakkor található 2-3 olyan dal is, hogy igencsak kínosan érintene, ha valaki rajtakapna, amint éppen ezeket hallgatom.

Ugye valahol már az is kínos, hogy Rachel a rosszemlékű S Club 7 fiú-lány formációban kezdett, ami a brit könnyűzene egyik valódi mélypontja volt. Annyi viszont feltétlenül a javára írandó, hogy azóta megfelelő embereket talált magának a lemezhez, és hát nem is néz ki rosszul, na. Amikor két éve beindult a szólókarrier, akkor először egy hagyományos mainstream poplemezzel jelentkezett (Funky Dory), amivel szép sikert ért el, de túlzottan nem érdemes hallgatni 21 év fölött.

Utána azonban összeállt Richard X-szel, akinél manapság senki nem tud slágeresebb elektropopot gyártani. Ennek eredménye volt a tavalyi Some Girls kislemez, ami nemcsak, hogy nagy sláger lett, de megidézte, sőt, felül is múlta a második Goldfrapp-album diszkós sikerdalait. Rachel pedig ezen az úton haladt tovább, és szép lassan cikis popbábuból a legmenőbb producerek kedvenc játékszerévé vált. Ez semmiképpen sem akar pejoratív lenni, egyszerűen arról van szó, hogy ezen a lemezen csupa tehetséges szerzővel/producerrel dolgozott, akik többnyire abszolút rendben levő popdalokat írtak neki.

Nyilván kiemelkednek a Richard X által jegyzett dalok (a Some Girls mellett a Crazy Boys), de nem lehet nem szeretni az Adam and the Ants ritmusain dübörgő I Said Never Again (But Here We Are Now) glam-diszkóját, vagy az olyan hibátlan, szexi szintipop számokat, mint a Dumb Dumb vagy a Negotiate With Love.

És igen, néha átcsúszik a dolog nyálas R&B-be vagy üres műanyag popba, és ezek kimondottan béna számok, kicsit lejjebb húzzák az összképet. Ennek ellenére legalább az album fele hibátlan és szórakoztató popzene, és ugyan nincs meg benne a Goldfrapp mindkét irányba kikacsintós intelligenciája, de bűntudat nélkül élvezhető. Kár, hogy a többség nem így gondolja, ugyanis a Come And Get It már most kijelenthető, hogy bukás, ha a mainstream pop standardeket vesszük alapul, és ez már csak azért is érthetetlen, mert simán az album fele megérdemelné, hogy sláger legyen. Igaz, így aztán végképp nincs mit szégyellni rajta a sznoboknak sem.

7,3 - Inkei

Sugababes - Taller In More Ways

Amikor öt éve hallottam az első Sugababes-slágert, az Overload-ot, akkor abban a korszakban jártam, amikor még nem mertem bevallani magamnak sem, hogy tetszik. Mégiscsak egy csajgrupp, ugye. Ez persze az akkor még tizenéves csajokat nem zavarta, és máris a legígéretesebb előadók közé számítottak a brit mainstream popmezőnyben. Az első albumuk szép nagy siker is lett, nekem azonban mégis Gary Numan kellett ahhoz, hogy tényleg elfogadjam őket.

Történt ugyanis, hogy a Rachel Stevens-lemez kapcsán már emlegetett Richard X összehozta az Are Friends Electric?-et egy klubslágerrel, és a Freak Like Me már tényleg ellenállhatatlan volt, ráadásul még passzolt is az akkor viruló electroclash őrülethez - be kellett látni, hogy Mutya, Keisha és Heidi (ő később került a trióba) tényleg kúlak, na. Hasonló volt a helyzet a következő sláger Round Round esetében, és innentől kezdve már tényleg oda kellett figyelni minden Sugababes-számra. A harmadik lemezről ennek ellenére most egy számot se tudnék felidézni, de még azok se tűntek gáznak akkor.

Ezekből már talán kiderült, hogy a Sugababes számomra kislemez-együttesként létezett mindig is, a Taller In More Ways az első albumuk, amit végig is hallgatok, és nem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről. Van ugye egy túlzás nélkül tökéletes sláger, a Push The Button, ami nekem beletelt kis időbe, míg leesett, és nem is ez a személyes kedvencem a lemezről. A győztes nálam a Red Dress a diszkópunkos basszusalapjával és a verhetetlen kórusával, ezt is slágernek teremtette a jóisten.

Itt aztán jön egy kisebb szakadék, majd néhány inkább korrekt popdal (Ace Reject, It Ain´t Easy, Bruised), és a többi számnál már egyre zavaróbb a modoros, R&B hatásokat mutató ének, míg a lassú számok legjobb esetben is közepesek. Sajnálom, de odáig még mindig nem sikerült eljutnom, hogy finomítsak azon az álláspontomon, miszerint egészséges férfiember nem hallgat R&B-t, hanem meghagyja azt a kislányoknak.

A Sugababes-lányokat tehát továbbra is csak fenntartásokkal csodálom, és ha lehet, inkább taszigálnám őket az elektropop, mintsem a bugyinedvesítő R&B felé. Ettől eltekintve jó, hogy vannak, éljenek sokáig.

6,2 - Inkei

Yonderboi: Splendid Isolation

Utálom, amikor bármilyen kritikából csak úgy süt a szerző elfogultságsága, ám ő mégis úgy tesz, mintha semmiféle prekoncepciója nem lenne. Ennek megfelelően most akkor bevallanám, hogy én Yonderboilag tele vagyok prekoncepciókkal, mégpedig a legrosszabb és a legnegatívabb fajtából. Előző, 1999-es lemeze, a Shallow and Profound gyakorlatilag minden olyan zenei stílust egybeolvasztott, amit én nem bírok elviselni, modoros volt és üres, nem is csoda, hogy reklámzeneként végezte. A Yonderboi körüli felhajtás csak rontott a helyzeten, "világsztár Mernyéről, akit Magyarországon nem ismernek el kellőképpen", a faszt nem, egyrészt világsztár kelet-európai mércével maximum a Karel Gott, másrészt dehogy nem volt eléggé értékelve, akkor már sokkal inkább túl.

A bemutatkozó lemez óta eltelt hat évben aki kicsit is odafigyelt Budapesten számtalan szórakoztató, kevésbé szórakoztató, vicces és kevésbé vicces pletykát hallhatott ifj. Fogarasi Lászlóról. Hogy nem is ő csinálja a Yonderboi projekt zenéjét, hanem egykori billetyűse, Zságer Zagar Balázs. Hogy megbolondult Amsterdamban. Hogy már évek óta kész az új lemez, csak nincs aki kiadja. Ennél a pontnál kezdtem el szegényt sajnálni, az tényleg borzasztó, ha az ember nem talál csatornát a creative outputjának csak azért, mert ebbe a nyüves Kelet-Európába született.

A Splendid Isolationt nagyon nehezemre esett egynél többször meghallgatni. Pontosabban a meghallgatás még csak-csak ment, a koncentrálással volt inkább a baj. Iszonyú unalmas már elsőre is. Yonderboi egy tekintetben fejlódött csak igazán 1999 óta: profibb zenész lett. A Shallow and Profoundon szinte végig lehett érezni a spártai munkakörülményeket és a hadakozást a technikai eszközökkel. Ez mellesleg kölcsönzött valamiféle bájt annak a lemeznek, ami a sokkal hűvösebb második albumról már hiányzik. A profizmustól eltekintve Yonderboi ma ugyanott tart zeneileg, mint 1999-ben, csak sajnos a nemzetközi mezőnyben már akkor is utánérzésnek számító ötletei ma már olyan üres klisékké váltak, mint mondjuk gitárt felgyújtani a színpadon harmincöt évvel Jimi Hendrix után.

Sok művésznek tett már jót az elvonulás és az elzárkózás a külvilág zajától, Yonderboi viszont nagyon úgy tűnik, hogy begubózva csak a saját, több éves ötleteit tudta újra és újra végigjátszani. Szerinte például 2005-ben okés filmekből kivágott monológokat feltenni a lemezünkre. Nagy barátja vagyok én a junknak, a reciklálásnak meg a kollázsoknak, de a Before You Snap végére odabiggyesztett Koncz Gábor-szöveg annyira semmilyen, annyira olcsóan hatásvadász, ahogy egy meglehetősen egyszerű hangulatot próbál elkapni az alátett varjúkárogással, hogy leginkább mosolyogni kell rajta, mint amikor a Hitgyülisek halál komolyan mondják a legnagyobb baromságokat az ATV-ben.

A koravénség, a félelem a játékosságtól és a humortól, a felesleges komolykodás az egész lemezre jellemző. Talán az önbizalomhiány lehet a felelős, és ez különösen azért kár, mert a lemez legjobb dala éppen a teljesen szétfacsart, akusztikus gitárjával akár egy Basment Jaxx-számnak is beillő Soulbitch. Sokat elmond Yonderboiról, hogy huszonegynéhány évesen mindkét eddigi nagylemezére jutott egy-egy feldolgozás az egyetemes könnyűzenetörténet legpatetikusabb, műveltebb körökben csak elkeseredve, kézbe temetett arccal emlegethető marhájától, Jim Morrisontól.

Nem akarom sem Yonderboit, sem a Splendid Isolationt túlságosan démonizálni. Szemben mondjuk a Neóval, amit ő csinál, az nem felháborítóan szar. (Ja, ha már a Neonál tartunk. Én bírom a HS7-es Szűcs Krisztián hangját, de nem igaz, hogy rajta kívül senki nem tud ebben az országban normálisan ráénekelni elektroinikus tánczenei alapokra. Itt is nagy szerep jutott neki.) Ártalmatlan, ötlettelen popzene csak, amit még mindig jobb hallgatni, mint a Magyarországon ma előállított lemezek kilencven százalékát.

2,9 - Bede