Még ha a feneketlen zsák is a pénztárcánk, akkor is lehetetlen naponta kettőnél többször étteremben enni, és évi 730 étkezés nem elég ahhoz (sőt, csak 729 - szenteste semmi nincs nyitva), hogy minden egyes lacikonyhát végigzabáljunk Budapesten. Ezért hát kénytelenek vagyunk szelektálni. Van, aki csak megbízható ismerősök által ajánlott helyekre hajlandó betenni a lábát, van, aki mindent bevállal, és van, aki kiváló weboldalak ismertetőire támaszkodva indul el a kiszámíthatatlan budapesti kulinár-körúton.
Nekem, mint a magyar étteremkritika Amundsenjének muszáj néha utat törnöm az ismeretlenbe. A Fő utcában, közvetlenül a Seoul House koreai étterem mellett nyílt Szamuráj Étterem, Pub és Kiállítóteremre azonban egy nagyon kedves ismerősöm hívta fel a figyelmet, akit sajnos azóta kénytelen voltam egy húsdaráló segítségével rossz minőségű fasírttá alakítani és egy külvárosi szakközépiskola menzáján felszolgálni. A Szamurájban az utóbbi egy év talán legrosszabb vacsoráját volt alkalmam magamba kényszeríteni.
Sajnos nem rendelkezek a kellő előképzettséggel ahhoz, hogy egy japán étteremre nyugodtan áldásom merjem adni. Még el találnék veszni a sok nigiriszusi meg uramaki közt, oszt esetleg véletlenül hülyét csinálnék magamból. Szerencsére a borzalmas japán éttermeket sokkal könnyebb kiszúrni: a Szamurájban például a tonhalas szusi konzerv tonhalból készült. Tudom, tudom, most minden drága olvasó azt gondolja, hogy viccelek, és hát én is próbáltam azt hinni, hogy most valami keleti tréfa áldozata vagyok, de nem. Bájos partnernőmmel minden kétséget kizárva megállapíthattuk, hogy ezek a szerencsétlen kóklerek tényleg 399 forintos Calvo konzervvel helyettesítették azt a tonhalat, amiért a tokiói halpiac érverésein szakácsok ezer dollárokat képesek kifizetni. Amilyen letörhetetlen az én jókedvem, még ez sem tudta letörölni az örök mosolyt az arcomról: már előre kacagtam a várható további gasztronómiai kabaréjelenetekre gondolva, és szerencsére a valóság még a legperverzebb álmaimat is felülmúlta.
Amikor megérkezett asztalunkhoz a totálisan szakértelmetlen pincér által külön ajánlott szamuráj saláta, asztaltársammal közösen szakadt fel belőlem a gyöngyöző nevetés. A különleges japán salátaként beharangozott fogás négy összetevőből állt: zöldsalátából, paprikából, paradicsomból és ezersziget-öntetből. Na jó, volt rajta egy gyerekkörömnyi gari, ecetben érlelt gyömbér is, de ez cseppet sem tette japánabbá az összhatást.
Az egyetlen elfogadható étel az udon-, tehát a ramennél vastagabb tésztából készült leves volt. Az alaplé egyszerű miszo volt, és a feltét két siralmas crabstickből (írjon már, aki tud ezekre magyar kifejezést) állt, de legalább az összhatás - ha csak egy egészen kicsikét is - de keleties volt. Nem úgy, mint a csirkéből készült rablóhús, annak annyira nem volt íze, hogy talán még a Sziget fesztiválon hajnali háromkor is felidegesítettem volna magam rajta. A csúcspont (izé, mélypont), azonban még mindig hátra volt, a pincér által külön ajánlott ("épp ezt ettem az előbb, nagyon finom") japán lazacos krokett személyében. Egy halom zöldsaláta, paprika, paradicsom és ezersziget-szósz közepén két nagyobbacska krokettszerűség lapult, amelyről kóstolás után egyből kiderült, hogy maximum krumplit tartalmaz, valamint fűrészporos állaga minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy itt bizony mirelit termékkel volt dolgunk.
Ez volt a pillanat, amikor mindketten lecsaptuk evőeszközeinket, fizettük (atya úr isten, 5900 forintot, ebből a Lanzhouban vagy a Momotaroban hülyére zabálhattuk volna magunkat zseniális ételekből), és kimenekültünk a novemberi éjszakába. A pincérnek természetesen eszébe sem jutott megkérdezni, hogy mi volt a gond, az ilyen szélhámosok mind gyáván sunyik is szoktak lenni. A Szamuráj egész egyszerűen borzalmas étterem, üzemeltetőinek soha nem lett volna szabad engedélyt adni erre a szörnyűségre, a szakácsukat pedig élve kellene megsütni. A Matula étteremkritikáinak történetében először muszáj azt mondanom, hogy itt egyszerűen tilos enni.
Szamuráj Étterem, Pub és Kiállítóterem
I., Fő utca 10.
A Matula Magazinban megjelenő étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerző a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minősített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel (kivéve, ha már korábban felfordul a gyomrunk). Meggyőződésünk, hogy e két tényező együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.
