Ismerek egy csomó magyar művészt, és komolyan mondom, senkinek sem ajánlom, hogy a közelükbe kerüljön. Már zseniális bensőjük megismerése előtt sokkot lehet kapni, olyan ápolatlan mindegyik. A magyar művészek valahogy kötelességüknek érzik, hogy úgy nézzenek ki, mint a disznók. Az átlagos magyar írónak zsíros a haja, undorító barna ruhákban jár, és a lakásába az ÁNTSZ is csak védőfelszerelésben merne belépni. Az ilyesmi nyugaton már rég ciki. Nem is Tom Wolfe-ot említeném, aki direkt sportot űz az eleganciából, hanem mondjuk Gabriel García Márquezt, aki egy karibi urasághoz méltóan leginkább könnyű, világos öltönyben mutatkozik, még a Nobel-díját is így vette át. Vagy vegyük például a filmrendezőket. Fellinit mintha skatulyából húzták volna ki, még egy olyan perverz állat, mint John Waters is órákat tölt a tükör előtt, amíg finom bajsza tökéletesre nem sikeredik. Nekünk meg mink van? Az a csúnya, kövér, lerobbant, szemüveges Grunwalsky Ferenc, amint egy harmincöt éves kardigánban pöffeszkedve valami kuratóriumban éppen szétlopja az állami vagyont, és továbbpasszolja a szintén büdös leheletű haverjainak. Pedig legalább lopkodáshoz illene rendesen felöltözni.
Tényleg senkinek nem ajánlom, hogy korpa közé keveredjen, úgyhogy inkább magamtól elárulom, hogy mi például a magyar művész ünnepnapja. A magyar művész annak a napnak az estéjén rúg be a legjobban, amikor a csókosaiból álló akármilyen állami zsűri megdobja valami szép ösztöndíjjal. A magyar művész a szakmai sikert az állami apanázs millióiban méri, ami most így leírva nem is tűnik olyan rossz megoldásnak, ha már a műveinek nincsenek fogyasztói, legalább valamivel tudja számszerűsíteni a produkcióját. Egy baj van csak: állami pénznek művésznél nincs helye. Soha. Nincsenek kivételek. Soha. Soha. Ne is írjon senki olvasói levelet, mert az összes elképzelhető szcenáriót végiggondoltam, és tényleg SOHA.
Két érvet szokás felhozni, hogy miért is kellene mégis lélegeztetőgépek, árvaházak és hadirokkant-menhelyek helyett csepűrágóknak meg kintornásoknak átutalni az adónkat. Egyrészt, hogy a biztos anyagi háttérnek köszönhetően ezek a semmirekellők nyugodtan tudjanak alkotni, másrészt meg hogy vannak olyan műalkotások, amely sokba kerülnek, hiszen verset írni olcsó, a Reichstagot vagy néhány kisebb amerikai szigetet lepellel beborítani viszont kurva drága. Az össztársadalmi érdekkel, ami a műalkotásokhoz fűződik végkép ne jöjjön nekem senki, mert akkor én szeretném a rám eső magyar táncművészet-részt átváltani nyolc kiló bélszínre.
Az első érvet hajlandó vagyok elfogadni akár most azonnal is, egyetlen egy apró kérésem teljesítése esetén. Legyen olyan szíves valaki, és egy számológép segítségével bizonyítsa be nekem, hogy az Altamirától a grime-ig húzódó művészettörténeti évezredek során bármiféle korreláció mutatható ki az alkotó biztos anyagi háttere és stresszmentes életvitele, valamint az általa előállított műalkotások színvonala közt. Aki pénzt ad egy művésznek, az megfosztja szegényt attól, hogy átélje József Attila, Vincent Van Gogh vagy Robert Johnson nyomorúságát! Én nem akarok mindenfelé telezabált szobrászokat meg BMW-vel közlekedő drámaírókat látni. Pláne nem, ha műveik saját magukon kívül senkinek nem okoztak még egy iciri-piciri zsebkatarzist sem, de erről később.
Az is jó szöveg, hogy bizonyos műalkotások egyszerűen nem tudnának elkészülni állami apanázs nélkül, boncoljuk is széjjel most. EZ HÜLYESÉG. Szétboncolva. A Reichstagot minimális pénzből is be lehet csomagolni. Jó sok ideig kell majd lepedőket összevarrni, a gaz korrupt német hatóságok is csak lassan fogják kiadni az engedélyeket kenőpénz nélkül, meg az is lehet, hogy valamelyik haverunk meghal, miközben biztosítókötél nélkül végez ipari alpinizmust Berlin közepén. Magyarul áldozatokat kell majd hozni. Megértem, hogy ez szörnyen hangzik egy évtizedek óta állami ösztöndíjakból élő magyar művésznek, de hát ez van, srácok. Ebben a kurva kapitalizmusban mindannyian áldozatokat hozunk, aki nem elégszik meg a Trabanttal vagy Hajdúszoboszlóval, az minden nap robotol, hogy az összekuporgatott vagyonkájából Mercedest vegyen, vagy befizessen a Neckermannál egy hét Maldív-szigetekre. Aki nem haveri segítséggel szeretné beborítani a Reichstagot, hanem speckó toronydarukkal, az legyen szíves, és keresse meg rá a pénzt. Vagy írjon olyan könyvet, amit megvesznek tízmillió-ötszázezren, aztán a következő legépeléséhez már vehet magának iBookot. Nem, egyáltalán nem akarok egyetlen magyar írót vagy bábjátékost művészete prostituálására kényszeríteni, mindenkinek szent joga az asztalfióknak meg húsz ismerősnek alkotni, a társadalom csak egy dolgot vár el jogosan ezért cserébe: tessék szépen kimozdulni a műteremből, és elmenni dolgozni. Igen, úgy értem, hogy "munkát". Nincs mitől félni, nem halt még bele senki, ráadásul tök nagy a választék, bárki lehet bolti eladó, mezőgazdasági idénymunkás vagy felsővezető egy biztosítócégnél.
Ez az idegenkedés a becsületes munkától a művészeknél egyébként is új keletű dolog. Leonardo csak azután rajzolgathatott a saját kedvére, miután naphosszat hadigépeket meg lovasszobrot tervezett a mecénásának, Ludovico Sforzának, Bessenyei György pedig gyakorlatilag őrző-védő feladatokat látott el Mária Terézia mellett, és csak szabad óráiban hódolhatott írói passziójának. Még a full hernyós Csáth Géza is képes volt orvosként praktizálni, nem pedig Ferenc Józsefnél pályázott havi apanázsra. Ezer példa van még a biztosítási ügynök Kafkától a bróker Gauguinig. Ha Mozart csodagyerekként nem szokik hozzá az ingyenéléshez, és kitanul valami normális szakmát, biztosan őt sem a szegények temetőjében kaparják el jelöletlen sírba. Ha ők tudtak a dayjobjuk mellett maradandót alkotni, egészen biztos, hogy mondjuk egy CBA pénztárosi meló mellett is lehetne próbálni és játszani a Katona József Színházban. A legfurcsább ebben tulajdonképpen az, hogy mintha ezeket a művészeket nem tanította volna meg kiskorukban a mamájuk arra, hogy a legfinomabb mindig a saját magunk által dagasztott és megsütött kenyér. Egészen biztos, hogy van egy rakás olyan magyar festő, aki még soha nem próbálta ki, milyen érzés a saját keresetből vásárolt vászonra festeni, és mindig csak az állam által kiutalt, a kortárs festészetből igen keveset profitáló váltókezelők által befizetett adóból finanszírozott ecsetekkel dolgozik.
Mindannyian elnézőbbek lehetnénk ezzel a sok, a közjót dézsmáló Homérosszal, Euripidésszel és Pheidiásszal, ha naponta esnénk egyik katarzisból a másikba a műveik élvezete közben. Nekem a nemzeti ünnepeken rendszeresen zuhogó díjesők környékén mindig nagyon kedves szórakozásom átböngészni a kitüntetettek listáját. Egy kis ideig kényelmetlenül szoktam magam érezni, hogy még az életmű-díjasoknak sem ismerem a töredékét, aztán megnyugszom, hogy más sem. Ez a beteges díjazási kényszer az elcseszett művészeti felsőoktatásunk terméke. Közpénzből kinevelünk színészeket, rendezőket és textilfestőket, akik aztán hivatásos művészként egész életükön át elvárják az állami apanázst, a végén meg mi érezzük magunkat szarul, biztos nagyon nagy művészek, ha már hatvan éve textilfestenek, adjunk nekik gyorsan valami díjat. Persze, az állam eltart például postásokat is, de azok legalább számonkérhetőek, és ha elherdálják mindannyiunk pénzét, bizony büntetést kapnak. Elég a kivételezésből, és tessék szépen börtönbe csukni azokat az írókat, akik mondjuk felnyalnak valami ösztöndíjat, aztán olyan vígjátékot írnak, amin nem nevet a közönség kétharmados többsége. (Mellesleg hasonlóan kellene bánni a sajtóval is. Kap közpénzt az Élet és Irodalom? Igen. Olvashatatlan a cikkek túlnyomó többsége? Igen. Szabadlábon van Kovács Zoltán főszerkesztő? Igen. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez így nem mehet tovább.)
Az meg aztán tényleg felfoghatatlan, hogy miért értetlenkedik bárki is azon, hogy a mai fiatalok miért nem olvasnak, miért nem járnak kiállításokra, színházba meg magyar filmekre, miért bámulják inkább az MTV-t és dübörögtetik a négerzenét. Odáig egyetértünk, hogy részben azért, mert műveletlen bunkók, de ez a kevésbé fontos rész. Az a helyzet, hogy harminc alatt még megvan az emberekben az a különleges képesség, amellyel kilométerekről ki tudják szagolni, ha át akarják őket vágni. Így hát hajlamosak inkább egy százkilós, szétkokainozott, hadaró amerikai fekának hinni, aki ráadásul a videóklipjében a lengén öltözött, kihívóan viselkedő nők seggvájatát használja hitelkártya-leolvasónak, mint valami az OM által kinevelt és az NKÖM által eltartott ingyenélőnek.
A popzene elképesztő sikertörténete éppen annak köszönhető, hogy mára ez maradt az egyetlen művészeti ág, amelyet nem sikerült az államnak teljes mértékben intézményesítenie. A rapperek, punkrockerek, housedídzsék, sőt, még a Kozmix együttes sem jártak soha Állami Könnyűzenei Főiskolára, nem pályázhatnak évente a Radics-program keretében zsíros ösztöndíjakra, és a kutya nem tünteti ki őket október 23-án (Ákost meg Prieger Zsoltot igen, de most beszéljünk csak a minimális szakmai mércét megütőkről). Az Illés meg a Tankcsapda sikere egyformán annak köszönhető, amiről egy bekezdéssel feljebb volt szó: akinek még megmaradt a józan esze, az inkább a nem-állami művészekre figyel oda.
Ha az állami támogatás egyik pillanatról a másikra megszűnne, és a magyar művészek kénytelenek lennének leendő könyvük vagy filmjük finanszírozásának érdekében minden nap úgy harcolni, mint a társadalom többi tagja, na, akkor egyik pillanatról a másikra tömegek lennének rájuk kíváncsiak. A mama kedvenceit soha nem szereti senki.
