A bécsi Hartmann házaspár még a kilencvenes évek közepén keveredett egyszer Pécsre (egy kellemetlen apasági per kapcsán), és szinte pillanatok alatt bele is szerettek. Nem csak a városba, de a környékbe is, és azóta évrõl-évre a Mecsekbe jártak nyaralni, meg persze azért, hogy igyanak a finom villányi borokból, egy kicsit áztassák magukat Harkányban, és újra és újra felfedezzék a siklósi várat.
A negyedik évben aztán úgy döntöttek, hogy ez egyszer eljönnek februárban is, miután Anton, a férj bedobta egy vacsorán a busójárást, ami egybõl felkeltette neje érdeklõdését is. Nem csoda, Luise grafikus volt, és szabadidejében gyakran rajzolgatott horrormaszkokat, rémisztõ démonokat és ördögpofákat. Anton jól sejtette, hogy a busómaszkokkal sikerül meggyõznie, és mi tagadás, szüksége is volt a házasságuknak egy kis lökésre. Egyeseknek ezt a tantrikus szex adja meg, másoknak egy kései gyerek, Hartmannéknak a busójárás jutott.
Minden remekül is alakult volna, ha pár nappal az indulás elõtt nem jelenik meg hívatlanul Luise öccse, Max, aki egy-két évente elõkerült, és akkor bejelentés nélkül beköltözött Hartmannékhoz, ahol néha heteket is eltöltött. Anton sosem titkolta, hogy nem rajong a sógoráért, ám túlságosan diplomatikus volt ahhoz, hogy szembeszálljon a feleségével Max miatt.
Pedig hát meglett volna rá minden oka. Max ugyanis egy kibírhatatlan, önfejû és elviselhetetlen ember volt, ráadásul sikertelen festõmûvész, aki - ahogy az lenni szokott - természetesen mindenki másban megtalálta a kudarca okait. Így aztán amikor felbukkant a Hartmann-házban, mindig szitkozódás, ingerült kiabálás és üres borosüvegek kísérték az ott tartózkodását, szlávellenes kirohanásokkal súlyosbítva.
Anton érthetõen most sem örült, amikor fáradtan hazaérve este Maxba és két bõröndjébe botlott a lépcsõházban. A következõ sokk akkor érte, amikor este, vacsora után Luise félrehívta egy pillanatra, és csak úgy mellékesen közölte vele, hogy Max is jön a busójárásra. "Elvégre idén lesz negyvenéves, és amúgy is olyan egyedül van szegény" - hangzott a legfõbb érv. Anton pedig szokás szerint csak bólintott egyet, pedig érezte, hogy ennek nem lesz jó vége.
Ez elõször akkor jutott eszébe, amikor Max az elsõ este elszökött Bólyra, ahol csúnyán bepiált, és még egy szénásszekérbe is belerúgott - legalábbis ezzel hencegett másnap, arról viszont hallgatott, hogy a bólyi fuvarosok milyen csúnyán ellátták a baját. A második napon kijelentette, hogy nem hajlandó megnézni a siklósi várat (ezt ugyanis Antonék minden alkalommal rituálisan útba ejtették), és inkább bent maradt a kocsiban, ahol Luise mobilján játszott végig.
Felesleges részletezni: Max botrányosan viselkedett egész héten. Vagy a pincérnõ fenekét fogta meg a pécsváradi Kondás Csárdában, vagy fennhangon ócsárolta a házi készítésû bort az egyik nagyon kedves villányi kisvendéglõben, lényeg, hogy minden napra maradt alakítása. Anton ilyenkor csak a kezébe temette az arcát, és nem szólt semmit, ám a fenékfogdosós incidens után már szemrehányón nézett Luisére is, aki zavartan el is kapta a tekintetét.
Ahogy teltek a napok, Anton egyre inkább felbátorodott, és fojtott hangú veszekedéseket kezdeményezett a szállodai franciaágyban. Luise, aki kezdetben teljes mellszélességgel kiállt öccse mellett, kezdett egyre inkább elbizonytalanodni, férje pedig, aki antropológus professzorként korábban a legegyszerûbb tõmondatot is három bõvített körmondatban volt képes elmagyarázni, most szokatlanul érthetõen és határozottan fogalmazott. Bizony, Max viselkedésének jelentõsége lassacskán túlnõtt a nyaraláson, és komoly földindulással fenyegetett.
Érezte ezt a bûnös is, és a busójárás elõtti utolsó este a vacsoránál nemcsak, hogy szokatlanul illedelmesen viselkedett, de még egy kisebbfajta bocsánatkérést is elrebegett a desszert közben, és külön megköszönte Antonnak, amiért ilyen türelmes volt vele. Az csak szórakozottan bólogatott, miközben turkált a somlói galuskában, és próbálta magát meggyõzni, hogy talán mégsem volt olyan rossz ez az egy hét Baranyában. Sõt, még hátravolt a fõ attrakció is: a busójárás.
Másnap korán reggel felkerekedtek, és besétáltak a belvárosba, hogy megnézzék a színpompás felvonulást, és egyúttal elûzzék a telet, hiszen az elterjedt magyarázat szerint fõként ezért húzzák magukra a helyiek ezeket a rémisztõ maszkokat. Ahogy az eseményre készülõdõ tömegben bámészkodtak, Max hirtelen összerezzent: "Micsoda ördögpofa! Iszonyatos!" - mondta, miközben az egyik busómaszkot szuggerálta.
Luise csak legyintett, és nevetve fel is elevenítette, hogy gyerekkorukban Max mennyire félt a horrorgrafikáitól, és csak Antonnak tûnt fel, hogy ezt az öccse egyáltalán nem találta viccesnek. Sõt, az elsõ adandó alkalommal eltûnt. Luise zavartan szólongatta a tömegben, de hiába. Max felszívódott, és nem is került elõ a busójárás kezdetéig.
Anton és Luise nem is foglalkoztak vele, inkább egymásba karolva nézték a maszkos felvonulókat, és kezdték magukat meggyõzni, hogy minden a lehetõ legnagyobb rendben van. Pedig hát dehogy... A felvonulás közepén egyszerre lökdösõdés tört ki az utca túloldalán, mindezt hatalmas ordítozás kísérte, és a végén Luise mintha Maxot látta volna, amint éppen elvezették. Idegesen a keresésére indultak, és bár nem jártak sikerrel, rövid kérdezõsködés után sikerült összerakniuk a mozaikkockákat:
Max, aki bizony betegesen rettegett a busómaszkoktól, a világért be nem vallotta volna ezt a gyengeségét, helyette a félelmeit a legközelebbi csapszékben próbálta leküzdeni. Néhány pálinka és nagyfröccs után már képesnek érezte magát arra, hogy újra a szörnyalakok közé merészkedjen, és ahogy ott dülöngélt a közönségben, elhatározta, hogy neki is kell egy busómaszk. Elindult véletlenszerûen az egyik stand felé, amikor egyszerre megállt, hiszen közvetlenül mellette haladt egy nagyon furcsa maszkos ember.
Nem az a kimondott ördögpofa volt, mint a többi busómaszk, de Maxnak pont ez tetszett meg benne, és úgy döntött, hogy neki bizony ez kell. "Was kostet das?" - kérdezte, de az illetõ vélhetõen nem tudott németül. Vagy csak szimplán nem értette a kérdést, ugyanis rajta semmiféle maszk nem volt, csak egy kétségtelenül érdekes fejszerkezet, néhány bibircsók és egy akkora orr, hogy krinolinnak is beillett volna. Maxnak azonban ezt hiába is próbálta magyarázni, õ már kinézte magának, és úgy döntött, hogy meg is szerzi.
"Was kostet das?" - kérdezte ismételten, és mivel nem kapott választ, elkezdte rángatni szerencsétlen áldozata fülét. Az idegen felordított a fájdalomtól, miközben megpróbálta volna kiszabadítani az arcát Max kezébõl, ám hiába. Max közben pénzt vett elõ a zsebébõl, és ezzel próbálta meggyõzni a bibircsókos urat, hogy mondjon le az arcáról, miközben folyamatosan kérdezte, egyre ingerültebb hangon: "Was kostet das? Was kostet das?"
Végül egyre többen gyûltek köréjük a helyiek közül, akik látták, hogy a városszerte hírhedt bûvésznek, a Mohács legrondább emberének is megválasztott Kerepesi bácsinak valaki valósággal le akarja szakítani az arcát. Dulakodás kezdõdött, majd a végén a mohácsi polgárõrök mentették ki Kerepesi bácsit "az erõszakos osztrák" karmai közül (legalábbis a helyiek ezt így mesélték).
Síri csendben telt az autóút hazáig, hiszen a busójárás másnapján indultak is haza hõseink. Tapintani lehetett a feszültséget a Volvóban, Max pedig üveges szemmel bámult kifelé az ablakon. Amikor aztán már a bécsi ház elé gördültek, és a házaspár elkezdte volna behordani a csomagokat, Max köszörületlen torokkal, alig hallhatóan megkérdezte, hogy nem lenne-e baj, ha még két éjszakát maradna náluk.
Luise majdnem kapásból igent mondott, de most elõbb ránézett Antonra. Hartmann professzor érezte, hogy most jött el az õ ideje. "Max, én nem hiszem, hogy õõõ... szóval nem vagyok biztos benne, hogy jelen szituációban, már persze, ezalatt nem ezt a konkrét szituációt értem, hanem az elmúlt héten történteket is szeretném idesorolni, szóval... hol is tartottam?" - olyan zavarba jött, mint az elsõbálozós kislány. Maxnak gúnyos mosoly futott át az arcán, és pimaszul Luiséhez fordult: "Na, ezt én nem bírom kivárni, megágyazol?" - kérdezte, azzal rágyújtott.
Azaz, hogy csak rágyújtott volna, ugyanis egy kéz hirtelen kiverte a kezébõl a cigarettát, egy másik pedig torkon ragadta, és belökte a kerítésen. "Jesszusom, a sövény!" - kiáltotta Luise, és csak utána esett le neki, hogy tényleg, a sövényt jobban félti, mint a saját öccsét. Anton pedig, aki teljesen kijött a sodrából, a gondosan ápolt gyepre lökte a sógorát, és gyors egymásutánban kilenc pofont kevert le neki. Max futólépésben menekült a buszmegállóig, Anton pedig ugyan erõsen lihegett, mégis olyan remekül érezte magát, mint évek óta sohasem.
