Kedves Olvasó! Engedje meg, hogy bemutatkozzak: Radics Gábornak hívnak. Dombóváron születtem 1969-ben, egyedüli gyerekként. Édesapám géplakatos, édesanyám adminisztrátor. Iskoláimat szülõvárosomban végeztem, szép gyerekkorom volt: nyaranta mezítláb csatangoltam a Szõlõhegyen, ha pedig rossz idõ volt, hát felkaptam az esõkabátomat, és átbicikliztem Kiskondára, ott lakott ugyanis a legjobb barátom: Pepi.
Pepi hozzám hasonlóan egyedüli gyerek volt (csúnya szóval: egyke), és õ sem esett kétségbe, ha egyedül kellett elütnie az idõt. Vele éltem át a legnagyobb kalandokat: együtt lógtunk be a Gunaras fürdõbe, együtt leckéztettük meg a kiállhatatlan Bermuda bácsit azzal, hogy cickányt csempésztünk a gumicsizmájába. Ha éppen nem magányosan róttuk a város utcáit, akkor együtt csibészkedtünk.
Teltek-múltak az évek, és jött a kamaszkor, vele pedig a gondok. Jöttek a lányok is, és hát az egyiken sikerült is alaposan összeveszni Pepivel. Ráadásul pont a házunk udvarán, ahogy az szegény Ihász Gábor csodaszép dalában is szerepel... Ugye milyen marhaság? Mégis, hosszú idõre megszakadt a barátságunk Pepivel. Néha-néha láttam az utcán, a boltban vagy a buszon, de még csak nem is köszöntünk egymásnak.
Aztán elvittek katonának. Lentibe méghozzá. Na szép, mi? Én is ezt mondogattam magamnak, miközben negyedszerre raktam rendbe a fekhelyemet: "Gabikám, szép kis slamasztikába kerültél, a kutyafáját." De szerencsére eltelt valahogy ez is, pedig mesélhetnék arról, hogy milyen volt gépkocsizó lövésznek lenni a Magyar Néphadseregben... No de, végül csak leszereltem, jelentem alázatosan!
Utána csak kallódtam pár évig, különbözõ okok miatt sehol sem tudtam megmaradni pár hónapnál tovább. Aztán történt egy érdekes dolog. Néhány hetet Pakson dolgoztam, és az egyik hétvégén, amikor mentem haza Dombóvárra, összefutottam Pepivel az utcán. Roppant hülye helyzet volt, hiszen évek óta nem találkoztunk, és teljesen természetesnek tûnt, hogy elfelejtsük ezt a kamaszkori hülyeséget. Mégis, amikor ott álltunk egymással szemben, mindketten zavarba jöttünk, és pont úgy viselkedtünk, mint két régi barát, akik nem tudnak túljutni egy régi, gyerekes butaságon.
Ahogy úgy állunk egyik lábunkról a másikra a járdán, egyszerre borzalmas harákolást hallunk, és a nyomában rögtön egy méretes köpés loccsant az aszfalton. Odakaptuk a fejünket, és felismertük Bermuda bácsit. Igen, azt a zsémbes öregurat, akinek még kölyökként rejtettünk rágcsálót a gumicsizmájába... és akkor egyszerre mindkettõnkbõl kirobbant a röhögés - fergeteges volt. A vénember persze nem emlékezett ránk, csak rosszallóan nézett, ahogy elcsoszogott mellettünk.
Viszont Pepi és köztem megtört a jég. Végre beszélgetni kezdtünk, és az lett a vége, hogy beültünk egy kiskocsmába, ahol hajnalig ittuk a zöld veltelinit, sztoriztunk, marháskodtunk, és a végére úgy berúgtunk, mint az albán szamár. Jó volt. Megbeszéltük, hogy találkozunk a jövõben is.
Így is lett, de sokkal hamarabb, mint azt gondoltam volna. Két nappal késõbb ugyanis bejelentették, hogy megszûnik az a mezõgazdasági gépeket forgalmazó cég, amelynek dolgoztam. Ott álltam megint munka nélkül. Eszembe jutott, hogy Pepi valami jó munkahelyrõl áradozott, hát gondoltam, felhívom.
Egy héttel késõbb már kollégaként üdvözölhettük egymást - hihetetlen szerencsém volt, pont akkor volt üresedés. A cég székhelye Szekszárdon volt, ami azt jelentette, hogy oda kellett bejárnom Dombóvárról, ezért néhány hét elteltével kerestem ott egy albérletet, és áthurcolkodtam. És hát a meló - nos, az valóban csodás volt.
Egy számítástechnikai cégnél dolgoztunk, és nem túlzás, hogy ez volt életem eddigi legjobb munkahelye. Jó hangulatú, fiatalos csapat, iszonyú jó fej kollégák (Rátonyi Anti például rendszergazda és showman egy személyben!), és a munkámat is szerettem. Fantasztikus volt az elsõ pár hónap. A cégnek is jól ment, olyannyira, hogy felvettek két új munkatársat is. Amikor megtudtam, még nem is sejtettem, hogy ez a két ember mennyire megváltoztat mindent, és kíváncsian vártam, hogyan illeszkednek majd be õk is a csapatba.
Halász Gábornak hívták az egyik új munkatársat, programozó volt, és mindnyájan hamar megszerettük, mert csupaszív, remek munkaerõ volt, ráadásul az apjának szeszfõzdéje volt, és olyan pálinkával lepett meg néhanapján bennünket, hogy csak néztünk. A másik új munkatárs egy lány volt, Kocsis Ildikó. Maga a név nem mondott nekem semmit, viszont amikor bemutatkozott nekünk, egybõl megismertem: õ volt az a lány, aki miatt annak idején összevesztünk Pepivel.
Annak idején mindketten udvaroltunk neki, én még meggyes joghurtot is hoztam neki Jugóból (mert az akkor nálunk még nem volt kapható), ennek ellenére folyton lerázott, és csak hetekkel késõbb derült ki, hogy õ közben találkozgat a Pepivel, ráadásul véletlenül. Nagyon megharagudtam Pepire, mert egy jó barát nem ilyen. Duplán is haragudtam rá, hiszen éppen nem sokkal azelõtt vettem egy gitárt, amin írtam egy dalt a mi barátságunkról. "Hahó, huhú, egy régi jó barát!" Ez volt a szövege.
Persze aztán nem tartott sokáig a kapcsolatuk, tipikus kamaszszerelem volt. Ennek ellenére mégsem örültem neki, hogy Ildikó visszatért az életünkbe, féltem, hogy nem lesz jó hatással újra felmelegített barátságunkra Pepivel. Sajnos igazam lett.
Bár Pepi eleinte biztosított róla, hogy ami volt elmúlt, és hogy nem akar az Ilditõl már semmit, annál is inkább, mert már gyûrûs menyasszonya van. Ennek ellenére én mégis láttam rajtuk, hogy van köztük valami láthatatlan szál, ami ráadásul napról napra erõsebb. Egyre többször ebédeltek kettesben, én pedig mehettem a többiekkel a büfébe, és hallgathattam a fárasztó poénjaikat. Halász Gábor érkezésével ugyanis ketten lettünk Gáborok a cégnél, és Rátonyi Anti kitalálta, hogy valamelyikünknek kell adni egy becenevet. Valamelyik hülye aztán egyik nap bedobta, hogy én dombóvári vagyok, és ez pont kapóra jött Antinak, aki elnevezett Dombóvári Gábornak, az Ablak mûsorvezetõje után.
Én rögtön mondtam neki, hogy ne hívjon így, mert azt a manuszt én nem bírom, egy behízelgõ modorú bajuszos bunkó. Ezen persze még jobban felbátorodtak, és onnantól kezdve ment az ugratás. Nagyon, nagyon rossznéven vettem a kollégáimtól, akiket szerettem, hogy Dombóvári Gábornak csúfolnak. Félre is hívtam pár nap után Pepit, hogy szóljon már rá a többiekre, mert nekem ez rosszul esik. Bólogatott, hogy persze-persze, de igazából a kisujját nem mozdította meg az érdekemben. Újra elárult hát.
Akkor már mentek a pletykák a cégen belül, hogy õ meg Ildi gyanúsan sokat vannak kettesben. Ezért inkább jöttek õk is ebédelni velünk, hogy ne legyen feltûnõ a kettõsük. Bár ne tették volna. Rövidesen mindketten bekapcsolódtak a Dombóvári Gáborozásba, és különösen felháborított, hogy Pepi szemlátomást így akart bevágódni Ildinél. Röviden: a helyzet kezdett tûrhetetlen lenni. Bosszút forraltam hát!
Bementem a fõnökhöz, és dumáltam neki egy csomót arról, hogy milyen jót tenne a cégen belüli hangulatnak egy kétnapos összetartás, mondjuk Budapesten. Szerencsére a fõnökünk nyitott ember volt, és csak annyit mondott, hogy rendben, Gabikám, te vagy a HR-es, szervezd meg, pénz van rá.
Csendben tûrtem tovább, és szerveztem az összetartást. Egy õszi hétvégére esett, és amikor reggel gyülekeztünk a cég elõtti parkolóban a kisbuszra várva, még úgy is éreztem, hogy talán csak én fújom fel az egészet, nem kéne ezt az egészet olyan halálosan komolyan venni. Pepi, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, oda is ült mellém a buszban, és próbált kedves lenni, de már elkésett vele. Engem ugyanis úgy neveltek, hogy ne vonuljak vissza. Ha sérelem ért, bosszuljam meg.
Megérkeztünk Pestre, ahol esett az esõ, még passzolt is a hangulatomhoz. A kisbusszal leparkoltunk a Roosevelt téren, és a meglepett kollégákkal a nyomomban megindultam az akkor még Átrium Hyatt nevû szállodába. Az elõcsarnokban egybõl kiszúrtam egy alacsony, bajszos férfit fehér zokniban és sportzakóban, amint cigarettázott. Odaléptem hozzá:
"Dombóvári úr, köszönjük, hogy eljött. Az egész cég nagyra becsüli az Ön munkásságát, ezért megajándékoztam õket egy közönségtalálkozóval" - mondtam egy szuszra, és aztán a hüledezõ Pepihez fordultam:
"Tessék, itt a fõztöd, edd is meg. Nekem most mennem kell - a soha viszont nem látásra!" - azzal biccentettem egyet a többiek felé, majd kisétáltam az utcára, és ahogy megláttam a közeledõ kettes villamost, elfogott a szabadság érzése. Úgy, ahogy voltam, panyókára vetett zakóval felugrottam, és bár fogalmam sem volt, mihez kezdek a jövõben, úgy éreztem, helyesen cselekedtem. Még a nap is kisütött.
