 |
népesség: 83,535,576 fő; GDP: 2,700 dollár/fő; internethasználók: 3,5 millió fő; forrás: CIA Factbook |
A telitalálat persze az a hely, ahol nem csak a haverunk nem járt, de úgy általában magyar sem. Rettentõen bosszantó, amikor az ulánbátori nagyáruház szuvenírosztályán teveszõr labdákat vizsgálva azt halljuk, hogy mellettünk a Dzsingisz kános bõrpénztárcát vásárló sápadtfehér hájas bunkó is magyar. Vagy amikor Dél-Indiában rábukkanunk a faszira, aki ugyan egész életében egy szál tökfogóban ült a fa alatt és a chillumot szopta, mégis olyat mond nekünk az életrõl, hogy egybõl eldobunk magunktól mindent, és már követnénk õt a darshanjába, amikor huncut mosollyal megjegyzi, hogy a múlt hónapban már bizonyos Béla is megvilágosodott nála. Na, ha ilyet nem akarunk, akkor menjünk Vietnámba, és látogassuk meg a h'mongokat! Vietnám rejtett kincs Ázsiában, amire még nem nagyon gondol a magyar, pedig kiskapu ez a nagy kalandhoz, a legjobb kavalkád, amit el lehet képzelni.
A vietnámi kommunista vezetõk egyszer csak úgy gondolták, hogy legjobb, ha a kínai úton igyekeznek felzárkózni, vagyis 2000 óta szabad itt a vásár, de nem szabad a szólás. Ha boltot akarsz nyitni, nyissál nyugodtan, de ha a kommunista pártról van véleményed, azt írd le a füzetedbe, aztán égesd el!
Mi lehet jobb ennél a külföldinek, aki úgyis szarik a helyi politikára, viszont élvezi, ha a seggét olcsón kinyalják. Hát itt pont errõl van szó. Saigonban és Hanoiban az utazási irodák versengenek a turistáért, a kirándulások nagyon olcsók, légkondis a busz, a szállodákban szarért-húgyért van medence, az éttermek meg szintén olcsók és a vietnami konyhától az egész nyugat odavan. Egy korsó csapolt sör 40 forint (Úristen!!), a doboz cigi meg 70 és nem szólnak be, ha a buszon szívod. Aztán ott vannak a szocializmus egyéb klassz vívmányai, mint a szabad tollas-pályák, ingyen teniszpályák, meg az össznépi esti aerobic a városi tó partján, laza vietnámi technóra, középkorú anyukákkal, pizsamában. Itt még stabilan állnak a Lenin szobrok a tereken, lehet alattuk videózni, és ha ez nem tetszik, akkor lehet csináltatni négy öltözet nyugodt vonalú tisztaselyem ruhát, sárkánnyal vagy bambuszrüggyel a hátán, 30 dollárért cakkumpakk.
 |
És mindez hét intonációban |
Nem is rossz a helyi ruha, mert nyáron fülledt a meleg, így ha nem húzunk bõszárú, lobogó gatyát, seggünk közepén könnyen megjelenhet a Sampras-féle izzadságfolt. A városban egyébként tuti kiver minket a víz, ha van gatyánk, ha nincs. Az utcákon gyakorlatilag nincs autó csak motor, az viszont jó sok. Hanoiban három és félmillió lakosra több, mint kétmillió robogó jut, és valahogy még így is hárman ülnek mindegyiken. A motorosok épp úgy közlekednek, mint amikor néhány éve még biciklisták voltak: az utcákon csak akkor tudsz gyalog átkelni, ha nem nézel se jobbra se balra, csak mész lassan és nem állsz meg soha. Ha az úttest közepén tétovázni kezdesz, akkor annyi, ott maradsz estig. Na hát most is ez van, csak nagyobbak a tétek, hiszen ha motorral vágnak el, simán meghalsz.
 |
Szép |
Jobb tehát, ha te ülsz a motoron, ezt pedig nem nehéz elintézni. Minden motoros ember potenciális motortaxis egyben. Leinted, felpattansz és már robogtok is, bele a keresztezõdésbe. Nem kell attól félni, hogy sofõröd megáll majd, körülnéz, húzza a drága vakációdat. Nem, nem fog az semerre sem nézni, csak menni, majd lesz valahogy. Ez a játék akkor a legjobb, amikor esik. Ilyenkor az összes utcán tavakban áll a víz, ami ijesztõ, de a helyiek inkább csak a mókát látják ebben, bõ gázzal hajtanak át a vizeken, igyekezve minél több motoros pajtást beteríteni mocskos-szaros lével. Ha szerencséd van, fura tárgyak hullhatnak az öledbe egy ilyen zuhannyal, például mondjuk egy csirkeláb.
Amikor ebbõl elég, hagyjuk a városi csürhét, és menjünk vidékre, dumáljunk a helyiekkel, tudjuk meg milyen az élet a fakunyhóban! Vidéken barátot találni sehol sem nehéz, elég, ha önmagadat adod. Például lemész a strandra és két órán át azzal szórakozol, hogy agyoncsapatod magad az opálkék vízben az orrod elõtt tornyosuló méteres hullámokkal. A vietnami srácok ezen nagyokat kacagnak, aztán meghívnak whiskyzni meg bambuszlevélbe tekert nyers disznóhúsba bújtatott malacfület rágni.
 |
Ronda |
Ilyenkor aztán több probléma is felmerül, amelyek közül az elsõ a nyelv. A vietnámi nyelv tuti nem az, amit felszedsz egy kis bratyizás után. Mint a kínaiban, itt is vannak intonációk, de míg ott csak négy vagy öt, addig itt hat vagy hét, vagyis azt hogy "huong" (ami illatot jelent és egyben szép leánynév) kábé hatféleképpen lehet ejteni. Mást jelent, ha dühösen mondod, ha kacéran, ha kérdve, ha kijelentve, undsoweiter. Szóval, ha nincs vietnámi faszid vagy barátnõd, akkor nem tanulsz meg egyhamar, de nem baj, attól még lehet jókat szórakozni, csak inni kell tudni.
Ha például lemész a helyi ivóba egy ötdollárossal a zsebedben, jó eséllyel meghívhatsz minden ott ülõt két körre, így ha csak nem vagy nagy köcsög, tuti hamar népszerû leszel. Ha az este folyamán egy sörpartnered meghív, hogy töltsd a hétvégét a vidéki szülõfalujában, és te vagy olyan merész, hogy mész, akkor ne csodálkozz, ha egy olyan helyen találod magad, ahol kurvára nincs semmi, csak rizsföld ameddig a szem ellát. Az ilyen helyeken aztán kiderül, a földeken napi 10 óra fizikai munkával akár tizenötezer vietnami dongot is meg lehet keresni, ami kemény 210 forint basszameg, úgyhogy vidéken nem jár mindenki robogóval. Ezek után nem lepõdsz meg, hogy a whiskys meghívásnál gyakoribb a helyi rizspálinkás buli, ami a vodkához szokott szervezetet is könnyen megtréfálja. Fõleg ha a népes családból mindenki inni akar a messzirõl jött vándorral, te meg velük, aztán az a vége, hogy miután széthánytad a kertet és mindenki kiröhögött, szádba adnak egy dohánnyal tömött bambuszpipát, hogy szívd meg. Attól pedig egybõl elhal a tüdõd, és már ki is terült a kis puhány nyugati tested a döngölt agyagpadlón.
Ami rizsföldön kívül még szemet szúr az északkeleti vidéken, az néhány irdatlan keresztény katedrális, amit a franciák hagytak ott. Ezek átlagban akkorák mint a Bazilika, és több anyag van bennük, mint a környezõ öt falu összes épületében a pártházakkal együtt. Mégse kell félni, hogy a nép nagyon képben lenne a keresztény doktrínákkal kapcsolatban, inkább csak hûsölni járnak be, meg azon csodálkozni, hogy milyen nagy az egész.
A vallási kérdés Vietnámban nem tiszta. Miután a srácok-lányok a Krisztus utáni második század óta folyamatosan el voltak foglalva az éppen aktuális külföldi agresszor elleni küzdelemmel, Vietnámban van minden, amit a betolakodók csak erõltetni bírtak. Buddhizmus, taoizmus, konfucianizmus, kereszténység, de leginkább a családi halottak szellemének tisztelete.
 |
Számtalan más országhoz hasonlóan Vietnámban is sokszor fúj a szél a tengerparton |
Ha levesszük polcunkról a vietnámiak történetét elbeszélõ mesekönyvet, látjuk, hogy a rege igen hosszú és izgi. Az indokínai félszigeten sok harcos törzs jött össze, melyek közül a mai közép- illetve dél-vietnámi területeken a Csampa nevû hindu királyság katonái randalíroztak, míg a mai vietnámiak õsei a Kínával szomszédos északi vidéken érezték magukat otthon. Nem tudjuk nem észrevenni, hogy i.sz 2. századtól kezdõdõen a szegény vietnámiaknak el kellett viselniük egy 1000 éves Kínai megszállást, és az akkora szívás volt, hogy még a balsors által régen tépett magyarok történelmében sincs ilyenre példa. De nem lenne a vietnámi, vietnámi, ha nem állt volna ellen...
I.sz 40-ben a három Trung (ejtsd Csung) nõvér nagyon ideges lett a kínaiakra, felkötötték hát a csípõre a kardot, tornasorba állították a semmirekellõ fiúkat meg a dolgos lányokat, és letámadták a kínai kormányzót, aki úgy beszart, hogy egybõl hazahúzott. A nõvérek ezután kikiáltották magukat a független Vietnám királynõinek. Három év múlva a kínaiak felfogták, hogy ez szégyen, sereget toboroztak és visszatámadtak, méghozzá cselesen. Tudták, hogy bár a vietnámi nõk erõsebbek, ügyesebbek és okosabbak férfiaiknál, mellük azért nekik is van, az pedig közelharcban nem nagy elõny. A kínai fiúk így ledobtak mindent, és egy szál kisgatyában rohanták le a büszke Trungokat. Fürgén szaladtak, lazán lóbálták a kardot, míg a szegény vietnámi nõket meg kötötte az erkölcs és szorította a melltartó. Nem ment így jól a harc, és a lányok hamar vereséget szenvedtek. A kínaiak végül leölték az összes tunya vietnámi fiút és persze jól megdugták a lányokat, úgyhogy mára ami vietnámi gén maradt még a népben, az tuti az XY kromoszóma hozadéka. A Trung csajok látták, hogy a dolog végül is igen szarul sült el, és hogy elkerüljék a kínai verést meg a szégyent, belevetették magukat a Hat Giang folyó habjaiba.
900 év múlva sikerült megszabadulni Kínától. Ezt követõen gyorsan változtak az események, volt szabadság, jöttek a mongolok, megint a kínaiak, majd belháborúk, végül portugál hittérítõk. A 18. században a középvidéki Nguyen testvérek emelkedtek hatalomra. Megint volt csata Kínával, amibe egy déli vezér, (szintén Nguyen de másik) is bekapcsolódott, és ért is el jelentõs sikereket. A névrokonság nem adott alapot barátságra, a sok Nguyen összebalhézott, nagy volt az öldöklés, mindenki Nguyennel volt, de mindenki másikkal. Végül a déli fiú átkeresztelte magát Gia Longnak, mindenki megértette mi van, és egybõl császár lett, méghozzá az egész mai Vietnám területén.
 |
What the fuck vonzza a színes ruhás embereket a sárkunyhókhoz szerte a világon? |
A kínaiakkal peresze azóta is csak a baj van. Különösen a kisebbségek ügye problémás, van ugyanis egy kínai eredetû törzs, akik a határ mellett, Észak-Vietnám, illetve Laosz magas hegyei között élnek, és elég maguknak valók. Nevük h'mong és igazán sokszínûek: van fekete, fehér, vörös, zöld és virágos h'mong is, hovatartozástól függõen változik viseletük domináns színe, de azért könnyû õket felismerni, mert abban minden h'mong lány egyetért, hogy a színes pompon király.
A h'mongok évszázados elszigeteltségben élnek a hegyekben, olyan magasan és messze mindentõl, hogy épeszû embernek eszébe se jut oda menni. Piacra nem járnak, békésen termelik maguknak a hegyirizst, kis ópiumot, gyûjtik a fát az erdõben, ahol ha látnak valamit, ami mozog, akkor lelövik. A vietnamiakért nem rajonganak, ha van valami háború, mindig az ellenséget segítik, legyen az francia vagy amerikai. Viszonzásképpen a vietnámi komcsik nem terhelték a h'mongokat magas szintû oktatással vagy egészségüggyel, hagyják, hadd éljenek, ahogy éltek 500 évvel ezelõtt is. Ez még nem lenne baj, de ahogy Hanoiban rájöttek, hogy infrastruktúra nélkül nem lehet nyitni a Nyugatra, eldöntötték, hogy az északi hegyek folyóira gátat kell építeni, merész vállalkozók pedig nekiálltak exportálni az erdõk fáit. Lényeg, hogy szegény h'mongok nem folytathatják a megszokott "égetünk, ültetünk, továbbállunk" eljárást, mert nem maradt nekik erre elég hely. Így nem marad más hátra, mint kinyitni a tankönyvet és megtanulni, hogyan kell fenntartható és környezetbarát módon földet mûvelni. A kormánynak persze nincs kedve a tanítgatáshoz, mondván arra vannak a nemzetközi non-profitok. Mennek is a széplelkû önkéntesek, de hiába a jóakarat, a h'mongok három év után se értik, hogyan mûködik a tehénbank, vagy hogy miért kell büntit fizetni, ha beviszik a "közösségi erdõbe" a tehenet legelni. Vannak azért sikertörténetek is: egy nyugati NGO-nak például három hét alatt sikerült egy egész megye összes h'mongját megkeresztelni! Örvendetes eredmény ez, így legalább a lelki üdvvel nem lesz gond, ha majd pár év múlva kihal a törzs.
Ebben a beszámolóban nem esett szó az Amerikaiak nagy háborújának mementóiról, leginkább azért, mert benõtte õket a dzsungel. Jó reggelt Vietnám, meg Apokalipszis most, aztán mindenki azt hiszi, hogy Amerika itt a fõellenség, pedig nem. Van még pár katakomba, amit mutogatnak is lelkesen, meg pálmafák alatt kanyargó lövészárok a turistáknak szépen kicsinosítva, de a hangulat már nincs meg hozzá. Egyébként is, aki háborúra pörög, menjen oda, ahol élesben nyomják, Vietnámba meg az, aki szereti a kutyahúst, kobralevessel.
