Flash: Koncert CD Süssfelnap 2004.12.14
Ahol elválik a szar a májtól és a férfi a szõrtelen pöcsû kis senkitõl, az magyar könnyûzenében a Flash együttes. Aki szereti, az ember, aki meg nem, arról én nagyon sokmindenrõl vagyok hajlandó beszélgetni, de rockról még véletlenül sem.
Ezzel a cédével kapcsolatban különösen elfogult vagyok, ez az elsõ poptörténelmi jelentõségû produkció, amelynek megszületésénél én is ott voltam, egy tavalyi rohadt decemberi napon, közvetlenül azután, hogy az egy koncert erejéig összeálló Gecizõk bemutatta erõs közepes produkcióját a Süssfelnap deszkáin. A Flashnek létezik egy nyolc évvel korábban rögzített mûsora is, az is élõben lett feljátszva a Tilosazában, és hát így van ez igazán jól, egy becsületes rockandroll zenekarnak ne legyen se ideje, se pénze, se kedve ahhoz, hogy egy steril stúdióban, a tagok között üvegfallal játszogassa a számait. Ez a mûsor még a nyolc évvel ezelõtti anyagnál is erõsebb, egyrészt a tízbõl csak kilenc pontot érõ számok teljesen elmaradtak a Flash repertoárjából, másrészt meg valahogy jobban is szól a produkció, bár ez náluk tulajdonképpen teljesen irreleváns.
Ahogy azt egy nagyon precíz magyar könnyûzenei újságíró megfogalmazta, aki mellesleg én voltam, a jó rockzene az az, amikor egy ember ordít és én minden szavát elhiszem. Barcs Dr. Flash Miklósnak pedig én minden egyes szavát nem csak hogy elhiszem, hanem elõszeretettel idézem nagyobb társaságban, hallgatom a kocsiban és taníttatom meg a csajommal.
A jó rockzenei szöveg a lehetõ legprimitívebben és -tömörebben tudja elmondani az akkora igazságokat, amikhez úgy egyébként három társadalomtudós sok oldalas tanulmánya kellene, Magyarországon meg legalább öté. "Auschwitzot elönti a hollywoodi takony", mondja Barcs egyetlen odavetett sorban. "A soá Spielberg, Woody Allen és Koltay Lajos filmjeiben: kommercializálódás vagy ésszerû populizmus?" írná valami hatalmas arc a Filmvilágban, és ez még csak a címe lenne valami ezeroldalas viccnek. "Ha megírod az újságodba, kurva jó fej köcsög vagyok / Egy két szaros kongó-millert a pofádba belebaszok" mondja Barcs. "A függetlenség álma a posztkádári újságírásban: dilemmák, botrányok, lehetséges megoldások", ez meg az ÉS-ben kaphatna két lepedõnyi oldalt. Aztán meg ott vannak azok a szövegek, amikbõl már nem is a magyar esztétáknak meg szociológusoknak kellene tanulniuk, hanem a kortárs költõknek, a Twenty, a Pálma és a Háború lírája csakis a legnagyobbakkal említhetõ egy lapon. Természetesen a zenei kíséret is tökéletes, a Flash-hangzás Barcs hangjával együtt lassan olyan védjegy, mint a Motörhead-hangzás Lemmyvel vagy a Ramones-hangzás Joeyval, felszínesen csak egyszerû rockandroll, valójában meg persze tökéletesen dúdolható popzene.
Barcs Miki simán túlélte a hetvenes és a nyolcvanas évek budapesti undergrundját, nem lett belõle döglött vénember, mint Dixibõl, se szektás köcsög, mint Pondró-Pajorból (Barcs saját közlése), se szánalmas bohóc, mint Kongó-Köcsög Müllerbõl (szintén Barcs élesszemû megfigyelése) a kilencvenes években akkor is rockandrollt játszott a létra legalján, amikor még az õ fajtája is Korai Öröm-jellegû borzalmakban zenélt, és 2005-re az egyetlen magyar énekes, akinek a koncertjéért pofátlanság nélkül pénzt lehet kérni a bejáratnál. Tulajdonképpen az sem zavar engem, ha Prieger Zsoltok kapnak állami kitüntetést az undergroundért végzett áldozatos munkájukért, meg hogy hülyegyerekek aktuális trendeket és frizurákat meglovagoló együtteseit kiáltják ki a magyar rockzene megmentõinek, csak garantálja nekem valaki, hogy Barcs még tíz év múlva is kap majd egy kis színpadot, ahonnét kedvére gyalázhatja a közönségét és vedelheti mûanyag flakonból a bort amíg kásássá nem válik teljesen a szövege.
És mit ad isten, az egész csoda ingyen le is tölthetõ, a mûvészet nem eladó, büdösök:
9,9 - Bede
The New Pornographers: Twin Cinema
Már majdnem öt éve annak, hogy a Napsteren összehaverkodtam egy kanadai sráccal, Kevinnel, aki hozzám hasonlóan jó zenéket szeretett, és egyszer felhívta a figyelmem egy New Pornographers nevû kanadai zenekar bemutatkozó albumára. Nos, végül nem fogadtam meg a tanácsát, csak a nevet jegyeztem meg, de pár hónappal késõbb meglepõdve vettem észre a lemezt egy-két meghatározó netes zenei portál év végi szavazásán.
Nem sokkal késõbb Kevin bevallotta, hogy homoszexuális, én pedig kicsit utána olvastam ennek a zenekarnak, amirõl kiderült, hogy egy igazi supergroup, hiszen több kanadai indie zenekar tagjaiból verbuválódott. Ezek után végül le is töltöttem azt a bizonyos elsõ lemezt (Mass Romantic), és a nem sokkal késõbb megjelenõ második albumot (The Electric Version) már rajongóként vártam. Nem csoda, hiszen tele volt verhetetlen melódiákkal, ötletes és remekül megírt power pop dalokkal, és ezekbõl a 21. század elején igencsak híján voltunk. Nem túlzás az sem, hogy a New Pornographers az utóbbi idõk legjobb dallamgyárosát tudhatja sorai között: Carl Newman ugyanis egytõl-egyig hibátlan és fülbemászó számokat ír, bizonyíték erre tavalyi szólólemeze is (The Slow Wonder). Segít ebben neki még Dan Bejar (Destroyer) és a szemrevaló altcountry-énekesnõ, Neko Case is, meg még néhányan, de a fõszerep egyértelmûen Newmané.
A zenekar fokozatosan vált egyre népszerûbbé, és a nyár végén megjelent Twin Cinema már az amerikai lemezlistán is feltûnt. Ez kicsit talán meglepõ egy kanadai indie zenekartól, de végül is ez lenne a normális. Ugyanis ez a lemez is hasít, és az elsõ kettõ is csak nüanszokkal jobb, ha jobb egyáltalán - Kevin véleményét errõl már nem tudtam kikérni, ugyanis egy ideje szép lassan megszûnt a levelezésünk, és ebben az én lustaságom a fõbûnös. A New Pornographerst szerencsére ez nem zavarta, és az új lemez is tele van emlékezetes hook-okkal, kimondottan szórakoztató, cseppet sem sablonos dalokkal. Van, aki szerint nincs semmi elõrelépés az elõzõ lemezekhez képest, de ilyen jó számok esetén ez tényleg nem tud érdekelni.
A korrektség kedvéért jegyezzük meg azt is, hogy hiába vancouveri a csapat, minket nem vernek át: jók a refrének, meg gitároznak is benne, tehát bizony ez is csak szar britpop. És talán illene írnom Kevinnek is egyszer...
8,8 - Inkei
The Rolling Stones: A Bigger Bang
Nincsen nekem már semmi bajom azzal, ha öregemberek rockolnak. Egyrészt már nem 1959-ben vagyunk, amikor 22 felett senki nem volt a slágerlistákon, másrészt meg a ma debütáló együttesek szinte mind fiatalabbak nálam, és semmi szükségem nincs arra, hogy valaki meg azt közölje: 25 felett ne írjon popzenei kritikát senki. Help the aged, ahogy Jarvis Cocker nagyon helyesen megénekelte. Harmadrészt pedig még mindig jobb egy rosszul rockoló ötvenes, mint egy rosszul rockoló huszonéves, az elõbbinek legalább van egy kis mentsége. A zeneszeretõ közönség két public enemy number one-ja közül én még mindig inkább Bonot viselem el, mint Chris Martint.
Azt hiszem az A Bigger Bang az elsõ Rolling Stones nagylemez, amit elejétõl a végéig egyhuzamban meghallgatok. És egyáltalán nem azért, mert lázadni szeretnék a nagy generáció ellen, imádom én a Stonest ahogy illik. A kislemezeiket hallottam is mind, Jaggert és Richardsot simán Lennon és McCartney fölé rakom, a VH1-on idõnként el lehet csípni a Get Off My Cloud tévéfelfételét, '65-ben lehetett rögzítve, és szeretném látni azt a heteroszexuális férfit, aki ennek a megtekintése után nem lenne hajlandó egybõl lefeküdni az ott segget riszáló és halál lazán éneklõ Mick Jaggerrel.
A Bigger Bangen túlsúlyban van az a fajta ártalmatlan, középutas rockzene, amit az U2 és a Coldplay is nyom, ha folyamatosan ilyen menne a Sláger rádióban, havonta egyszer biztosan odatekernék legalább öt percre. Az albumot nyitó Rough Justice viszont olyannyira modern, hogy például a Bees legutóbbi albumára simán felférne. A bluesos Back Of My Hand viszont bõven kijjebb van az elviselhetetlenség külsõ határain. Tudom én, hogy Jagger és Richards korai blues-zenészek hatására alapítottak egyáltalán együttest, de azért mostanra elfogadhatták volna, hogy nem huszonéves gyapotszedõk a századeleji Louisianában, hanem milliomosok valami angol vidéki birtokon. A másik mélypont a már a lemez megjelenése elõtt botránydalnak kikiáltott Sweet Neo Con a jesus-freak bushista rezsimet gyalázó szövegeivel. Politizálásnak a popzenében csak a fuck the system / kill the police gondolatvilág mentén van helye, az ilyen Guardianból meg az esti híradóból összekotyvasztott moralizálásnak viszont semmiképpen.
A végére eszembe jutott, hogy az Exile on Main Streetet azért csak végighallgattam többször. 5,7 vagy 5,8 ponttal feljebb is minõsíteném, mint ezt a nem valami Nagy Durranást.
4,2 - Bede
T. Raumschmiere: Blitzkrieg Pop
T. Raumschmiere, azaz Marco Haas már évek óta fogalom volt az elektronikus zenében, amikor 2003-ban az én utamat is keresztezte a Radio Blackout címû lemezével. Ez az elborult agyú, baseballsapkás német a kilencvenes évek második fele óta gyárt kísérleti, zajos minimáltechnót, pedig elõtte még punk- és hardcore bandákban dobolt. Egyik legnagyobb dobása a tökéletes nevû Shitkatapult kiadó megalapítása volt, és az itt kijött lemezei fordították rá a figyelmet, akkor még csak a germán elektronikus színtér jó ismerõi körében csengett jól a neve.
Haas közben azért egyre közelebb került a hagyományos szerkezetû popszámokhoz, de ez még nem segített neki kitörni a technogettóból - ehhez az electroclashre volt szükség, melynek köszönhetõen egyre többen haraptak rá a punkot és az elektronikát hatásosan ötvözõ T. Raumschmiere-számokra. Amikor megjelent a Radio Blackout, arra már széles körben vevõ volt a közönség, hiszen a Monstertruckdriver és a Rabaukendisko címû, megfelelõen táncolható számok az MTV-n is mentek, a Miss Kittin közremûködésével készült The Game Is Not Over pedig a mûvésznõ egyik legjobb vendégszereplése a sok közül.
Az új lemezen nincs Miss Kittin, de nem ez vele a legnagyobb baj. Nem állítom, hogy annak idején ronggyá hallgattam a Radio Blackoutot, de emlékezetem szerint azon nem volt egyetlen cikis szám sem. A Blitzkrieg Popon viszont több ilyen is akad: egyrészt az a kettõ, amelyikben Haas magához ragadja a mikrofont (meg a gitárját), és úgy énekel, hogy kapásból az Offspring vagy akár nu-metal zenekarok jutnak az eszünkbe, míg az A Very Loud Lullaby címû számban Sandra Nasic énekel, aki a Guano Apesbõl lehet ismerõs, és itt is a szokott formáját hozza.
Ezt a három számot leszámítva már nincs komoly gond a lemezzel - a berlini elektroboszorkány, Ellen Alien és Judith Juillerat például elsõrangú Miss Kittin-pótlók (Diving In Whiskey illetve 5 Minutes Happiness), Haas pedig még mindig nagyon tudja ezt a monoton, zajos elektropunkot (An Army Of Watt, All Systems Go). Ez áll neki jól, nem pedig a gitár és az ordítozás, azt mások nála sokkal jobban csinálják, be kell látni. Mint ahogyan azt is, hogy Haas igazi mûfaja már egy kicsit sajnos unalmas. De ettõl még nem kéne énekelnie, mert az meg egyenesen kiábrándító.
6,2 - Inkei
