Matula Magazin - Clap Your Hands Say Yeah: Clap Your Hands Say Yeah; Missy Elliott: The Cookbook; The Rakes: Capture/Release; Super Furry Animals: Love Kraft

Clap Your Hands Say Yeah: Clap Your Hands Say Yeah

Mielőtt rátérnénk a zenére: ez most akkor minden idők legjobb vagy legbénább együttesneve? Hosszas elemzés után a Matula azt mondja, hogy sem egyik, sem másik. Az úgynevezett ironikus rockandroll-név versenyben is csak másodikak az I Love You But I've Chosen Darkness mögött.

Nem a névvel kapcsolatos izé volt a legfontosabb kérdés számomra a CYHSY első lemezének meghallgatása után, hanem hogy hülyét fogok-e magamból csinálni, ha én ezt beszopom. Mert hogy beszopom, az egészen biztos, és aztán majd csak imádkozhatok, hogy a második lemezükből ne legyen autóreklám vagy mittomén, ne veszítsék el az indie kredibilitásukat, mert aztán majd állhatok beégve, és hát nincs semmi a világon, amitől egy zenebuzi jobban rettegne, mint hogy az orra alá dörgöljék, mekkorát tévedett.

Még amikor csak a szupertitkos, szuperelit zenei fórumokról letölthető első számaikat hallgattam, feltűnt, hogy ezt az együttest én már hallottam valamikor. A CYHSY ugyanis egy az egyben a Talking Heads reinkarnációja. Nem az, hogy tanultak tőlük, hanem ez itt konkrétan a Talking Heads második része, a birodalom visszavág és a végzet temploma. Alec Ounsworth énekes hajszálpontosan úgy énekel és vinnyog, mint David Byrne egykoron, és bizony minden egyes kicsit popos, kicsit elszállós, kicsit táncolós szám ráfért volna a 'Heads klasszikus albumaira. Na jó, esetleg a Blondie-éira is, Ounsworth tulajdonképpen Debbie Harry-t is jól utánozza.

Az eredetiség totális hiánya azonban egyáltalán nincs a CYHSY kárára. Talán a legerősebb bemutatkozó lemez ez az Arcade Fire tavalyi elképesztő produkciója óta, bár azért innét hiányzik a kanadaiak mindent elsöprő, túlcsorduló érzelmessége. A lemez közel sem egységesen erős, ám az olyan csúcspontok, mint a The Skin of My Yellow Country Teeth, az Over and Over Again (bocs, hogy erre megint kitérek, de tuti, hogy ez nem valami elveszett Talking Heads-szám???) és főleg az In This Home on Ice bőven feledtetik, hogy azért van itt filler is.

Összegezve: se nem eredeti, se nem tökéletes, mégis, szinte biztosan ott lesz az év végi tíz kedvenc lemezem között.

7,9 - Bede

Missy Elliott: The Cookbook

Madonna a fehér popsztár mintapéldája: kiszámítható számok, mögötte olajozottan dolgozó csapat, megírják helyette a számait, a világ csak akkor kapja fel a fejét, ha égő keresztek előtt vonaglik. Missy Elliott ezzel szemben a tipikus néger szupersztár: minden egyes számában több ötlet van, mint Madonna komplett életművében, természetes ő maga is írja ezeket, valamint nem polgárpukkaszt, hanem felfújt fekete hullazsákokba öltözik vagy piros rovarnak, Little Richardtól kezdve ezt csinálják, nem csoda, ha ennyire profik.

Missy Elliottra igazán a Get Ur Freak On környékén figyeltem fel, előtte is megvolt a Supa Dupa Fly meg a Rain, de tisztán emlékszem, hogy miután először hallottam ezt a számot és láttam a hozzá tartozó hihetetlen videóklipet, hosszas beszélgetést folytattam valakivel, amely során csak aztán azt ismételgettük, hogy "Missy Elliot kész". Azóta is bármit csinál, azt élvezettel figyelem az MTV-n, viszont soha nem vettem a fáradtságot, hogy akár egy albumát is végighallgassam. Egyfajta egészséges idegenkedés van bennem a raplemezektől, még a legnagyobbak a Public Enemytől az NWA-ig is csak zseniális számokat produkáltak nagy mennyiségű töltelék és irritáló szöveges közjáték (a skit) közé elrejtve.

Nem fogjátok elhinni, de ez a Cookbook is éppen olyan, mint az említett rapalbumok. Kis töltelék, idegesítő skitek és néhány akkora szám, hogy letépi a tetőt mind. Itt van például a kislemezként is ronggyá játszott Lose Control. Mi az isten szól ez alatt? Hogy lesz egy ilyen egyserű ütemből meg ilyen szimpla prünytögőfutamokból ekkora sláger? És akkor még nem is beszéltem a Jacques Lu Cont féle remixéről, szerezze be szépen mindenki az internetről, hét perc tökéletes elektro-aerobik. Aztán itt van a Morriconéból építkező We Run This, Missy valami western-tripen lehet, ugye a Lose Control videója is valami szürreál-saloon, de ez még annál is jobb.

Missy általában annál jobb, minél elszálltabb, mégis, a lemezt lezáró Bad Man a dancehall-sztár Vybez Cartellel és a Matula által számtaslanszor istenített M.I.A.-vel valahogy nem jött össze. A három teljesen különböző stílus nem áll össze egésszé, főleg M.I.A. lóg ki a sorból, elvész a hangja a sok ütem között.

Tulajdonképpen a Cookbooktól nem tudtam meg semmi újat. Missy Elliott korszakos zseni, a hiphop meg nagylemez-formátumban fáraszt.

7,0 - bede

The Rakes: Capture/Release

Rögtön azzal kezdeném, hogy véget ért egy korszak. Mostantól kezdve újra leírom majd itt azt, hogy Franz Ferdinand, ugyanis a Rakes debütlemezének megjelenésével végre az összes olyan fontosabb zenekarról írtunk itt, melyet a Franz Ferdinand album kavarta forgószél dobott a felszínre. Ráadásul Franziék már be is fejezték a második lemezüket, és innentől kezdve már el fog dőlni, kinek van szőr a pöcse körül, és kik azok, akik hamarosan eltűnnek a feledés szennyvízcsatornájában. Akiknek ezt a sorsot szántuk, azokról igyekeztünk nem tudomást venni, de most azért említsük meg példaként az Others, a Departure vagy az amúgy jobban induló Ordinary Boys zenekarokat.

Ezek a bandák vagy nem tudtak jó számokat írni, vagy arcátlanul loptak, és bizony volt példa arra is, amikor mindkét hibába beleestek. A Rakes esetében szerencsére nincs szó ilyesmiről: elég tökös bemutatkozó albumot tettek le az asztalra. Amit feltétlenül meg kell jegyezni, az az, hogy a Rakes londoni, és ez eléggé rá is nyomja a bélyegét a lemezre. Itt nem is Alan Donohue akcentusára gondolok, hanem a szövegekre. Persze ezek átéléséhez nem kell Londonba költözni: lassan bármelyik európai nagyvárosban felrobbanhatunk a metróban (Terror), utálhatjuk a munkánkat (Work Work Work /Pub Club Sleep/), elihatjuk a nyaralásra szánt pénzünket (Retreat), vagy éppen vadidegen dagadt nők mellett ébredhetünk fel másnaposan (The Guilt).

Ezek alapján lehetne a Rakes az Art Brut tesója is, de nem az. Egyrészt a fiúk nem veszik annyira viccesre a figurát, másrészt ez a lemez zeneileg kidolgozottabb, és inkább beleilleszthető a poszt-posztpunk vonalba. Igaz viszont, hogy azoknál a trendi nyakkendős zenekaroknál kicsit hátrébb is mennek vissza az időben 1979-nél, és a helyenként diszkós ritmusszekciót jó kis őspunk bunkósággal súlyosbítják. Vannak, akik szerint a koncertjeik alapján még ennél is jobbak tudnának lenni, ha nem az a Paul Epworth lenne a lemez producere, aki csomó divatos zenekarral dolgozott már (Bloc Party, Futureheads, Maximo Park). Mindezt innét nehéz megítélni, bár az újvidéki Exit fesztiválon már felléptek az idén (aki látta őket, szóljon).

Ha viszont ez igaz, és az esetenként már egyéves felvételekhez képest valóban sokat fejlődött a zenekar, akkor reménykedhetünk, hogy ez a fejlődés további nagyszerű albumokban is megmutatkozik majd.

8,5 - Inkei

Super Furry Animals: Love Kraft

A pályájuk első szakaszát lezáró válogatásalbum ismertetésekor már eleget lelkendeztem erről a zenekarról, ezért most eltekintenék az életrajztól, így a Super Furry Animals hetedik stúdióalbumára koncentrálhatunk.

A koncentrálni kifejezés nem véletlen, ugyanis itt az aktuális kislemez Lazer Beam-en kívül nincsenek elsőre fülbemászó számok. Klasszikusan az a lemez, amit ha valaki futtában hallgat meg meló közben, akkor az egyik fülén be, a másikon ki, és már megy is a kukába. Sőt, az is előfordulhat, hogy sokan unalmasnak találják a lemezt, és abból a szempontból igazuk is lesz, hogy valóban hiányzik róla legalább egy butácska, power popos dal azokkal a verhetetlen bubblegum-melódiákkal, amiket korábban olyan jól nyomtak a srácok.

Illetve miket beszélek, nem srácok, hanem felnőtt emberek, és erről pont a Love Kraft tanúskodik megfelelőképpen. Az SFA utóbbi két lemezén már amúgy is érezhető volt ez a folyamatos komolyodás, és ha lehet ilyet mondani, akkor ez az album talán az első igazi "érett" lemeze a walesieknek, és ez mindig veszélyes. Magyarán az ilyen "nagykorú" albumok az esetek többségében sótlan, kockázatmentes lufik.

Na most, ettől azért a Love Kraft szerencsére messze van. Egyrészt megmentik a dallamok, másrészt az ötletek sem hiányoznak, csak már kevésbé direktek. Az album szerkezete például hibátlan: a fenséges Zoom tökéletes nyitószám, főleg a monumentális katalán kórussal, míg a záró Cabin Fever "csak" gyönyörű, simán felférne a Zombies Odyssey and Oracle című klasszikusára. A centrum a szintén nagyszerű Lazer Beam, és még rajtuk kívül is van pár csúcspont. Jó még, hogy a Barcelonát és Brazíliát is megjáró anyag magán viseli a két helyszín nyomait, de semmi erőltetett latin bénázás nincs a lemezen, csak finom, nyárias hangulat és napsütötte dallamok.

A hatvanas-hetvenes évek klasszikus folk- és popmelódiáihoz finoman adagolnak némi elektronikát, de piros pont jár Sean O´Hagan vonósbetéteiért és a már említett kórusért is. Ráadásul most Gruff Rhys énekes mellett a zenekar egyéb tagjai is mikrofonhoz jutnak, ami nem feltétlenül tűnik fel elsőre, a dallamvilág végig egységes marad. Hiányérzetünk lehet tehát egy kicsi, és van egy-két laposabb szám is, de ez még mindig nem az a rossz album, amit egyszer a nagy számok törvénye alapján meg kell majd csinálniuk.

8,4 - Inkei