Amikor úri világ volt itt Magyarországon, akkor meg sem fordult senkinek a fejében, hogy az olaszokat vagy a spanyolokat majmolja, nem is beszélve a senkiházi görögökről vagy a kutya szerbekről. Vajon mit kapott volna az, aki a századfordulón egy kis szirtakizásra biztatott volna egy úri szalonban? Nem lennénk a helyében, és annak az idiótának pedig pláne nem, aki "jó kis balkáni szerb cigányzenével" próbált volna menőzni egy előkelő garden partyn a harmincas években.
Ugyancsak megvetés lett volna az osztályrésze annak a nőnek, amelyik olasz kalandorral adta volna össze magát - manapság ő az etalon. Fenék Tibi például külön a lelkemre kötötte, hogy említsem meg a csinos hírolvasót, Novodomszky Évát, akinek szicíliai (!) férje van. Igen, nem tévedés, szicíliai. Ha valaki mindenáron digózni szeretne, akkor legalább Rómától északra nézzen körül, az még nem Afrika. De nem, neki rögtön szicíliai kellett, ehhez pedig csak gratulálni tudunk.
Semmi sem mutathatja jobban tehát társadalmunk válságát, mint a fokozatosan déliesedő ízlésvilágunk. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy Európa más részein sem ritka a hasonló sóvárgás a mediterrán hangulatok után. Írországtól Németországig sok helyen felütötte már a fejét ez a betegség, de általában sikerült korlátok között tartani, és sehol sem burjánzott el ennyire, mint nálunk, ahol egy rendes bulit nem lehet "latin blokk" nélkül túlélni, ahol egymást érik a pizzériák és ahol a nők korán öregedő katalán parasztlányok szeretnének lenni, a férfiak pedig atlétatrikós, robogón száguldozó szőrös görög bunkók.
Felelőse persze mindennek van. Ha meg akarjuk találni, nincs könnyű dolgunk, ugyanis ez a jelenség nálunk olyan szerencsétlen összecsengések miatt alakult ki, mint a nemzetközi divatjelenség és a genetikai hajlandóság találkozása. Amikor a kilencvenes években begyűrűztek hozzánk olyan jelenségek, mint a latin táncok vagy a Buena Vista Social Club, rengetegen haraptak rá ezekre és ez észlelhető volt a proletariátus köreiben és "mértékadó értelmiségi" berkekben egyaránt. Ez pedig nem véletlen, és jól mutatja, nem elszigetelt divatjelenségről, hanem egymástól eltérő társadalmi csoportok egymástól eltérő módon haraptak rá a mediterrán fílingre, vagyis a magyar tudatalattiban ez bizony keményen benne van.
No de, hát nézzünk már körül egy kicsit, kedves barátaim! Tengerünk kapásból nincsen, és egy nyomorult pálmafát sem látni az egész országban. Télen hidegebb van, mint Moszkvában és mostanában még az eső is többet esik, mint Angliában. Ronda, élhetetlen, nagy városaink vannak, meg egy szerencsétlen tavunk, tele keletnémet prolival. Itt akarunk mi temperamentumos, latin fiatalok lenni? Nevetséges lenne, ha nem lenne szánalmas. Viszont mégis közelebb visz minket a magyar néplélek rejtett frusztrációjához: nincs tengerünk.
Igen, nincs tengerünk. És mindezért ki a hibás? Úgy van, köszönöm szépen a választ, Trianon. Az egyik felelősünk tehát már megvan. De még nincs vége. Ráadásul a tenger hiánya semmit nem magyaráz meg, hiszen a németeknek például van tengerük, ám mégis ez az ország járt az élen a Buena Vista-őrület kirobbantásában, manapság pedig boldog-boldogtalan BalkanBeats bulikon táncol az asztalon Berlinben. Létezhet ez utóbbinál visszataszítóbb látvány? Aligha. Más kérdés, hogy a németek még erőteljesebben majmolják az angolokat, az amerikaiakat vagy a franciákat, tehát ott ez csak szerencsétlen eszképizmus.
Mi viszont mindenesetre eljutottunk a Balkánhoz. Ki ne emlékezne arra az időszakra a kártékony kilencvenes évekből, amikor szinte nem lehetett olyan lánnyal találkozni Budapesten, aki ne Kusturica-filmzenékre szeretett volna táncikálni? Ki ne szembesült volna azzal az abszurd jelenséggel, hogy nálunk a Boban Markovic Orkestar nagyobb sztár, mint szinte az összes valamirevaló mai rockzenekar? Ki ne hallotta volna már azt a végtelenül ostoba mondatot, hogy "igen, a szerbek tényleg vadállatok, de mulatni azt tudnak"? És ez a mondat a kulcsa az egésznek.
Mi, magyarok ugyanis vállaltan lenézzük a szerbeket. Ez tulajdonképpen rendjén is van, hiszen véresszájú barbárokról van szó, akik egy könnyebb súlyú sértés után a bicskájukhoz kapnak, lakótelepeket építenek a hegyeikre, ráadásul ugye verik a mieinket a Vajdaságban. Mégis áhítattal nézzük a Kusturica-filmekből megismert, sligovicától bűzlő bunkó bunyevác macsót, aki ájulásig táncol az asztalon, mindkét kezével csettintgetve és közben persze még fütyül is. Mi, magyarok a 21. században ilyenek szeretnénk lenni.
Na most, ha már Kusturica: nem kerülhetjük ki, hogy a filmjei sikeréből jelentős részt vállalt a hamis cigányromantika. Mindez tehát azt is jelenti, hogy a cigányokhoz is hasonlóan viszonyulunk, mint a szerbekhez. Azt a kérdést, hogy szeretjük-e a cigányokat, felesleges is feltenni. Viszont: irigyeljük, ahogy "mulatnak"? Igen. Irigyeljük a szabadságukat? Igen. Irigyeljük, hogy nem olyan frusztrált balfaszok, mint mi vagyunk? Igen, igen, igen.
Bármennyire fáj is bevallani, mi, magyarok valójában cigányok szeretnénk lenni. De sajnos ezzel már elkéstünk, így hát marad a vágyakozás a szabadság, no meg a tenger és a narancsligetek után, és ennek a levét isszuk mi, az igazi kisebbségiek, akiket idegesít az erőltetett, csujjogatós vidámkodás, a harsány ordítozás, a buzuki hangja, a Gypsy Kings, Gianni Annoni, a Pannon Praktikum Világzenei Színpad fellépőinek nyolcvan százaléka, a Lassademikánátáre, Zorba tánca, és még sorolhatnám a végtelenségig. Ki kell végre mondani: elég volt! Itt az idő, hogy döntsünk végre: vagy hagyjuk ezt a bohóckodást a fenébe, vagy pedig akkor tényleg merjünk végre cigányok lenni.
