Egy ideális világban nem is léteznének ételt házhoz szállító vállalkozások. Ha enni szeretnénk valamit, akkor vagy leugranánk valami étterembe, vagy kiválasztanánk a legnagyobb mellű, legjobban főző rabszolgalányunkat, és ráparancsolnánk, hogy azonnal prezentáljon egy tökéletesen véres hatvan dekás bélszínt, vagy ott helyben agyonlőjük.
Ezzel szemben viszont a valóság az, hogy sokszor nincs otthon ennivaló, vagy esetleg valami azért van, csak nincs, aki elkészítse. Meg olyan is sajnálatosan gyakran fordul elő, hogy az ember fizikailag képtelen kimozdulni az ágyból, elájul a vécén ülve, vagy egyszerűen csak olyan környéken lakik, hogy fél egyedül kimenni az utcára. Ilyenkor kell elhívni a hegyet Mohamedhez, még akkor is, ha a hegy jelen esetben egy kis életképtelen pondró, a hegy pedig szottyadt tésztára felkent paradicsomos massza.
Az egyetlen étel ugyanis, amelynek házhoz rendelését úriember - utoljára mondom, csakis fizikailag és lelkileg egyaránt nagyon a padlón lévő úriember - bevállalhatja, az a pizza. Aki bármi egyebet képes rendelni, az a minden egyes áldott munkanapjukon a Food Express által kiszállított mocskot zabáló igénytelen állatokkal mozog egy szinten. Egyszer láttam egy ilyen házhoz szállított bécsi szeletet (talán éppen magából a Bécsi Szeletből) meg a hozzá való krumplipürét, és a mai napig meg vagyok győződve, hogy fodrozott kartonpapír volt az habosított húggyal.
A pizzának megvan az a nagy előnye, és nem, ezt nem én fedeztem fel, doh!, hogy viszonylag jól szállítható. Nem mondom, hogy tökéletesen, de mind esztétikailag, mind ízileg viszonylag jól képes túlélni egy harminc perces utat valami lepukkant robogó hátulján zötykölődve keresztül a felbontott Bajcsy-Zsilinszky úton. Van egy olyan érzésem, hogy erre a királyrákos rizstészta avokádóval nem képes.
Amikor pizzát rendelek Budapesten, természetesen legtöbbször a Pizza Huthoz fordulok. Nincs kedvem most lefolytatni azt a vitát, hogy a McDonalds igenis a világ egyik nagy találmánya (de egyszer le fogjuk ezt is meccselni itt a Matulán, azt garantálom), maradjunk csak annyiban, hogy szemben az összes többi házhoz szállító céggel, a Pizza Hut legalább megbízható. Ha azt mondják, hogy ötven perc, akkor általában be is tartják, és amit kihoznak az hasonlítani is szokott arra, amit az előző alkalommal hoztak, még ha a termékük tényleg csak a lehető letágabb amerikai nagyvonalúsággal nevezhető egyáltalán pizzának.
A Pizza Hut megbízhatóságát igazán csak az tudja értékelni, aki már próbálkozott a budapesti pizzapiacot zsarnokként uraló két cég, az Il Treno és a Don Pepe ételeivel. Biztos vagyok benne, hogy valamennyi olvasónk részt vett már legalább egy olyan beszélgetésben, amelynek célja annak végleges eldöntése volt, hogy a két kakigyár közül melyik készít borzalmasabb pizzákat. Én legalább tucatnyi eltorzult arcot tudok ebben a pillanatban is felidézni, ismerősök és ismeretlenek, amint olyasmiket vágnak egymás fejéhez, hogy "az Il Trenóban direkt zöld sajtot használnak" meg "viszont a Don Pepében a sonka bizonyíthatóan kimarja a bélrendszert".
Mivel soha az életben nem tettem be a lábam egyetlen DP vagy IT étterembe sem, mindig abban a hitben éltem, hogy ott is ugyanazt a borzalmat adják, mint amit a lakására küldenek az embernek. Aztán amikor néhány éve az akkor még kiváló Okay Italia elkezdte a házhozszállítást, és én az éttermükben megszokott fantasztikusan fűszerezett bárányhússal telepakolt Okay Italia pizza helyett kaptam egy helyenként kicsit paradicsomos meg sajtos, jó rágós lepényt, elkezdtem gyanakodni. Lehet, hogy az összes pizzaszállító cég pofátlan módon direkt rossz és elspórolt kaját szállít ki, hiszen pontosan tudják, hogy így nem lehet a pincérnél reklamálni, ráadásul mire a felhasználó kinyitja a dobozt, már a motoros futár is elmenekült? Sajnos ezt az elméletet csak úgy tudnám tesztelni, ha venném a fáradtságot és a gázmaszkot és betenném a lábam mondjuk egy Il Trenóba, úgyhogy meghagynám inkább e feladatot olyasvalakinek, aki tényleg szívén viseli az ország gasztronómiai sorsát.
A behemótokon kívül még egy rakás kis cég próbál Budapesten pizzás motorozásból élni, és az a furcsa, hogy már szinte mindegyikről hallottam embereket esküdözni, hogy az ő kis kedvencüket mindenképpen próbáljam ki, mert jól meg fogok lepődni. Általában tényleg nagyon meg is lepődtem, néhányszor például annyira hogy a a széntabletta helyett egyből az Imodiumhoz kellett nyúlnom. Ezért most én is megragadom az alkalmat, és ajánlom a Don Roberto pizzeriát, XIII. kerületet meg a belváros egyik felét vállalják, és garantált a kellemes meglepetés!
A Matula Magazinban megjelenő étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerző a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minősített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel. Meggyőződésünk, hogy e két tényező együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.
