Olasz éttermek mindig voltak Magyarországon. A nyolcvanas években legalábbis már biztosan igen, tisztán emlékszem, ahogy 1984-ben egy harkányi (Baranya megye, kiváló fürdő, vissza kéne menni) étteremben ragaszkodtam ahhoz, hogy hozzanak ketchupot is a pizzámhoz, majd egy óvatlan mozdulattal sajnos az üveg teljes tartalmát ráöntöttem a cuccra. Az volt a pillanat, amikor szégyenemben megszületett bennem a későbbi szakértő étteremkritikus.
Budapesten ma olaszból talán még kínainál is több van. A város legjobb éttermei között több is van belőlük, ott a Krizia, a Fausto meg ez a Giardino nevű új hely a Váci utcában, ki kell majd próbálni azt is. A Trattoria Toscana a egy kategóriával ezek alá lövi be magát. Van például pizza is az étlapon, amit ugye az igazán high-end olasz helyek soha nem vállalnak fel, a hangulat egy fokkal oldottabb, és egy kicsit lejjebb is vannak az árak, mint a fenti háromnál, de tényleg csak minimálisan, a Toscana így is meglehetősen drága, pláne a színvonalhoz képest, de ne szaladjunk itt olyan gyorsan, mintha csatából menekülő digó horda lennénk.
Egy pillanatra még a hangulatnál maradva sajnos képtelen vagyok elsiklani az a szomorú tény felett, hogy a Toscanába az elviselhetőnél egy hangyányival több köcsög jár. Nem hiszek abban, hogy ez véletlen, a hely nyilván direkt van belőve rózsaszín, hosszú ujjú Ralph Lauren-inges 37 évesekre és már erősen megszikkadt bőrű luvnyáikra. Ez biztosan tudatos üzletpolitika, az eredmény pedig roppant idegesítő tud lenni az ebbe a csoportba nem tartozó vendégek számára, pláne, hogy ezek a köcsögök mintha mind puszipajtások lennének az összes pincérrel. Ennek természetesen az az ára, hogy a többiek kénytelenek két kézzel integetni, hogy egyáltalán feltűnjenek a személyzetnek, aminek eredményeként az ember nem nagyon akar borravalót adni, amitől a pincérrel besértődnek, és legközelebb még lekezelőbbek lesznek a nem rózsaszín ingesekkel, 22-es csapdája a Belgrád rakparton.
Ahhoz képest, hogy mennyire sokat képzel magáról, a Toscanában hihetetlenül gyenge dolgokat is lehet enni. A párolt polip cukkinivel és citromos olívaolajjal például jellegtelen saláta rágós csúszómászóval, és tudom, hogy kell a francnak tengeri herkentyűkkel próbálkoznia több száz kilométerre a legközelebbi nagyobb sós víztömegtől, de hát nekem alapvetően optimista a természetem, és újra és újra próbálom elhinni, hogy azért Budapesten már illene ezt is megoldani. Csak ajánlani tudom helyette a pontosan harmadannyiba kerülő vegyes bruschettát, különösen a babos van nagyon rendben.
Főétel-fronton sem sokkal tisztább a helyzet. A balzsamecetes szószban készített kacsa például tökéletes, annyira rózsaszín, amennyire kell, és a balzsamecet is pont olyan mint a - balzsam. Selymes, lágy, jobbat tesz a garatnak, mint a Strepsils. A borjúszelet vargányával ugyanott és ugyanakkor viszont kriminális tud lenni, kilapított, rágós borjú eltemetve hatalmas adag barna tejszínben úszkáló gombacafatok közé, egész egyszerűen képtelenség megenni. Az ilyen parajelenségeket én képtelen vagyok magyarázni. Vajon a szakácsuk kacsában profi, a borjúhoz viszont hót hülye? Vagy van egy zseniális kacsapincérünk meg egy kétbalkezes idióta, akire a borjút bízzák?
A Tirmaisujuk jó. Van sokféle grappa. Aztán a közepes élményért két főre lehet fizetni 15 rugót, de úgy, hogy még nem is a drágább tételeket ettük végig az étlapról. Most mondhatnám, hogy össze vagyok zavarodva, de igazából nem: van elég olasz a városban ahhoz, hogy a Toscanába többé ne nagyon kelljen mennem.
Trattoria Toscana
V., Belgrád rakpart 13
327-00-45
A Matula Magazinban megjelenő étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerző a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minősített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel. Meggyőződésünk, hogy e két tényező együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.
