Inkei Bence - Kisebb szünet után folytatódik az országjáró sorozat. A Matula átkel a Dunán, és egyenesen nekimegy Komárom-Esztergom megyének, sőt, Görgey Artúrral ellentétben magától Komárom erődítményétől sem ijed meg!

I.

- Jó napot kívánok, én a megyei bíróság épületét keresem! - hallott egy hangot a háta mögül Piri néni. Még kicsit rendezgette a kerti magazinokat, mielőtt megfordult volna.

Egy szolid külsejű fiatalember hajolt be az újságosbódé ablakán. Öltönye, nyakkendője egyaránt komoly emberre engedett következtetni, ráadásul láthatóan sietett, ezért Piri néni sem merte sokáig húzni az időt a válaszadással. Igaz, az időhúzásra jó oka volt: fogalma sem volt róla, hogy hol van a megyei bíróság épülete. Abban biztos volt, hogy csak a belváros felé lehet, ezért jobbra intett a fejével, és valami olyasmit hozzátett még, hogy "arra kell lennie."

A fiatalember illedelmesen megköszönte a tájékoztatást, és sietős léptekkel a város központja felé indult. Ahogy gyalogolt, megakadt a szeme egy furcsa épületen. Mindig is érdeklődött a történelem iránt, és valósággal falta a magyarság történelmével kapcsolatos emlékeket. Bár valóban késésben volt, mégis fittyet hányt a munkára, és gyorsan beszaladt az épületet körülvevő udvarra.

"Elnézést kérek, jól látom, hogy ez a régi selyemfonó?" - kérdezte alig leplezett lelkesedéssel a hangjában, amit még a portás unott biccentése sem tudott lehűteni. "Fantasztikus!" - mondta fennhangon. "Azért a régi világban még tudtak..." - tette hozzá, de az a fickó annyira méla undorral tekintett rá a kis kalitkájából, hogy inkább felhagyott az intimpistáskodással, megköszönte a tájékoztatást, és haladt tovább az útján a belváros felé.

Vagyishogy haladt volna, hiszen híresen rosszul tájékozódott. Most is annyira felizgatta a selyemfonó látványa, hogy elfelejtette, melyik bejáraton is jött be, és természetesen nem a helyes irányban indult tovább. Ő persze csak annyit konstatált az egészből, hogy betévedt a régi lengyár területére, és úgy bolyongott ott tíz percig, mint egy szélütött, mire végül visszatalált a főútra, ahonnét elragadta a selyemfonó. Igen ám, de most meg a másik irányba indult el, és ennek egyenes következménye lett, hogy néhány perccel később újra ott állt Piri néni bódéja előtt.

Zoltán - mert így hívták a fiatalembert - sosem tulajdonított komoly jelentőséget a mellékszereplőknek, és úgy elfelejtette már Piri nénit, hogy tiszta lelkiismerettel hajolhatott be ismét a bódé ablakán: "Jó napot kívánok, kezét csókolom! Én a megyei bíróság épületét keresem!" - mondta, és még mosolyogni is próbált hozzá.

Piri néni egy pillanatra szintén elfelejtette az iménti találkozást, de Zoltán nyakkendője és öltönye mindjárt eszébe juttatta. "Nem arra volt? Hát akkor próbálja meg a laktanyák felé, hátha mégis ott van..." - bizonytalanodott el az újságárus, és kicsit el is szégyellte magát, amiért rossz irányba küldte el ezt a kedves fiatalembert.

"Köszönöm szépen!" - felelte Zoltán, és habozás nélkül elindult a Piri néni mutatóujja által jelzett úton. Megnézte az óráját: még nem volt késésben, de azért mégis ki kellett lépnie, mert újabban sok gondja volt ezzel, hogy folyton elkésett a tárgyalásokról. Felettese meg is fedte legutóbb, és nyomatékosan megkérte, hogy legalább érjen oda pontosan, ha már úgysem készül fel rendesen soha. Bizony, Zoltánnak nem állt jól a szénája a minisztériumban, ezért ma is inkább korábban kelt egy jó háromnegyed órával, hogy azzal a vonattal mehessen Komáromba, amelyikkel bőven a tárgyalás megkezdése előtt odaérhet a bíróságra.

Most tehát tényleg mindent megtett, de jó félóra bolyongás után sem találta meg célját. Tapasztaltabb olvasóink már kitalálhatják, hogy Zoltán barátunk harmadszorra is Piri nénitől kért útbaigazítást, ám ekkor már neki is ismerős volt az idős újságárus hölgy. Mindez nem változtatott a helyzeten, hogy Piri néni most már meg volt róla győződve, hogy a bolondját járatják vele.

"Most már valaki mással szórakozzon, uram!" - vetette oda barátságtalanul, mire Zoltán megadóan visszavonult. Ott állt a pályaudvar mellett ismét, a tárgyalás már negyedórája megkezdődött, és ekkor nem maradt más választása, mint hogy taxiba vágja magát. "Kérem, nagyon sietek, mennyiért tudna elvinni a megyei bíróság épületébe?" - kérdezte a sofőrtől, aki rövid fejszámolás után azt felelte, hogy tizenkétezer forintért.

Zoltán hiába nem volt járatos a gyakorlatias dolgokban, erre azért még ő is felkapta a fejét. Válaszul a taxis elnevette magát: "A megyei bíróság Tatabányán van, uram! Indulhatunk?"

II.

Alig félórával később Zoltán összetörten szállt fel a Budapest felé tartó gyorsvonatra. Még ott helyben ugyanis, a taxiból felhívta a főnökét, aki közölte vele, hogy most már semmi értelme elautózni Tatabányára, szálljon inkább vonatra és menjen vissza a minisztériumba, amilyen gyorsan csak tud. "Lesz miről beszélnünk" - rejtélyeskedett az osztályvezető, nem túl bizalomgerjesztő hangon.

Ahogy szomorúan kinyújtózott a másodosztályú kocsiban, már a jövőjén gondolkozott. Zoltán sosem aggódott túlzottan egzisztenciális kérdések miatt, úgyis tudta, hogy csak akad valahol egy kényelmes íróasztal, mondjuk a Földművelésügyi Minisztériumban. Elővette hát az újságot, és éppen belefelejtkezett volna egy harcias publicisztikába, amikor ismerős hang ütötte meg a fülét.

"Nem hiszem el, hát a Zoli!" - egy régi évfolyamtárs volt az egyetemről, akinek azonban már elfelejtette a nevét. "Mi van veled? Mesélj!" - lelkendezett tovább a volt évfolyamtárs, azzal le is ült vele szemben.

Zoltán pár rövid mondatban elmesélte az életét, ám a komáromi eseményekről inkább hallgatott. "Most meg erre volt dolgom, hehe. És te?" - kérdezett vissza kötelességszerűen.

A másikat nem kellett kérlelni, túláradó örömmel egyből magyarázni kezdett: "Hát én is kurva jól vagyok! Képzeld, Tatabányán vagyok bírósági fogalmazó! Nagyon fasza minden, meló alig van, viszont rajtam kívül csupa nő dolgozik ott. És tudod mi a jó ebben? Hát hogy csupa középkorú nőről van szó, akiknek az egyik fele elvált, a másik fele meg frusztrált, és mindegyiket jól meg lehet kúúúrni!" - kiáltott fel a végén, kéjesen elnyújtva az U betűt. Zoltán most vette észre, hogy útitársa bizony be van rúgva. Kicsit arrébb is húzódott, pedig nem volt rá oka.

"Most is keresünk oda embert. Nem akarsz jönni? Kapsz kedvezményt a vonatra is!" - folytatta, mire Zoltán gondolkodóba esett.

III.

Néhány napja találkoztam Zoltánnal. Kicsit kikerekedett, valahogy lerítt róla, hogy jó passzban van. Még az öltöny sem lógott úgy rajta, mint annak idején. Magabiztosan köszönt rám, miközben én éppen egy gyorsétterem teraszán költöttem el szegényes ebédemet.

"Ezt a szemetet eszed?" - kérdezte viccesen. "Inkább gyere, meghívlak, együnk valami normálisat!" Azzal nem volt apelláta, követnem kellett Zoltánt.

"Istenem, de rég kajáltam már Pesten!" - mondta, ahogy helyet foglaltunk és ő meglepő magabiztossággal intette magához a drága belvárosi étterem pincérét. Rendeltünk, enni kezdtünk, közben Zoltán alig hagyott szóhoz jutni. Összehordott nekem tücsköt-bogarat, de ez nem volt terhes, inkább nagyon is szórakoztatónak találtam.

"Várj egy pillanatra! Te tudtad, hogy én Tatabányán vagyok bírósági fogalmazó?" - kérdezte hirtelen. Be kellett vallanom, hogy nem, fogalmam sem volt róla. Nagyot kacagott, a vállamra csapott és mesélni kezdett. Ámulva hallgattam, és szép lassan irigykedni kezdtem.

Azóta Tatabányával álmodok, és titkon arról ábrándozok, hogy egyszer nekem is megadatik, hogy ott legyek bírósági fogalmazó. Vagy ez már a fantasztikum kategóriájába tartozik? Könyörgöm, mondjátok, hogy nem!