Vérbeli vurstlihangulat uralkodhatott a qureisiták Mekkájában. A pusztai vándor beduin, aki legfeljebb valami díszes sátrat látott addig, csak ámult-bámult a hatalmas kőházak láttán, borsódzó háttal állt a bálványok végeláthatatlan sora előtt; ezekből ugyanis épp annyi volt Mekkában, ahány napja van az évnek. Aztán, ha megadta az isteneknek ami jár, bulizhatott hajnalig, táncosnőket és prostikat hajkurászhatott, ehetett-ihatott, méghozzá olyan dolgokat, amikről még csak nem is hallani a sivatag süket csendjében. Végül kielégülten és kótyagos fejjel, no meg persze üres erszénnyel, egész évben kuporgatott kis javainak terhe nélkül visszaoldalgott a pusztába, ahonnan jött, hogy újabb egy évig kuporgasson és emlegethesse a mekkai élményt. Nem csoda, hogy a Qureis törzs rövid időn belül úgy megszedte magát, mint addig senki Arábiában.

II. Mohamed és Abdel-Aziz ibn Szaúd

Bár e két jeles férfiú arábiai ténykedését több, mint ezerháromszáz év választja el egymástól, életükben és szerepükben megannyi hasonlóságra lelhetünk; valamint felfigyelhetünk arra a nem elhanyagolható tényre, hogy ezalatt az ezerháromszáz év alatt Arábia mindvégig az maradt, ami volt: kietlen pusztaság, méghozzá törzsi háborúk sújtotta kietlen pusztaság.

A Próféta az időszámításunk szerinti 571. esztendőben született Mekkában, ahol ezt az évet az abesszin hódítás miatt az "elefánt évének" is nevezték. Allah csodálatosképpen mentette meg a szent várost az ostromlóktól: kis madarak szálltak az abesszin sereg fölé, majd minden egyes katonára egy fekete golyóbist ejtve elveszejtették azt. Egy maradt csak hírmondóul, de azt is egészen Abesszínáig követte a madár, majd miután az átadta a vereség hírét, leejtette golyóját a szerencsétlenre, mitől az rögtön meghalt. Szép leírása ez a feketemhimlő első arábiai megjelenésének, noha Erich von Daniken egész biztosan másképp magyarázná.

A Próféta, ez a köpcös kis szakállas pofa, bár analfabéta volt (mást nem olvasott, mint számokat), kereskedő lévén olyan emberismeretre tett szert, amit könyvekből megszerezni lehetetlen. Mindent tudott népéről, az élelmes mekkai Qureis pap- és kalmártörzsről, no meg a nekik hasznot hozó beduinokról; így tökéletesen tisztában volt azzal, mitől döglik a légy Arábiában. A be-beszivárgó egyistenhitek szintézise lett az új vallás, minek hirdetésébe immáron középkorú házasemberként belefogott, és legjobban azzal érzékeltethető hatékonysága, hogy a hidzsra nyolcvanadik évében Kelet-Indiától Kis Ázsián és Észak Afrikán át egészen a mai Spanyolország területén lévő Pireneusok lábáig az egész világ moszlim volt.

Abdel-Aziz ibn Szaúd a Nadzsd fennsíkon fekvő termékeny oázisvárosban, Riyadban született. Apjától, Abdur-Rahmántól örökölte hódításokról szőtt álmait, amolyan családi hagyomány volt ez a Szaúdoknál, akik mindig kivették részüket a félsziget csatározásaiból. Ez a család vette oltalmába a fanatikus iszlám vallásreformert, Muhammad bin Abd-el Wahhabot, akinek tanításai enyhén szólva is megosztották az iszlám híveit. Lutheri, kálvini, sőt: marxi kaliberű fazon volt ő az iszlámban, méltán hasonlíthatjuk európai kultúránk nagy alakjaihoz, bár az ő munkájának gyümölcse még csak napjainkban kezd igazán beérni. Wahhab a puritán iszlám hirdetője volt, legszívesebben még a Próféta sírját is a földdel tette volna egyenlővé, hogy ily módon teljesen ellehetetlenítse a bálványimádatot. A moszlimok mindennemű, ettől eltérő rítusait üldözte, kiközösítette, híveinek a wahhábi hiten kívüli bármely más hitágazat kiirtani való eretnekség volt. Ezek a hívek (wahhábiták) pedig nem mások voltak, mint a Nadzsd fennsík körül élő arabok, támpillérei az igazhitnek, sógorai a Szaúd-családnak; akik kiéhezve várták mikor kezdhetik meg dzsihádjukat, hogy a fanatikus wahhabita hit éles szablyája alatt egyesítsék a nemtelen fertőben gyaur érdekek bűzlő kútjába esett arab törzseket.

Abdur-Rahmán, ibn Szaúd apja azonban az egyiptomi intervenció miatt még meg kellett, hogy elégedjen a szomszédos Hajl-ban székelő Rasidi törzzsel folytatott háborúskodással. Ez a csetepaté volt a kis Abdel-Aziz tűzkeresztsége is. A dolgok azonban kezdetben rosszul alakultak, és ibn Szaúd fiatalkorának nagy részét végül kénytelen volt a sivatag hátsó sarkában lévő Dzsabrín oázisban tölteni. Ez számára olyan durva gyerekkort jelentett, amiben csak az ott lakó Murra törzs félig-meddig állati sorban tengődő fiai részesülhettek. Elég erről annyi, hogy az oázisban lévő kevés vizet is csak a tevék tudták meginni, az emberek a tevék tejére szorultak. A tevékért és az oázisért meg állandó harc folyt a többi környékbeli nyomorulttal.

A kis Abdel-Aziz elég kemény fickóként távozhatott erről az átkozott helyről, ami jól is jött neki, hiszen vezírként igen tökös legénynek kellett lennie. Ezt pedig most szó szerint kell érteni, amit Abdel-Aziz is jól tudott; így nem csoda, hogy nagyon megijedt, mikor az Adzsmán törzzsel vívott csatában tökön lőtték. Hamar elterjedt a keserű hír: Szaúdból nem lesz többé férfi, még ha fel is gyógyul. Vezír nélkül szétszéled a sereg és a wahhábi ügy elvész. Abdel-Aziz ezért ahogy magához tért, rendelkezett, hogy reggelre ifjú szüzet vezessenek elé, akit rögtön el is vehet. Másnap megvolt a menyegző és harmadnapra büszkén lengett a véres lepedő, hirdetve a wahhabiták eljövendő győzelmét.

Az első világháborút követően derült csak fény arra, hogy az európaiak mennyire elszámították magukat az arabokat illetően, valamint arra, hogy az arábiai arab voltaképpen igencsak különbözik a többitől, akikkel a naiv gyarmatosító addig egy kalap alá vette. A britek boldogak voltak sikereikkel, és hasemita szövetségeseiket tették meg új uraknak a Közel-Keleten. Fejszál némi szíriai próbálkozás után (a franciák nem kedvelték) Irak ura lett, testvére, Abdullah pedig Transzjordániát kapta a koronától. Mindkettő angol típusú, modern hadsereget tartott fenn, ami nélkül nem is nagyon lehetett volna uralkodniuk népeiken, akiknek sem a határok, sem pedig a bebiflázott európai nacionalizmus nem mondott sokat.

A kedves papát, tehát Huszeint, a mekkai seriffet, aki kényelmesen ücsörgött rendkívüli pompával berendezett udvarában, hősünk, Abdul-Aziz ibn Szaúd úgy elkergette, hogy az Ciprusig meg sem állt. Így történt, hogy Arábia nagyobb és fontosabb része egy kézben egyesült: mégpedig a Szaúdok kezében. Pár éven belül angol repülőknek kellett visszazavarni a sivatagba a wahhabiták portyázó csapatait Transzjordániából, akik pedig csak a végtelen tenger vize láttán hőköltek vissza Anglia elfoglalásától.

1932-t írtak, mikor Szaúd királlyá kiáltotta magát és még hat év se telt el, mikor egy amerikai vállalat, az ARAMCO elvégezte az első kísérleti fúrást Arábia délkeleti részén. Az itt talált olaj olyan busás hasznot hozott, hogy a Szaúd családra ráköszöntött a hosszú háborúskodás utáni jól megérdemelt aranykor. Mára Szaúd-Arábia a világ legnagyobb olajexportőre, területén található a máig fellelt olajkészletek több, mint huszonöt százaléka. Hogy evvel hogy és miként kufárkodik, mikor és mennyi időre zárja el a csapot, az egyes egyedül a mára már szappanopera-stábnyira bővült Szaúd család kényére-kedvére van bízva.

III. Szaúd-Arábia, hurrá!

Közismert tréfa, hogy mely három okból is szeret utazni a szaúdi ember. Egy: mert kurva jó érzés kilépni egy börtönből. Kettő: mert olyan rohadt meleg van odahaza, hogy az élet másból sem áll, mint légkondicionált helységek közti rohangálásból. Végül három: piálni és kefélni, amit bármely más országban szabadon (értsd: halálbüntetés terhe nélkül) tehet az ember.

Szaúd-Arábia varázslatos sivatagi királyságában az olajlábakon álló, a wahhábi iszlámhit igazolta abszolút monarchia kemény rendet teremtett. Idézzünk fel néhányat az állam főbb törvényei közül:
1. Az iszlám az egyetlen vallás.
2. Minden szaúdi moszlim.
3. Aki ezt kétségbe vonja, halálbüntetéssel sújtatik.
4. Az istentelen eretnekek (síiták) vallásukban megmaradhatnak, amíg nyilvánosan ennek látható jelét nem adják.
5. Tilos bármilyen, nem moszlim szertartás nyilvánosság előtti gyakorlata.
6. Kettőnél több ember = nyilvánosság.
7. Tilos mindenféle bálvány, figura, szimbólum, beleértve a keresztet és bármifajta csillagot; ezeket a vámtiszteknek jogukban áll elkobozni a határokon.
8. Mecsetbe nem moszlim be nem léphet.
9. A szent helyekre, így Mekka és Medina városába nem moszlim nem léphet be.
10. Nőknek az ország területén kötelező a tradicionális viselet, autót vezetniük nem szabad, kísérő férfi nélkül az utcára nem léphetnek.

Az ilyen és ehhez hasonló elmés törvények betartásáról a "Muttawa", a szaúdi vallási rendőrség gondoskodik. Ezek a hosszú szakállú, kopasz, előnytelen kinézetű közegek kis bottal felfegyverezve éberen járják az utcákat, és kíméletlenül lesújtanak minden apró kis eltévelyedésre, ami esetleg veszélyeztetné a moszlim harmóniát.

A szaúdi polgárok hűségükért és engedelmességükért, valamint azért, mert tudomásul veszik, hogy magukat az ország vezetésében nem képviseltethetik, egyedülálló, a bölcsőtől a sírig tartó ellátásban részesülnek. Gondoskodó vezetőik az ország (olaj)bevételének nem kis részét áldozzák rájuk, és természetesen eltekintenek mindenféle adó beszedésétől. Sőt, a közelmúltban az erélyét kissé veszteni látszó Fah´d király ígéretes reformokat is beharangozott az ország jövőjére nézve. Ilyen ígéret volt a 2003 októberében beharangozott "részleges önkormányzati választások"-ra vonatkozó, amiről sok csűrés-csavarás után kiderült: nem mást jelent, mint hogy az ország bizonyos területein az ország bizonyos lakosai megválaszthatják az önkormányzati képviselők bizonyos hányadát. Ez lett volna az első szabad választás Arábia földjén, időpontját a király az "elkövetkező év"-re jelölte ki. Elkövetkezett, elmúlt, elmúlt még egy, bólogatnak az olajkutak a sivatagban, ezen kívül még mindig nem történt semmi.

Az egyetlen ellenzéki hang, amit az országban hallani lehet korántsem halk: a robbanások hangja ez, azé az iszlám fundamentalizmusé, aminek még a "létező iszlám" sem eléggé erélyes. A robbanások egyre erősödő hangja az eredeti wahhabi gondolatnak, a puritán iszlám szigorának helyreállítását követeli az ország korrupt vezetőitől. A fundamentalizmus, a nyolcvanas évek végére igencsak leapadt olajbevételek nyomán egyre érezhetőbb szociális problémák természetes velejárójaként illeszkedett be az államszervezet repedéseibe. Ne csodálkozzunk, ha az olyan egyletek emberei, mint például az "Alapítvány a Fiatalok Házasságáért", mind-mind a fanatikus Ikhwán (testvériség) egyenturbánját viselik és látszólagos céljuk (tehát esküvői ruhák jótékony biztosítása) eléggé távol áll a valóstól.

A fundamentalista terror ellen nap mint nap rendületlenül küzdő szaúdi szervek valószínűleg maguk sem tudják milyen mélyre is hatoltak be a terrorista sejtek az állam testébe. Valóban nehéz lehet megkülönböztetni a fundamentalista terroristát az egyszerű szaúdi polgártól, aki (ideális esetben) maga is éppoly fundamentalista. Alig pár éve még csodálattal bámulta bátor honfitársait, akik életüket kockáztatták az igaz hitért Jemen és Afganisztán harcmezein. Aztán mikor onnan elzavarták őket, ezek a bátrak hazajöttek, és otthon folytatták a robbantósdit. Persze eleinte csak külföldieket, nem is volt semmi gond. Aztán már moszlimokat is, ha nem is arabokat. Aztán arabokat is, ha nem is szaúdiakat. Aztán szaúdiakat, de csak az uralkodó elitet. Végül ma már mindenkit.