Buda az egy külön műfaj, kedves barátaim. Aki lakott itten a gyönyörűen zöldellő dimbek és dombok között, ahol nem az önkormányzat szereli fel a térfigyelő kamerákat, hanem a személyes biztonságukért aggódó kerületi lakosok, az pontosan tudja miről beszélek. Emlékeztek hülye prolik, amikor még fizetős volt a Margitsziget, és csak takarítani jöhettetek be, miután az úri közönség hazakorzózott? Na, pont ugyanerről van szó: egy jobb, kiválóbb minőségű életről.
Ehhez a jobb élethez jobb éttermeknek is kellene járniuk. Ahol összejön a ´Domb különböző részein lakó család egy hétvégi ebédre. Ahova a Bed Beachnél azért magasabb szellemi horizontú huszonéves hím leviheti megetetni és elkápráztatni az utánfutóját egy romantikus nyári estén. Ahol vasárnapi délután összejöhetnek sztorizni a régi haverok, akik még a Móriczból ismerik egymást, már nem járnak együtt bulizni, viszont már tudnak egymás előtt vageszkodni a világ égetett szeszeiről és pináiról szerzett hiányos ismereteikkel. Ahova le lehet vinni még a külföldi üzletfelet is szégyenkezés nélkül.
A Matteo a Pasaréti téren ezt a sok szerepet szeretné eljátszani mind. A helyszín ideális, én nem tudok még egy éttermet a világon, amit bauhaus buszvégállomásból alakítottak ki, és ha én nem tudok róla, akkor ilyen valószínűleg nincs is. Ebbe egyszerűen nem lehet belekötni: ez úgy cool, ahogy van, Budapesten ennél feljebb már csak úgy lehetne törni, ha valaki megszerezné valamelyik követségi villát a Bajza utca környékén, és abból csinálna minőségi éttermet. A belső tér tökéletesen rendben van, a terasz meg ugyan a nappali napsütésben kissé rideg és betonos, nyári estéken viszont kifejezetten hangulatos tud lenni.
Na, prolik, mit gondoltok, milyen konyha van a Matteóban? Segítek: budai gazdagok a célcsoport a neve meg olasz. Hát persze, hogy mediterrán, hiszen hogy a Matula történetének egyik legnagyobb bölcsességét idézzem megint, a magyar a legköcsögebb wannabe-latin nép. Ennek megfelelően az étlapon (felelős gondolom a séf, Buday Péter, a nagydarab csávó, aki néha felbukkan Stahl Judit konyhai kalandjaiban is) van mindenféle dél-európai befolyás a ricottától kezdve a papardellén át egészen a chiantimártásig.
Ezzel tulajdonképpen nincs is semmi gond, a Matteóban abszolút jó, alkalmanként pedig egészen kiváló ételeket lehet kapni. A valamilyen nem egészen világos okból tapas néven futó előételekre (jó, persze, tök világos: latinul van, azt meg ki nem szarja le, hogy ez így ebben a formában egyáltalán nem tapa) például nem lehet panasz, kivéve ha a teljesen egyforma ízű tengeri herkentyűk közül választunk valamit, ne adj isten szeretjük, ha már az étkezés elején kerül valami matéria a gyomrunkba - a töltött kucsmagomba mártással például már a pofátlanság határát súrolja a három darab szalmaszálnyi gombácskával.
A Matteo legerősebb pontja nálam most már stabilan a bárány, a Múzeum étterem mögött talán itt csinálják a legjobban Budapesten, viszont a kettő közül ez a drágább. Van egy elméletem, hogy Magyarországon csak olyan ételt lenne szabad 4000 forint felett adni, amelynek a fő összetevőjét legalább két országgal arrébbról kell ide szállítani, és tudtommal bárány még van itthon. Jajistenem, majdnem kiestem a szerepemből. HÜLYE PROLIK!!! Nem bírtok kifizetni 4780 forintot egy őzgerincért?
A többi főétellel sem szokott gond lenni, a bélszíntől a vajhalig meg lehet bízni a konyhában. Sok szempontból a Matteo a maximumot hozza, amire egy magyar étterem egyáltalán képes lehet. Jó konyha, szép környezet, grandeur a Pasaréten. Van azonban itten három alapvető probléma, ami felett nem tudunk elsiklani, mert nem csak erről az étteremről, hanem a magyar vendéglátásról, sőt bazeg, az egész Hazánkról és Nemzetünkről többet mondanak el, mint az a felmérés, miszerint akkora parasztok vagyunk, hogy még mindig pizzát eszünk spagettivel.
Egyrészt ugye az árak, erre már kitértünk. Másrészt - és komolyan mondom engem ennél jobban nem lehet felidegesíteni étteremben, a legutóbbi Matteós látogatás alkalmával konkrétan ki kellett rám hívni a rendőröket, mert már a földre tepert pincért fojtogattam - a pitiánerség. Figyeljetek parasztok, ha az van az étlapon, hogy limeszörbet, és én kifogásolom, hogy ennek sima citromíze és -színe van, akkor nekem még egyszer ne mondja a pincér, hogy hát ez citromszörbet lime-mal, mert tankkal jövök vissza.
Harmadrészt pedig szomorú - és most sehol az irónia, ez véresen komolyan szomorú - hogy Budapest egyik valóban kiváló éttermétől ennyire futja. Mert hát ami az étlapjukon van, az bármelyik középszerű provence-i vagy toszkán vagy katalán étterem kínálatának néhány ügyesen elcsent darabja. A Matteo ebben a formájában lehetne bárhol Frankfurttól Szófiáig, nincsen neki semmiféle magyar karaktere, ha csak a nem túl sok libamájat nem vesszük annak. Pedig ha egy étterem ennyire tartja magát, akkor nem ártana az idegen ötletek helyett mondjuk arra rájönnie, hogy hogyan tud székelykáposztát meg szilvásgombócot készíteni a kor követelményeinek megfelelően.
Erre futja az elitnek bazeg: utánzásra.
Ristorante Matteo
II., Pasaréti tér 1.
392-75-31
A Matula Magazinban megjelenő étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerző a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minősített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel. Meggyőződésünk, hogy e két tényező együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.