Matula Magazin - Isolée: Wearemonster, Maximo Park: A Certain Trigger, Recloose: Hiatus On The Horizon, System Of A Down: Mezmerize, The White Stripes: Get Behind Me Satan

Isolée: Wearemonster

A jó munkához idő kell mondják, és lám, be kell valljuk, hogy ezek a leglilább zöldségek is néha helyénvalóak. Az Algériában nevelkedett frankfurti Rajko Müller, vagyis Isolée utoljára 2000-ben jelentetett meg albumot, mégpedig Rest címmel, amelyen az azóta klasszikusként emlegetett Beau Mot Plage is szerepelt, mely track címét egy algériai strandról kapta, és annak idején alapjaiban rengette meg a house világát.

A Wearemonsteren is szerepelnek olyan dolgok, amelyekről nehéz eldönteni, hogy Theo Parrish-t hallgatunk-e, vagy sem, és Isolée-t már csak azért sem hasonlítjuk például a Metro Area-hoz, mert a Metro Area bőven Isolée befutása után lett ismert.

Kiemelendő darab a lemezen a ládányi bleeppel spékelt Mädchen Mit Hase, amely vokáljának eleganciája valahogy végigkíséri az egész LP-t. A záró track viszont, a Pillow Talk tipikus Isolée. Ha ezen a vonalon haladt volna tovább a producer, akár a Rest második részét is kaphattuk volna. Így is az arcunkba dobtak egy nagy adag nintendo funkot, minimal house-t és az ezzel fuzionált elektrodiscot, de a végeredmény túl hibrid lett ahhoz, hogy az albumot élvezni lehessen például a tánctéren. Viszont ha hallgatása közben a városban közlekedünk, érezhetjük magunkat valakinek a villamoson, valamint könnyű, nyáresti mojito-illatú csókokhoz is ideális társ tud lenni.

Az új albumban természetesen ezúttal sincs semmi kivetnivaló, habár tény, hogy nem akkora durranás, mint a Rest. Ámbátor ezt ne Isolée kontójára írjuk, biztos tudat alatt akar ennyire Herberthez hasonlítani. Mindettől függetlenül ezzel a kiadvánnyal is gyarapíthatjuk kifogástalan Playhouse gyűjteményünket.

8,2 - Lednitzky

Maximo Park: A Certain Trigger

Elég hülye kifejezés az, hogy art pop, vagy art rock, főleg, ha esetleg magyarra próbálnánk meg lefordítani. Mégis, elég régóta elterjedt már ez a fogalom, és bizony mindenki, akinek van valami művészeti főiskolás kapcsolódása, számíthat arra, hogy előbb vagy utóbb ráhúzzák a vizes lepedőt, és vele együtt az "art" jelzőt.

Nem tudom, hogy a Maximo Park tagjainak van-e artszkúlos hátterük, mindenesetre elég egyértelmű, hogy hogy őket ide sorolják a nyilvánvaló hatások, és persze a szövegeik miatt is. Főleg, hogy amikor Paul Smith énekes elveszítette a táskáját, közleményben kérték a becsületes megtalálót, hogy a benne levő írásokat, Kafka és Camus regényeket (!), sőt, saját verseket (!!) juttassák vissza. Ez alapján elég könnyedén kialakulhatna a kép bennünk, hogy a Maximo Park tipikusan KÖCSÖG zenekar, és a tagoknak fogalmuk sincs a rakkenrollról.

Ez pedig jókora butaság lenne, mert semmi gáz nincs velük, sőt, az idén debütáló brit együttesek közül ők lehetnek az új Futureheads, vagyis a zenekar, amelyik nemcsak jó, de okos is. A párhuzam nem véletlen: a Futureheads ugye Sunderlandből jön, amely a Maximo Park szülővárosának, Newcastle-nak az ősi riválisa fociban, meg amúgy is. Északkelet-Anglia mellett azonban még közös pont a szövegekből áradó frusztráció, düh és magány, akárcsak a feszes, zaklatott, jellegzetesen brit posztpunk hangzás.

Amiben a Maximo Park más, az egyrészt Smith, aki rendkívül karakteres frontember, a szükséges akcentussal és öniróniával, esélyes az új Jarvis Cocker szerepére. Rajta kívül fontos még, hogy a zenekarnak van billentyűse, aki azonban józanul a háttérben marad, egyedül az Acrobat című atmoszférikus dalban övé a főszerep, és az nem is baj.

Első slágerük, az Apply Some Pressure alighanem az év egyik legtökéletesebben megszerkesztett dala, hónapok után sem tudom megunni. Ez már önmagában igazolná a zenekar megalakulásának szükségességét, de szerencsére van még más is a lemezen, amiért lehet szeretni. Filoszos okoskodásnak nyoma sincs, Smith elszánt és vicces is tud lenni, a ritmusszekció sem finomkodik, a gitár pedig pengeéles, ahogy azt kell. Töltelékszámok elviselhető mennyiségben vannak csak, egyszerűen egységes és erős a lemez. Az a köcsög, aki mondja.

8,3 - Inkei

Recloose: Hiatus On The Horizon

Recloose azon kevés művészek közé tartozik, akire igen ritkán lehet ráhúzni a vizes lepedőt azzal, hogy szart csinált, igaz is, hogy annyira nem aktív megjelenések terén. Legutóbbi albuma, a Cardiology három évvel ezelőtt jelent meg, azóta az Us Vs. Us-on és a Dust-on kívül más önálló produkciója nem is nagyon volt, csak egy dídzsé-mix és pár remix. A Hiatus On The Horizon júliustól lesz majd csak megtalálható a lemezboltok polcain, addig csak a kiváltságosok és a masszív leech-elők luxusa ez a régóta, de nem hiába várt album.

A Carl Craig Vs. Matt Chicoine (Recloose) sztorit nyilván már kívülről fújja mindenki, de azért emlékeztetőül álljon itt a romantikus történet: a most Új-Zélandon élő, korábban detroiti Chicoine szendvicsbüfésként dolgozván meglátta a félisten Carl Craiget, amint betér ebédelni. Több se kellett neki, a sonkaszelet és a saláta közé gyorsan bepakolt egy demokazettát is. Carl ráharapott, mi meg azóta is élvezzük a becsületes és talpraesett fiú munkásságát, akár a Planet E-n, akár a Playhouse-on, akár a !K7-en jelenik meg bármilyen produkciója.

Az új, Peacefrogon napvilágot látott album első blikkre akár az idei From Hackney To Caracas (emlékezzünk csak Hakan Lidbo tavaly tavasszal megjelent egyszerűen megunhatatlan és zseniális albumára!) is lehetne, ha kicsit összebarátkozna a tánctérrel.
A Justin Chapmannel és Genevive Marenette-el közösen összehozott Landed tipikusan a kedves karibi lányok szeméből áradó megfoghatatlan dologgal azonosítható. A szaxofonbetétekkel tűzdelt, korábban EP-n már megjelent Dust sem téveszt célt Joe Dukie vokáljaival, a Why I Otta pedig egyszerűen tökéletesen kicsavart szellemvilág-house.

Nagy kár, hogy a kiemelten tárgyalt trackeken kívül a többi kevésbé táncolható, pedig szívesen fogadnék évente menetrendszerűen egy From Hackney To Caracas-t. Meg ilyen szinten, egy Recloose albumot is.

9,0 - Lednitzky


System Of A Down: Mezmerize

A metál a popzene hülyegyereke. Minden önmagát túl komolyan vevő szubkultúrát a hiphoptól a gothicig illik kiröhögni, viszont egyiket sem szokták annyira, mint ezt a hangosan gitározós tuskóságot. Szemben például a már említett hiphoppal a metálnak soha nem sikerült elfogadtatnia magát a kékvérű zenebuzikkal. Az évente lezajló tíz mindenidők-legjobblemeze választásokon a Public Enemytől Eric B and Rakimom át az NWA-ig számtalan raplemez fel szokott tűnni, metálból meg maximum a Reign in Blood a Slayertől, de leginkább az sem. A System of a Down programja viszont világos: bevinni a metált azokba a háztartásokba is, ahol még nem is hallott senki a Black Sabbathról.

Az első nagy lépést a cél felé a 2001-ben, nagyjából a Slayer zseniális God Hates Us All lemezével egy időben megjelent Toxicity jelentette. Így négy év elmúltával visszanézve látszik igazán, hogy a SOAD milyen simán volt képes a műfaj atyaisteneit is felülmúlni. A Toxicity a szarrá szétszaggatott riffjeivel, a hipergyors dobbal és Serj Tankian mániákus énekével hosszú éve a legeredetibb hangzást hozta be minden műfajok egyik legkonzervatívabbikába. Aztán meg ugye ott volt az imidzsük, mert hát metálban ez aztán végképp létfontosságú. Négy ilyen tökéletesen kaukázusi haramia ábrázatú örmény egészen fantasztikusan mutat a színpadon.

A Mezmerize talán csak annyival gyengébb a Toxicitynél, hogy az újdonság-faktor már nem játszik be. Mindenki tudta előre, hogy a SOAD megint nagyot fog dobni, és tényleg nagyot is dobott. A formula csak finomhangolva lett, elsősorban több örmény népzene és pop hozzáadásával. Bármilyen rémisztőnek is tűnhet, a népzene sokat dobott a produkción. A Mezmerize legerősebb dala talán az a Radio/Video, amibe a metál mellett jutott egy nagy adag kaukázusi umca-umca is - az eredmény pedig olyannyira perfekt katyvasz, hogy nekem konkrétan a Mano Negra legszebb pillanatai villantak be.

A poposodást már nem sikerült ennyire hibátlanul megoldani. Hiába egész jól dúdolható kis dalocska a Violent Pornography, azért ilyet már máshol is hallottunk. Akkor már inkább azt dicsérjük meg, hogy a Mezmerize-on kiemelt szerep jut az eddig inkább gitározó Daron Malakian hangjának, és ugye két vonyító örmény mindig jobb, mint szimplán egy vonyító örmény.

Ősszel a Mezmerize-ot követi a Hypnotize címet viselő lemez, amellyel majd elvileg szerves egységet fog alkotni. A SOAD és a szintén egy furcsa duplalemezzel az egekbe emelkedő OutKast így lassan már teljesen párhuzamos karriert futnak be: egykori műfajaik korlátait már rég szétfeszítve valami egészen futurisztikus, ugyanakkor hihetetlenül népszerű zenét produkálnak. Örménynek lenni viszont talán kúlabb, mint négernek.

8,4 - Bede

The White Stripes: Get Behind Me Satan

Nem hiszem, hogy volna valószínűtlenebb popzenei karrier a White Stripes pályájánál. Sokan még ma sem hiszik, hogy egy kéttagú, minimalista rockzenekar, túlnyomórészt gitár és dob felállásban sikeres lehet, pedig hát hogyne.

Jack és Meg White duója Detroitból indult ironikus módon abban az 1997-es évben, amelyben oly sok "szakértő" jövendölte meg a rockzene halálát. Két, független körökben sikeres album után jött a 2001-es White Blood Cells, amely meghozta a világméretű áttörést, és a Stripest máris a Strokes, Hives, Vines-féle "új rock forradalom" sztárjaivá avatta a sajtó. Aztán persze hamar sikerült eltávolodniuk a garázsrock vonaltól, főként azért, mert Jack White olyan ősi műfajokhoz nyúlt, mint a blues vagy a folk, méghozzá nem is akárhogyan.

Az Elephant idején már nem volt vita arról, hogy az év egyik legjobb és legfontosabb rocklemeze a White testvéreké, ami még egyértelműbb lett, ha az ember látta őket élőben. Nekem volt hozzájuk szerencsém, és az igazi élmény az volt, hogy igen, ezek tényleg ketten vannak és játsszák a néha egész komplexnek hangzó dalokat. Ami még feltűnt, hogy Meg élőben közel sem néz ki olyan ijesztően, mint a képeken, sőt. Azóta ugye Jack White már állandó szereplője lett a Story magazinnak, vendégeskedett egy sor lemezen, fél kézzel péppé verte a Von Bondies énekesét, szakított Renée Zellwegerrel, végül két hét alatt felvette Meggel az új lemezt, majd megházasodott valami topmodellel.

A Get Behind Me Satan sokakat meg fog zavarni, hiszen pont a legfurcsább lemezük kapja eddig a legnagyobb publicitást. Az albumon ugyanis nincsenek modern rockslágerek, sőt, elektromos gitár is csak elvétve. Helyette van marimba, meg más hülye hangszerek, a legtöbb helyet pedig a zongora kapta. De nem ám ilyen steril aláfestő klimpírozásra kell gondolni, hanem húzós, már-már funkos zongorára, amely egyszerre ritmushangszer is: aki nem hiszi, hallgassa meg a My Doorbellt, ami úgy hangzik, mint egy minimál Jackson 5.

És ugyan én hiányolom a szimpla rockdalokat a lemezről, 2-3 szám meg tényleg túl kísérleti, igazából nagyon is szimpatikus, ahogy Jack tök másmilyen lemezt csinál, mint amit elvárna tőle a rajongói többsége. A Get Behind Me Satan nem a legerősebb White Stripes lemez, de semmi szégyellnivaló nincs benne, egy szép karrier fontos állomása. Csak így tovább, Jack.

8,2 - Inkei