 |
népesség: 8,586,443 fõ; GDP:2,500 dollár/fõ; internethasználók: 78,000 fõ; forrás: CIA Factbook |
A világban kevésbé járatosak hajlamosak Kolumbiát képzelni Dél-Amerika legszerencsétlenebb országának. Ahogy azonban azt Frei Tamás kurrens mûsorából, ne adj isten Gabriel García Márquez könyveibõl mindenki megtudhatta, még nekik is jutott a kokain és a gerillaháború mellé valami a jóból, nevezetesen a napsütötte és mosolygós Karib tengerpart. Koromfekete, totálisan reménytelen szomorúságért érdemes inkább Bolíviába utazni.
Bolívia történelme és természeti adottságai annyira elkeserítõen siralmasak, hogy minden bizonnyal ezek iskolai oktatása önmagában elegendõ az ország permanens rohadtságának fenntartásához. Nyolcéves indián kisgyerekként ilyesmirõl tanulni szívszorító lehet.
Bolívia alapvetõen négy részre osztható. Nyugaton vannak az Andok hegycsúcsai, amelyeken nincs semmi, csak hó. Alattuk terül el az altiplano, a fennsík, ahol szintén nincs semmi, kivéve, ha a világ legsiralmasabb nagyvárosát, pár indián tanyát és magát a sokmillió indiánt valaminek tekintjük. Kelet felé haladva van néhány viszonylag elviselhetõ lejtõ, végül pedig az Amazonas medencéjének hatalmas õserdei. A romantikusabb alkatok hajlamosak az ilyen dzsungelt a földi paradicsom szinonimájaként emlegetni, és nekik tényleg csak azt lehet kívánni, hogy dögöljenek meg egy büdös pocsolyában, ahova a lombkoronán át soha nem süt be a nap, cserébe viszont az orvostudomány számára ismeretlen halálos betegségek közül többnek is otthont ad.
Kolombusz elõtt Dél-Amerikában számtalan kultúra virágzott, amelyeknek csak legutolsó, sok szempontból legfejlettebb darabja volt az inka. Ezek szinte mindegyike a mai Peru területén született meg és szökött szárba, és csak néhány jutott el közülük arra a fejlettségi szintre, hogy leigázza Bolíviát, a benne lakó mûveletlen bunkókkal együtt. Az igazság kedvéért azért említsük meg, hogy a Tiwanaku- (korábbi nevén Tiahuanaco-) kultúra tényleg Bolívia északnyugati csücskében született, és annak ellenére, hogy néhány fantaszta szerint az ufók itt adták az emberiségnek a nagy kozmikus tudást százezer évvel ezelõtt, valószínûleg csak egy helyi kiskirályság volt, valamikor 1500 éve.
Biztos, ami biztos az inka birodalom megdöntése után a spanyol hódítók Bolívia területét is elfoglalták, majd nyilván hátba veregették magukat, amikor az ország déli részén, a mai Potosí mellett felfedezték a világ legnagyobb ezüstlelõhelyét. Az innét Európába szállított ezüst egyrészt megteremtette a Real Madrid pofátlan gazdagságának alapjait, másrészt kiváló apropót jelentett az indián õslakosok állati körülmények között történõ halálra dolgoztatásához. Amikor a bánya kimerült, a spanyolok hirtelen elvesztették érdeklõdésüket az egész környék iránt, így a dicsõséges felszabadító, Dél-Amerika Garibaldija, Simón Bolívar 1825-ben kikiálthatta a saját magáról elnevezett független Bolíviát. Az egyetlen szépséghiba a történetben az, hogy Bolívar venezuelai volt, tehát Bolívia jelenlegi helyzete így nagyjából olyan, mintha Németország Németh Miklósról kapta volna a nevét.
A függetlenség után következõ 160 év Bolívia történetének legröhejesebb idõszaka. Egyrészt nagyjából 200 puccsra került sor, ami ugye több, mint évente egy. Másrészt pedig három szomszédos országgal is sikerült háborúzni, és a Chile, Brazília és Paraguay ellen játszott meccsek mind megalázó vereséggel és területveszteséggel végzõdtek Bolívia számára. Az ország diktátorai annyira silányak voltak szakmájukban - talán a hetvenes években önkényuralkodó Hugo Banzert kivéve - hogy Bolívia népe 1982-ben egy meglepõ csavarral úgy döntött, akár a demokráciát is ki lehetne próbálni. Az ókori Görögország városállományainak vívmánya annyira alkalmazhatatlannak bizonyult az Andok sivár hegyoldalain, hogy 1997-ben a hatalomgyakorlástól megrészegült nép az ország legsikeresebb élõ tömeggyilkosát, Banzert választotta meg államelnöknek. A vén kujon nyilván ma is hatalmon lenne, ha 2002 elején nem viszi el a rák.
A tavaly júliusban tartott elnökválasztást a közepesen jobboldali, milliomos bányatulajdonos, Gonzalo Sanchez De Lozada nyerte. Az új elnök a maga pragmatikus módján a fejébe vette, hogy az ország hetven százaléknyi szegényén úgy próbál meg segíteni, hogy pénzzé teszi Bolívia egyetlen piacképes természeti kincsét, a Latin-Amerika második legnagyobb készletének számító, 728 milliárd köbméternyi gázt. Sanchez de Lozadát az emberbarátságon túl nyilván a koncessziós szerzõdések körül rendre felbukkanó kenõpénzek is motiválták, e miatt azonban még az istenverte népnek nem kellett volna zavargásokban kitörnie, sem pedig elhajtania a jó szándékú elnököt a picsába.
A földgázkincs értékesítésére tett javaslat valójában csak éppen jókor érkezõ kifogás volt ahhoz, hogy az ország azon része, amelynek valóban minden oka megvan a randalírozásra végre ismét jól kirandalírozhassa magát. Bolívia gazdaságát, politikai életét, erõszakszervezeteit valamint minden egyéb korrupciófészket a nagyjából 15 százaléknyi fehér lakosság tartja megszállva. A maradék, 85 százaléknyi meszticnek és fõleg aymara és kecsua indiánnak itt is csak a fostalicska jutott, valamint a világ minden bizonnyal leglakhatatlanabb nagyvárosa, a két és fél milliós La Paz.
Az egykori fõváros (ma már csak a parlament ülésezik itt, a többi hatalmi ág elköltözött az egy fokkal elviselhetõbb Sucréba) egy hegyoldalon terül el, olyan magasságban, amitõl a tengerszintrõl érkezõ utazó egybõl telehányja a repülõtér várótermét. A világon megszokott városképtõl eltérõen itt a legalacsonyabb részeken, háromezer méter körül laknak a gazdagok, felettük terül el a történelmi városközpont, ami egy közepes színvonalú katedrálisból és egy szárított láma-embrióra specializálódott sámánpiacból áll. Még feljebb, helyenként a négyezer méteres magasság felett van a világ egyetlen szegénynegyede, amely még az indiaiakkal is versenyre kelhet kilátástalanság szempontjából. Az El Alto nevû viskótömeget egészen biztosan nem fenyegeti az a veszély, hogy valaki egy, az Isten városa címû brazil filmhez hasonló, kedvesen romantikus akciófilmet forgasson benne. Leginkább azért, mert lehetetlen lenne a statisztákat félmeztelen fociztatni, miután mezítláb belefagytak a sikátorokban szabadon folyó szennyvízbe. El Altóban - milyen meglepõ - nem a fehér bõrû bolíviaiak laknak.
Az sem meglepõ, hogy az elnöki gázprivatizálási tervek elleni tiltakozások El Altóból indultak ki. A reménytelen szegénységben élõ indiánok nem voltak hajlandóak elhinni, hogy a politikusok ezúttal nem megint tõlük, sõt alóluk akarnak valamit ellopni, hanem azt csak kölcsönvennék egy kicsit, hogy aztán a vételárat majd az õ javukra fordítsák. A tüntetésekhez hamar csatlakoztak a La Paz-i egyetem diákjai, valamint szinte valamennyi ellenzéki politikai erõ. Indokaik igen szórakoztatóak, közöttük szerepel például az, hogy az exportálandó gázt Chilén keresztül kellene elszállítani, márpedig az az õsi ellenség az 1879-83-as háború óta, amikor is elvette Bolívia egyetlen kijáratát a Csendes-óceánra. A szocializmus és a nacionalizmus mindig színvonalas keverékére támaszkodó tüntetõket az az érv sem hatotta meg, hogy Bolívia gáztartalékainak nagyjából egy százaléka is elég lenne a belsõ fogyasztás kielégítésére. Bolíviai gázzal csak bolíviai ember fõzzön, és semmi esetre sem egy rohadt amerikai.
A Latin-Amerikában a meglehetõsen lekicsinylõ gringo néven ismert amerikaiakat Tijuanától a Tûzföldig egységesen utálják, de talán sehol sem annyira alaposan és annyira jó okkal, mint Bolíviában. Az ország területének kevesebb, mint két százaléka mûvelhetõ egyáltalán meg - többnyire a már említett lejtõk -, összehasonlításképpen Magyarországon ez a szám ötven felett van. Ilyen kevés területet nem érdemes alacsony hozamú haszonnövényekre pazarolni, ezért az apró birtokokkal rendelkezõ indiánok szinte kizárólag az évente akár háromszor is szüretelhetõ kokacserjét termeszti, ahogy tették azt folyamatosan az elmúlt évszázadokban. Pechükre azonban a kokalevélbõl készülõ fehér por még a gonosz araboknál is megátalkodottabb ellensége az Amerikai Egyesült Államoknak, amely ellen így a civilizált világnak minden lehetséges módon küzdenie kell.
A néhány hétig tartó zavargások eredménye nagyjából nyolcvan halott volt, akiknek a többségét El Altóban találta el a kivezényelt karhatalom valamelyik nagyon is célzottan leadott lövése. Ismét bizonyítva, hogy a bolíviai politikusok nem olyan tökös gyerekek, mint többi latin-amerikai kollégájuk, Sanchez de Lozada már ettõl a minimális vérontástól annyira megijedt, hogy az elsõ adandó alkalommal lemondott, majd a lehetõ leggyorsabban Floridába távozott. Helyét az eddigi alelnök, Carlos Mesa foglalta el, aki ugyan szeret a független újságírói múltjával dicsekedni, valójában azonban ma már alig szegényebb elõdjénél, miután hatalmát eddig leginkább saját tévétársasága felvirágoztatására használta.
Mesa elnöksége elsõ néhány napjában igyekezett mindent megtenni az ideges indiánok megnyugtatásáért, felállított egy õslakosügyi minisztériumot, népszavazást ígért gázügyben valamint azt is, hogy nem szándékozik kitölteni 2007-ig tartó mandátumát, hanem minél hamarabb választásokat ír ki. Az izgalmak pedig akkor még jobban fognak fokozódni, mert a nyertes minden bizonnyal a 2002-ben Sanchez de Lozadától alig kikapó aymara indián Evo Morales lesz. Morales nem az a gringók által kinevelt felvilágosult indián, mint a Perut már néhány éve vezetõ Alejandro Toledo, hanem egy lámapásztorként induló majd kokatermesztõként meggazdagodó oltári nagy paraszt. Pártja, a Movimiento al Socialismo (Mozgalom a szocializmusért) nagyjából mindent képvisel, amitõl az USA délamerika-ügyi szakértõi idegrángást kapnak, tehát az államosítást, az IMF vérbe elhajtását és természetesen a szabad kokatermesztést.
Ha Morales hatalomra kerül - és ha Mesa tényleg kiírja a választásokat, akkor garantáltan fog is - Bolívia elõtt két út nyílik, és hogy melyiken indul el, azt természetesen a szemét gringók fogják eldönteni. A végre hatalomhoz jutó indiánok minden valószínûség semmivel sem lesznek nehezebben korrumpálhatóak elõdeiknél, és biztos van akkora bõröndnyi pénz, amiért még egy Evo Morales is hajlandó személyesen a pánsípjában szállítani a gázt valamelyik chilei kikötõbe. Ha pedig nincs, akkor a külpolitikájában egyébként sem visszafogott Bush-kormány biztos nem lesz rest visszatérni az évtizedekkel ezelõtt Guatemalában, Chilében és Nicaraguában tesztelt - hogy is mondjuk - aktívabb latinamerika-politikához.
A Matula tippje: Bolíviában akkor lesz jó, amikor az USA legalizálja a kokaint. Hónapok kérdése.
