Fannypack: So Stylistic
Ice-T mondta egyszer arra a kérdésre, hogy miért futtatott nõket azt, hogy valakinek ezt is meg kell csinálni. Pont ugyanez a helyzet a három brooklyni kiscsajból álló Fannypackkel is: booty bass tinilányoknak. Ja, és persze õket is futtatják.
Tulajdonképpen nem is rossz elképzelés a csöcs és segg mániás, ultrahímsoviniszta booty basst az iskoláslány-fétissel és a formatervezett csajzenekarokkal, vagyis a pop pedo-vonalával összehozni, na de ki fogja ezt megcsinálni? A kérdés költõi, mert az ötlet túl van a megvalósításon: Matt Goias és Fancy, két dalszerzõ-producer állt elõ a tökéletesen kivitelezett megoldással. Produktumuk, a Fannypack (Puncifalka - amely már a nevében is feminin és maszkulin keveréke) az idei év legszórakoztatóbb egyszeri poénját eredményezte. A termék nagyjából abból áll, hogy három csajszi, Jessibel, Belinda és Cat csacsognak, pletykálnak, konspirálnak rímekben a suliról, a fiúkról, a divatról, a bulizásról, na és persze egymásról, úgy ahogyan csak csajszik csacsogni tudnak, mialatt bass-zene szól, hol bootysan, hol electrósan, hol hiphoposan. Aki esetleg még mindig nem vette le, annak a következõ strófa minden bizonnyal segít: ´Parties, movies, candy, toys/Clothes, shopping, music, boys/Flowers, beaches, mom and dad/These are things that make me glad´.
A mára már számottevõ, de persze még mindig underground Fannypack-kultusz a Cameltoe kislemezzel kezdõdött, ami ugye a tevepata és a szûk bugyi közötti közismert összefüggést tárgyalja, és ami a maga nemében nemcsak hallatlanul merész, de hallatlanul vicces is. Ami még ennél is hallatlanabb az az, hogy ezt a friss, üde bájt egy egész albumon keresztül képesek voltak megõrizni. Sõt, a lemezen a Cameltoe-nál sokkal jobb számok is vannak, mint a spanyolul elõadott Hey Mami, vagy a fentebb már idézett Things, a Matula kedvence pedig a Systems Boomin´, ami olyan, mintha egy 2Unlimited szám Törpilla-verziója lenne.
Nem ragozzuk tovább: az elejétõl a végéig élvezetes a lemez (persze nekünk van hozzá elég humorérzékünk és egészséges mértékû hímsovinizmusunk, meg a gagyi dance zenét is tudjuk értékelni, ha arról van szó.) Az persze nyilvánvaló, hogy még egyszer ugyanezt nem lehet elsütni.
7,9 - Forrai
I Monster: Neveroddoreven [^^]
Az anyja köcsögit az olyan zenekarnak, amelyik azzal szórakozik, hogy félrevezeti a jó szándékú érdeklõdõ zenehallgató polgárokat. Jó, az I Monster még nem The Music, hogy abszolút semmilyen támpont ne legyen annak, aki nem hallotta magát a zenét. De akkor is, miért jó az nekik, hogy a nevükkel és a lemezborítójukkal is progresszív rock/metál együttes benyomását keltik, he?
Pedig természetesen köze sincs hozzá: az I Monster abba a körbe tartozik, ahová a Bent, a Lemon Jelly, a Blue States, az Avalanches, vagy hogy egy egzotikus példát is hozzunk, a Wight-szigeteki Band of Bees, és valamennyire a Beta Band is: ez pedig a chillout-pop. Tulajdonképpen ezzel mindent elmondtunk, hiszen aki szereti az ilyen ki tud obskúrusabb és giccsesebb használtlemezeket turkálni és azokból meg õrült hangmintákból eklektikus, vicces, de legalábbis ironikus, poposan fülbemászó downtempo számokat összeszedni-venni típusú zenéket, amik nagyjából félúton vannak az Air és a Bentley Rhythm Ace között, azok ezt is szeretni fogják, a többieknek meg tökmindegy.
Talán annyit még érdemes elmondani, hogy a két sheffieldi zenebuzi, Dean Honer és Jarrod Gosling alkotta I Monster 1998 óta létezik, és már abban az évben kinyomtak egy albumot promóban, de aztán Honer a slágerlistákat is megjárt All Seeing I tagja lett és csak amikor az feloszlott, akkor indult be igazán az I Monster. Az érdekes poptörténeti tényekre vadászók kedvéért megemlítjük, hogy 2001 nyarán a duó bejutott a brit top20-ba a Daydream In Blue címû dallal, amelyik megszólalásig hasonlít a Beta Band szintén azidõtájt megjelent a Squares címû dalára, méghozzá azért, mert mindkét szám ugyanazt az easy listening klasszikust nyúlta le (Gunther Kallman Choir: Daydream) - elõfordul az ilyesmi.
Az I Monster bemutatkozó albumáról csak annyit még, hogy a hasonszõrû angolszász formációkhoz képest az egyedi hangvételt az elektropopos kicsengések nyújtják, de bármilyen furfangosan, részletgazdagon is van összeapplikálva ez a zene, attól még háttérzene marad - és pont ez a legnagyobb baj ezekkel. Az I Monster mellesleg része a Sheffieldben az utóbbi néhány évben kibontakozóban lévõ electro-rock színtérnek is; na, azok a dolgaik ennél a lemezüknél már egy fokkal izgalmasabbak.
6,2 - Forrai
The Decemberists: Her Majesty The Decemberists [^^]
Abból, hogy egy amerikai együttes 19. századi orosz felkelõkrõl veszi a nevét, talán nem túlzás anakronisztikus beállítottságra következtetni. A portlandi Dekabristák nem is okoznak ilyen szempontból csalódást, a zenéjükre nem a modern szó a leginkább jellemzõ (ami amúgy egyáltalán nem baj), ráadásul az énekes-dalszerzõ Colin Meloy szövegei is szívesen kalandoznak a múltba - haldokló francia légionáriustól kezdve ausztrál kalózokon át békebeli prostituáltig van itt minden. A zenekar már a Castaways and Cutouts címû debütlemezére is kedvezõ kritikákat kapott, ezt pedig már egyenesen az év legjobb albumai közé sorolják többen is, indokolt hát, hogy kiderítsük, van-e alapja a lelkendezésnek.
Ehhez képest az elsõ szám olyan, mintha a Placebo próbálna egy Pogues dalt játszani, tehát igencsak riasztó. Aztán ha sikerül túltenni magunkat az énekes hangja okozta sokkon (néha tényleg kicsit olyan, mint egy farmer Brian Molko), mehetünk tovább. De kizárólag csak ebben az esetben érdemes, ugyanis Meloy személyisége, hangja annyira uralja a lemezt, hogy nem lehet kikerülni a vele való konfrontációt. Amikor végre elhallgat néha, akkor egy-két ötletes zenekari megoldásnál, fúvósbetétnél felkapja a fejét az ember, hogy hoppá, ez egész jó, ilyesmibõl lehetne több is, azért ez mégsem Meloy egyszemélyes projektje. Megint más kérdés, hogy Meloyt lehet, sõt, kell is szeretni, a kamaszos álmodozása és õszintesége még némi sajnálatot is ébreszt bennünk: kár, hogy szegény fiút ilyen szamárhanggal áldotta meg a sors, mert dalszerzõnek el kell ismerni, hogy nem rossz.
Arra sok esély egyelõre nincs, hogy bármelyik zenetévén vagy rádióban összefussunk velük - ahhoz túlzottan amerikai és szofisztikált, pedig a Billy Liar például simán beférne a jobb rádiók mûsorába is. Ha a jövõben Meloy kicsit visszavesz az egójából és nem akar mindent túldramatizálni, Amerikán kívül is eladhatnak néhány ezer lemezt. Ebbõl nem fognak: bár a maga módján korrekt album, a kritikusok kedvence státusnál sokkal többet nem remélhet - ennél jobb zenekar azért van jópár az Államokban.
6,3 - Inkei
The Strokes: Room On Fire [^^]
A világ azon részein, ahol a lakosság érti és szereti a könnyûzenét, a Strokes elsõ, Is This It címû lemeze volt az utóbbi három év talán legtöbbet vitatott lemeze. Leegyszerûsítve az egyik tábor azt vallotta, hogy egyetlen eredeti hangot sem felvonultató gagyiról, a másik meg azt, hogy az évtized egyik rocklemezérõl van szó. Mindkettejüknek igazuk volt, és még az is kiderült, hogy a Velvet Undergroundot még 35 év után is lehet színvonalasan nyúlni.
A rohadtszemét - fõleg angol - zenei szaksajtó a 2000-es feltûnés óta mindent megtett azért, hogy a Strokes soha többé ne adjon ki egy normális lemezt. Az öt, egyébként rendes gyereknek tûnõ zenészrõl már a Story magazin is beszámolt, hiszen a dobos csaja Drew Barrymore, a közepesen informáltabbak pedig azt is tudhatják, hogy a gitáros apja írta az It Never Rains in Southern Californiát, az énekes apja pedig az Elite modellügynökség tulajdonosa. Végül is meg lehetne õket érteni, ha a folyamatos modellkúrást választanák a további zenélés helyett.
New York fiatalsága azonban ismét bizonyította, hogy sokkal ambiciózusabb minálunk,
úgyhogy igen, a Strokes megcsinálta a második lemezét. Errõl sokkal könnyebb kritikát írni mint az elõzõrõl, mert nem kell azzal foglalkozni, hogy melyik hetvenes évek közepi new yorki együtteshez hasonlítsuk a produkciót: ez a lemez teljesen olyan, mint az Is This It. Csak szarabb. Sokkal. Egyrészt egy szál olyan punkosan feszes szám sincs rajta, mint a New York City Cops vagy a Last Nite. Másrészt valahogy nem sikerült olyan jó poposan énekelhetõ izéket sem összehozni, mint a Barely Legal és a Hard to Explain.
Amiben viszont a Strokes verhetetlen, azt sikerült megõrizni. A Room on Fire legjobb pillanataiban, különösen a Meet Me in the Bathroomban és az I Can't Winben ott van az a kiáll a karomból a fecskendõ és nem mosom a ruháimat, viszont a csajom aki kurva jól néz ki még nálam is többet bír inni érzés, amiért muszáj õket szeretni, és amit náluk jobban tényleg csak a Libertines tud hozni. Rendes gyerekek, na. Drukkolunk, hogy a harmadik dobás jobban összejöjjön.
4,8 - Bede
Travis: 12 Memories [^^]
Ha van vesztes a vesztesek között, akkor a Travis feltétlenül az. Nem elég, hogy rohadt egy világban élnek, ahol semmi, de semmi ok nincs a jókedvre, ráadásként még a több millió, hozzájuk hasonlóan keserves fiatalember is inkább vesz Coldplay lemezeket. Gwyneth Paltrow is Chris Martinnal randizik, nem pedig a Travis énekes Fran Healyvel, akinek csak egy sminkes csaj jutott.
Pedig alakulhatott volna máshogy is. A skót együttes 1997-ben egy jó kis tradrock lemezzel mutatkozott be, viccesek voltak, kicsit bumfordiak, de hát istenem, lehetett volna ebbõl még bármi, ehhez képest õk inkább besavanyodtak, és azt a széles lemezvásárlói réteget célozták meg, amelyiknek az Oasis túlzottan prolis és egyszerû, a Radiohead önsajnálata viszont túl drámai volt. A The Man Who címû album telitalálat is lett, legalábbis kereskedelmileg. A 2001-ben következõ The Invisible Band stabilizálta a Travis helyét a keservpiacon, noha akkor már feltûnt a színen a Coldplay is, és egy évvel késõbb átfogó offenzívát indított, melynek sikerérõl a legtöbbet az mond, hogy már a magyar kereskedelmi rádiókban is szívesen látott vendégek. Szegény Travis nevét meg a 31 dal címû Nick Hornby regény popzenében nem túlzottan járatos magyar fordítója névelõ nélkül írta, mintha valami énekesrõl lenne szó.
Így aztán szokatlan érdektelenség kísérte az új lemez megjelenését, a brit popsajtó már közel sem foglalkozott velük annyit, mint fénykorukban. Ettõl még lehetne bõven jó az album, de nem az. Eddig sem voltak vidám zenekar, de valami kis hülyéskedés azért belefért néha, a 12 Memories ezzel szemben kilátástalan szomorúságot áraszt, ami egyesek szerint szeptember 11. következménye, de lehet, hogy csak a világfájdalom-faktor erõsítésétõl várják a sikert. Gyorsan le kell szögezni, hogy alapjában véve nincs komoly gond a zenével, az háttérnek abszolút nem zavaró. Sõt, az elsõ szám, a Travis-mércével tempós Quicksand egész jó, még a második is elmegy, de aztán lassan nyúlós, szürke masszává silányul az egész lemez. Semmi váratlan húzás, csak rádióbarátra polírozott melankólia (ráadásul az egyik szám címe Mid-Life Krysis...), és aki az ilyen lemezek alapján húzza le a brit popzenét, annak sajnos igaza is van.
4,8 - Inkei
Venetian Snares: Chocolate Wheelchair [^^]
Nem lehet másképpen megfogalmazni: Venetian Snares az Isten. Na jó, legalábbis nála jobban senki nincs ott, mint õ most, 2003 végén. Az utóbbi 12 hónapban kiadott két nagylemezt, három EP-t, plusz Nyphomatriarch néven a csajával, Hecate-tel közösen még egy nagylemezt. Van, akinél a mennyiség a minõség rovására megy, de az egészen biztosan nem ez az Aaron Funk nevû kanadai. Ha pedig ennyi lemez még mindig nem lenne elég, a Planet Mu most kiadta új albumát, ami minden bizonnyal mind az õ, mind a mûfaj (hogy melyik, az nekünk sem világos) pályafutásának csúcspontja.
Nehéz lenne elcseszni egy olyan albumot, amelynek a nyitó száma az X-Ray Spex Oh Bondage, Up Yours! punk-alapvetésének kifacsarva breakesített feldolgozása, és Funk nem is próbálkozott ilyesmivel. Mind a tíz szám közel áll a tökéleteshez, a kakukktojás talán csak a Hand Throw közhelyesen agresszív dancehallja, ilyet már mástól is hallottunk.
Ha valaki az utóbbi két évben figyelemmel kísérte az IDM/breakcore színtér fejlõdését, akkor már az elõzõ számunkban magasztalt Knifehandchop-lemez és az új Kid 606 EP, a The Illness kapcsán észrevehette, hogy valahogy kikoptak a divatból a kizárólag drill'n'bass-bõl álló lemezek, mintegy színesedett a paletta, mondhatnánk egy köcsög szófordulattal. A változás a Chocolate Wheelchair-en is észrevehetõ, Funk simán játszik mindent hiphop-szerû ütemektõl az elektróig.
A lemez legjobb pillanata - és simán az év egyik száma - az Einstein-Rosen Bridge. Sajnos a hangmintát képtelenek voltunk felismerni, de nem baj, mert van benne minden, például puttyogós acid és egy megveszett dzessztrombita is. A Chocolate Wheelchair után - ha a Venetian Snares tudja tartani a színvonalat - már nem kell sokáig várni, hogy megint akkorára lehessen valakit tartani, mint Aphex Twint.
9,4 - Bede
