Matula Magazin - Eels: Blinking Lights and Other Revelations, Turbonegro: Party Animals, Vitalic: OK Cowboy, Weezer: Make Believe

Eels: Blinking Lights and Other Revelations

Aki egy kicsit is ismeri E (Mark Oliver Everett, aki gyakorlatilag maga az Eels) életét, tudhatja, hogy finoman szólva sem bánt vele kesztyűs kézzel az élet. Ezzel persze nincs egyedül, de neki tényleg szépen lett adagolva minden. Alkoholista apa, hányatott ifjúkor, öngyilkos nővér, rákos anya. Az pedig már a komikum határát súrolja, hogy még a szeptember 11-én a Pentagonba vezetett repülőn is utazott egy unokatestvére.

E szóló dalszerzőként sikertelen volt, és már elmúlt 30, amikor végül megalakította a kezdetben háromtagú Eelst, amellyel 1996-ban végre sikerült a nagy dobás, és a Beautiful Freak című lemez (amelyről a Novocaine For The Soul az évtized egyik legjobb száma volt) siker lett, az Eelst pedig besorolták a sosem létezett Beck-családba, mint jobb híján minden alternatív amerikai előadót, aki hiphop-ritmusokat tett pár dala alá (lásd még Fun Lovin´ Criminals, Cake, G. Love & Special Sauce, stb.). Utólag igencsak vicces ezeket a neveket egy mondatban olvasni.

Az Eelsről hamar kiderült, hogy a saját útját járja. A depresszív második lemez még jobban sikerült (rajta a Last Stop: This Town a répaklónozós klipjével), az eddigi csúcsot pedig a 2000-es Daisies Of The Galaxy jelentette, majdnem tökéletes album lett, finoman hangszerelt lassú dalokkal és vicces popszámokkal felváltva. Utána jött a lejtő: az elborult Souljacker és a tradicionális Shootenanny! csak 1-2 jó számot tartalmaztak, és félő volt, hogy E örökre eldugult.

Erre fogta magát, és két éve bejelentette, hogy megcsinálja a remekművét. És ő szavatartó ember, megcsinálta. Egy duplalemez, ráadásul koncept - a téma mi más lehetne, mint E élete, de minden sorscsapás és négybetűs szó cukormázzal van bevonva. A 33 szám persze nyilván nem mind tökéletes, így is kapunk vagy 25 hibátlan dalt, minek reklamálni?

Többségben a szomorú, zongorás, és bizony szép balladák vannak, vonósokkal szépen körülbugyolálva, de van itt minden, ami az Eelsre jellemző - jó, Souljacker-szerű rockdalokat ne várjon senki. Viszont a találékonyan hangszerelt számok között feltűnik Tom Waits is, nem véletlenül: ha nem bárokban és dzsesszen nő föl, talán valami ilyesmit csinálna.

E pedig végleg bebetonozta a helyét korunk legnagyobb dalszerzői között, a magánélete is rendben. Ha nem vigyáz, a végén pedig még boldog ember lesz.

9,1 - Inkei

Turbonegro: Party Animals

Az igazán nagy együttesek eddig alapvetően kétféleképpen öregedtek meg, amennyiben nem volt merszük a feloszláshoz. Az első az úgynevezett Radiohead-módszer, tehát a Művésszé válás. A másik a Ramones-módszer, a bejáratott formulához való beteges ragaszkodás addig, ameddig a tagok kezéből ki nem esik a hangszer. A Turbonegro most feltalálta a harmadik utat: házibuli-zenekar lettek.

Azzal kapcsolatban ne legyen senkinek kétsége, hogy a norvég Turbonegro életműve valóban a legnagyobbak közé sorolja őket, még ha a Matula Magazin legendásan is elfogult velük szemben. 1996-os lemezük, az Ass Cobra a modern punkrock egyik legnagyobb alkotása, a két évvel későbbi Apocalypse Dudes-ot meg nem véletlenül nevezte maga Jello Biafra minden idők legjobb európai lemezének - a New York Dolls, a Mötley Crüe és a Misfits legjobb pillanatainak tökéletes keresztezése az. Sajnos ez a lemez után szegény norvégok nem bírták tovább a rockzene fennmaradásáért gyakorlatilag egyedül vívott harcuk tempóját, heroin, bolondokháza és feloszlás lett a dolog vége.

Az még nem volt különösebben meglepő, amikor három éve a Turbonegro újra összeállt, meg az sem, hogy kiadtak egy közepesen erős lemezt is. Az égbolt akkor kezdett leszakadni, amikor ez a hat álbuzi, rendkívül szűk farmernadrágot viselő, elsősorban felálló farkakról éneklő norvég elkezdett divatba jönni. Felkapta őket az MTV, szerepeltek a Jackass valamennyi utód-műsorában és egyre jobb időpontokban léphettek fel a különböző nyári fesztiválokon. Tíz évvel ezelőtt a Turbonegrónak pont annyi esélye volt a divatba jövésre, mint a pedofíliának, és tessék, mégis csoda történt. A helyzet fonákságával szerencsére ők is tisztában vannak - a Party Animals záróetűdje Bojan Milankovics álszerb Turbonegro-rajongó több perces monológja a zeneipar és a zenei újságírás azon szereplőiről, akik egy évtizeden át fikázták az együttest, most meg igyekeznek mindent elfelejteni.

A Party Animals kísérlet a tökéletes házibuli-lemez megalkotására, meglehetősen felemás eredménnyel. Odáig ugye mindannyian egyetértünk, hogy egy jó bulihoz mindenképpen kell a már említett New York Dolls és egy nagy adag hajmetál a nyolcvanas évekből, Bon Jovit viszont semmi esetre sem kellene beengedni. A kiválóan énekelhető Hot Stuff Hot Shit mellett így sajnos hely jut olyan lagymatag kis semmiségeknek is, mint az If You See Kaye, ami ráadásul egy roppant gyenge szóvicc is. A Final Warning turbónegrói deathpunk-hagyományokat követő dühét meg a City of Satan Joan Jett-nyúlása tompítja el.

A Turbonegrónál a zene mellett a szövegeknek is mindig nagy jelentősége volt, arról az együttesről beszélünk ugye, amelyik képes volt a világtörténelem egyik legnagyobb rockhimnuszát a billentyűs befuccsolt pizzázójáról megírni. A Party Animalson viszont a túl sok menő popkulturális utalás, kikacsintás és duplacsavar egyszerűen kiöli a számokból a dögöt, sehol egy olyan zseniális refrén, mint a legendás I Got Erection.

Közepes lemez, de istenem, ha egyszer fellépnének a nappalimban, még az ellenségeim is meghívnám.

4,8 - Bede

Vitalic: OK Cowboy

Isten látja a lelkem, próbáltam én teljes erőből elhinni, hogy amit itt ez a Pascal Arbez nevű francia csávó összehozott, az az év elektronikus tánczenei lemeze, de egész egyszerűen nem megy. Mondhatja nekem bárki, hogy erre várt a teknó világa legalább négy éve, amikor Vitalic elkezdte megjelentetni az első kislemezeit, én akkor sem leszek meggyőzve.

Az OK Cowboy hallgatása közben viszont rájöttem, mi a baj. 15 évnyi próbálkozás után illene már rájönni ebben a műfajban, hogy a nagylemez, mint formátum nem ide való. Kislemezek kellenek a kluboknak, ha valamiből meg nagy sláger lesz, akkor jöhet az ötszámos EP, rajta a slágerrel meg három remixével, plusz a végére valami újdonság.

Vitalic például már egy rakás ilyen diszkó- és drogbarát hanghordozót kiadhatott volna, az OK Cowboyon van vagy öt nagypályás sláger a már 2001-ben megjelent Poney-tól kezdve a helyenként már szinte big beatbe hajló, ám annyira soha nem alpári My Friend Dario-ig. Ezekkel egytől egyik bankot lehet robbantani bármely normális tánctéren, egymás után rakva, és az irodában vagy otthon vagy akárhol végighallgatva viszont egyszerűen nem működik a dolog. Ugyanaz a furcsa érzés, mint amikor az ember végighallgatja valami fergeteges buli hanganyagát másnap a kocsiban, és fel nem tudja fogni, miért ugrándozott erre szarrá izzadva hajnali hatig.

Arról nem is beszélve, hogy itt sajnos nem csak slágerek vannak egymás után rakva, hanem olyan filler-számok is, amik minden egészségesen trensz-gyűlölő zenebaráttal a falat fogják kapartatni. A The Past vagy a Trashison helyenként veszélyesen közel kerülnek Jean-Michel Jarre-hoz, és tudom én, hogy már a Daft Punk is megpróbálta újraértékelni a nagynevű honfitársat, de akkor is örökké fogom gyűlölni a giccskirályt.

Most még jöhetne valami nagyívű értekezés a francia house talajvesztéséről, meg arról, hogy most akkor kinek sikerült mégis kiváló nagylemezt összehoznia az elektronikus tánczene univerzumában, de inkább maradjunk csak annyiban, hogy nem ez lesz az év lemeze - még a műfajon belül sem.

5,9 - Bede

Weezer: Make Believe

A Weezer (és főleg a főnök, Rivers Cuomo) világéletében klasszikus hard rockot szeretett volna játszani, ám még idejekorán észlelték, hogy elég hülyén néznének ki hosszú hajjal vagy sminkkel, ezért inkább maradtak, amik: igazi lúzerek, akik a garázsban gitározva vészelték át a kamaszkort. Erre még rá is tettek egy lapáttal (geek megjelenés, szövegek), és ez annyira bejött, hogy egy generáció kedvenc zenekara lett Amerikában, főként a (milyen meglepő) geekeké.

Az első album (a Kék) elsőrangú poplemez, rajta kislemezslágerek, láncfűrészgitárok mögé rejtett Beach Boys-melódiák és persze egy sereg Pixies-utánérzés. Az ezt követő Pinkerton a rocktörténelem egyik legfurcsább sorsú lemeze lett. Viszonylag keveset adtak el belőle (talán azért is, mert Cuomo nem volt hajlandó klipeket forgatni, pedig az első albumot a vicces klipek vitték a hátukon), ráadásul a kritikusok sem szerették annyira. Aztán eltelt pár év, és kiderült, hogy a Pinkerton kábé a legfontosabb amerikai rocklemez az elmúlt évtized második felében, legalábbis szép csendben iszonyú nagy rajongótábora lett a Weezernek, és amikor 2001-ben, öt év pihenő után megjelent az újabb lemez (a Zöld), addigra az "alternatív" rock legnagyobb sztárjai közé került.

És valahol itt lehetne a történet vége, mert azóta néhány frappáns számon (és persze klipen) kívül sokat nem tettek hozzá. Leszámítva magát Cuomót, aki legalább egy igazi őrült, feketére festi a szobáját és hónapokra kikapcsolja a telefonját, saját bevallása szerint pedig cölibátusban él már 2 éve, mert várja az igazit (amúgy ez joggal lehet ismerős már valahonnan...). Ráadásul a zenekarát igazi despota módjára vezeti, habár ez nem feltétlenül lenne baj.

Az már inkább, hogy az új Weezer nem jó igazán. A Make Believe is csak az elmúlt években megszokott receptet követi: 3-4 jó szám, a többi meg töltelék, emlékezetes dallamok nélkül, a bosszantó emós nyafogással, ötletpótló szólókkal. Pedig az indítás igazán faszányos: az I Love Rock´n´Roll geek-verziójaként is felfogható Beverly Hills amilyen egyszerű, annyira jó kis rocksláger, és még az utána következő két dal is rendben van, különösen az újhullámos hangzású This Is Such A Pity, ám aztán jön az első irritáló dal, és ebből még kapunk párat.

Sokan szerint a szövegek is gyengék, de mi magyar emberek vagyunk, és nem nagyon figyelünk ezekre, vagy legalábbis ki tudjuk kapcsolni az angoltudásunkat, ha szükséges. A számok sajnos ettől még nem lesznek jobbak.

5,5 - Inkei