Hank Black - Egy európai nagyvárosnak kellenek olyan emblematikus éttermek, amelyeket a hasára adó világpolgár alkalomról alkaromra felkeres, a látogatások közötti időben pedig pusztán létezésük ténye örömmel tölti el. Ilyen lehet például egy három Michelin-csillagos étterem, ahova ugye az ember nem jár hetente kétszer. Budapestnek nem hogy három, de kettő, sőt még egy sem jutott (és belátható időn belül nem is fog), érdemes másfelé keresni az emblémát tehát.

Ha reggel munkába menet megragadnám a nyakánál fogva valamelyik parasztot a 15-ös buszon azzal, hogy mondja meg, melyik a legjobb étterem Budapesten, különben utastársainkból rögtönítélő hadbíróságot alakítva golyó általi halálra ítélem, akkor ez az ember, aki élete kulináris csúcspontjának minden bizonnyal azt a nyolcvankettes nyarat tartja, amikor kétszer is evett rácpontyot a sógoráéknál, azt mondaná, hogy Gundel. Pedig nem járt ő ott soha, és ebben hasonlít azokra a honfitársaira, akik osztják véleményét, valamint rám is, bár én nem osztom vele ezt sem. Az egy dolog, hogy a honlapukra kiírják, a maguk részéről ajánlanának 10 százalék szervízdíjat, pitiáner bunkók máshol is vannak az országban. Az viszont már egy fokkal kínosabb, hogy van pofájuk 83 euróért árulni a flagship menüjüket. Srácok, a világ legjobb éttermeiben sem kérnek az ilyesmiért 150-180 eurónál többet, pedig azok nem kétszer jobbak ennél. Tehát én ezeknek nem fogok az éttermükben zabálni.

Elkanyarodtunk, úgyhogy most vissza: Budapestnek nem jutott tehát semmiféle gasztronómiai szimbólum, az állandó minőséget ne is ilyen irányba keressük. Próbálkozzunk inkább azokkal a helyekkel, amelyeket a legegyszerűbb kisvendéglőnek nevezni, és nem csak azért, mert nem törnek nagyra, hanem mert fizikailag tényleg kicsik, maximális kapacitás negyven ember körül, eldugva valami lepusztult mellékutcában, amerre tényleg csak az jár, aki vagy egy jót akar enni, vagy egy jót hugyozni egy félreeső kapualjban. A Lanzhou a Luther utcában éppen ilyen hely, és csak extra bájat kölcsönöz neki központi belsőépítészeti dekorációs eleme, a nyilván valami korábban a helyszínen működő kocsmából itt maradt hordó formájú lyuk a falon.

Az ugye megvan, hogy miért nincsenek macskák a budapesti kínai éttermek környékén? Hát mert nem kérnek a nátrium-glutamátból, azért. A mai napig sírnom kell, ha eszembe jut az a vidám tavaszi délután valamikor a kilencvenes évek végéről, amikor megpróbáltam abban a Dob utcai kínai étkezdében vacsorázni, amelyről addig azt hittem, hogy mentes a fajtársaira jellemző adalékanyagoktól. Illatos-omlós kacsa helyett csak egy cetlit találtam, hogy az ÁNTSZ 30 napra bezárta a létesítményt. A Budapesten létező kínai büfék, -éttermek és -kifőzdék kilencven százaléka ennek megfelelően szóra sem érdemes. Van viszont néhány étterem, amely tényleg annak nevezhető. Van, aki az Apor Vilmos térire esküszik, van, aki a Fő utcaira, van, aki a Róbert Károly körútira, régen meg volt a Hong Kong Pearl Garden a Margit-híd budai hídfőjénél, de ha engem kérdeznek, akkor én maradok a Lanzhounál.

A Lanzhou ugyanis gyakorlatilag nem tud hibázni. Néha kicsit sok olajjal főznek, néha nem hagyják a tűzön elég ideig az üvegtésztát, de olyan egyszerűen nem tud történni, hogy az összbenyomás ne legyen roppantul pozitív. Hosszú ideig meg voltam győződve, hogy itt vagy véletlenről van szó, vagy valami aranykezű, ösztönös kulináris zseni tevékenykedik a konyhában, aztán elolvastam ezt az interjút, és egyből ki is derült, hogy itt bizony tudatos konyhaművészetről van szó.

Egy étterem annál jobb, minél rövidebb az étlapja, ezt ugye már megtanulhattuk a Matulával közösen a világ nagy gáztűzhelyei köré szervezett túráinkon, viszont a kínai helyek kivételt képeznek ez alól. Ők csinálhatnak mogyorós csirkét, diós csirkét, kesudiós csirkét, mogyorós-kesudiós csirkét, és máris van tizenöt tök egyforma étel az étlapon. A Lanzhouban azonban nem is kell foglalkozni a csirkéből készült kis hülyeségekkel, hiszen itt a kacsa meg a birka leginkább a pálya, hogy az igazán durva kalandokról, úgyismint császárszalonna kacsaszívvel és pacallal ne is beszéljünk. A zöldség- és saláta-vonal szintén roppant erős, kevés olyan ételt lehet megkóstolni ebben a városban, amelynek az íze elsőre is olyan intenzív élményt ad, hogy hónapokkal később is lehet rá emlékezni, sőt, a Lanzhou szúrosszagú uborkasalátján nem is nagyon tudnék még egyet mondani. Az étlap módszeres végigevése garantáltan további felejthetetlen élményeket biztosít majd, az egyszerű zöldhagymás birkahústól a bonyolultabb tappáncsiig a konyha egyenletesen magas színvonalat tud tartani.

Az extenzív étlapnak köszönhetően a Lanzhouba huszadszorra menni is nagy kaland tud lenni, ráadásul a nagy számban felvonuló kínai populáció étkezési szokásainak megfigyelése (vágottszemű diszkós tinédzserek láncdohányzás közben levest szürcsölnek) szintén megunhatatlan. Nem véletlen, hogy évek óta minden épeszű Best of Budapest toplistán bérelt helyük van. Valamint kurrrrrrrva olcsók is.

Lanzhou Kínai Étterem
VIII., Luther utca 1/B.
314-10-80

A Matula Magazinban megjelenő étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerző a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minősített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel. Meggyőződésünk, hogy e két tényező együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.