Nem akarom senkinek az álmait összetörni elvakult ordibálással, úgyhogy kezdjük egy kis történeti áttekintéssel. Az "arabok" (és most ne menjünk bele abba, hogy ez menniyre- vagy mennyire nem jó gyűjtőfogalom) a hetedik század közepétől kezdve rajzottak ki a mai Szaúd-Arábia déli részéről, hogy meghódítsák a fél világot, és ahova csak képesek eljutni, terjesszék a saját kultúrájukat. Sajnos a hetedik század közepén Szaúd-Arábia déli része nem igazán volt alkalmas kifinomult gasztronómia kicsíráztatására (víz nélkül nehéz is lett volna), ezek a törzsi harcosok gyakorlatilag követ ettek homokkal, és ha eljött a ramadán vége, a gazdagabbja birkát, a szegényebbje pedig sivatagi rókát vágott le Allah tiszteletére.
Olyan tehát, hogy arab konyha nincsen, és soha nem is volt. Amit annak szokás képzelni, azt az elmúlt másfél évezredben kotyvasztották össze az arabok. Keletről a perzsák jöttek a gránátalma-szószukkal, északról a törökök, középen meg ott volt a mediterrán térség, pontosabban a keleti-, tehát a levantei rész minden íze. Mivel az arabok alapvetően tanulékony népség, ami ízlett, azt gyorsan a magukévá tették, a maradéknak pedig eltették a receptjeit azokra az időkre, amikor majd az Al-Qaeda átvette a világ uralmát, és akkor majd a hitetleneknek kell ezeket a vackokat vacsorára felzabálniuk.
Budapesten háromféleképpen lehet találkozni "arab" konyhával. Egyrészt ugye hajnali háromkor atomrészegen az egyébként kiváló Sahara büfében a Ferenc-körúton, ahol a személyzet szemet huny afelett is, ha az arab shwarma helyett görög gyrost vagy török dönert kér az ember - végül is mindegyik tök ugyanaz. Aztán van az Alhambra étterem a Jókai téren, ami elvileg a marokkói konyha legjavát mutatja be, valójában viszont én nem tudom elképzelni, hogy szerencsétlen berberek tényleg azokat a kétes kinézetű és kifejezetten semmilyen ízű vackokat ennék, mint amiket itt felszolgálnak.
Végül pedig ott van a Király utcai Al-Amir, ami néhány hete nyílt meg egy hónapokon át húzódó tatarozás után. A tulaj valószínűleg alaposan tanulmányozta a magyar nép lelkivilágát, mert az a belső tér, amit sikerült itt kialakítani, az annyira borzalmasan lélektelen, hogy egész biztosan eszébe fogja juttatni a kedves vendégnek a tavalyi egyiptomi last minute nyaralását, amelyen olyanokat videózott, hogy még ma is mutogatja boldognak és boldogtalannak.
Az Al-Amirban szír a konyha, nem véletlenül van az aleppói citadella felfestve bazi nagy murálként az egyik falra. Ennek papíron jót kell jelentenie, mivel általánosan elfogadott tény, hogy ma az arab világban a mindenféle kultúra metszéspontjában fekvő Libanonban főznek a legjobban, a szírek meg pont most készülnek az országból kivonulni több évtized után, hátha ragadt rájuk valami a levantei gasztronómiából.
A lényegre térve: az Al-Amirban a főételekkel próbálkozni is felesleges. A levantei konyha lelke a sok kis, közösen elfogyasztott előételben, a mezze-ben van, utána jobb napokon zsírmentes, ám nem túl ízes báránysült jut, rosszabb esetben meg darált csirke fasírtban. Az Al-Amirban azonban a mezze-választék igen szűkös, pedig itt a lényeg tényleg az lenne, hogy egy ötfős társaság kikérjen tizenöt kis tálnyit, aztán beletömje egymás pofájába. Ami van, azzal végül is nincs semmi baj, okés a hummus, a lóbabból készülő fuul, a bulgursaláta tabuleh, a padlizsánkrém meg a másik három dolog is, amik közül lehet választani.
Ez sajnos édeskevés egy jó étteremhez, és akkor még nem is tértem ki az egész egyszerűen gusztustalanul kinéző gyros-tálukra, egyébként is minek futtatják görög néven. További súlyosbító tényező, hogy nem lehet alkoholt kapni, a vallási meggyőződés szép érv, mégis azt hiszem, hogy inkább csak nem volt kedvük a licensz kiváltásával vacakolni.
Egy dolog azonban van, amiért mégis érdemes időről-időre elmenni az Al-Amirba. Egészen biztosan itt készítik a város legfinomabb lepényeit, magasan verve még az összes indiai éttermet is. Tűzforró, vajpuha, szezámmaggal van megszórva és enyhén fahéjas az íze - humuszba mártva a hely összes bénaságát képes egy kis időre elfeledtetni.
Al-Amir
VII., Király utca 17.
352-14-22
A Matula Magazinban megjelenő étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerző a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minősített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel. Meggyőződésünk, hogy e két tényező együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.
