Matula Magazin - Arcade Fire: Funeral; Chemical Brothers: Push The Button; Hot Hot Heat: Elevator; Juan Atkins: The Berlin Sessions; Stereophonics: Language. Sex.Violence. Other?

Arcade Fire: Funeral

Nem ez az első eset a Matula történetében, hogy egy lemezről hónapokkal a megjelenése után írunk. Az indok általában lustaság szokott lenni, rosszabb esetben meg a figyelmetlenség a popzenei világtrendek valóban fontos pillanataiban. Most azonban egészen másról van szó: a 2004 második felében megjelent bemutatkozó Arcade Fire lemezről az első hallgatástól (cinikusoknak: akkortól, amikor elolvastuk a Pitchforkon a bokát lefosó kritikát) kezdve pontosan éreztük, hogy ez itten egy korszakosan nagy lemez, csak nem tudtuk, hogyan álljunk neki a feladatnak.

A halálosan őszinte érzelmekkel és a túlcsorduló lélekkel általában nehéz bármit is kezdeni a művészetben, pláne a popzenében. A hatvanas évek ártatlan gyermekkora óta elszoktunk ettől mindannyian, az utolsó nagy együttes ebben a műfajban a Smiths volt, röhögött is rajtuk a fél világ. A Funeral is ezért egyszerre félelmetes és zavarba ejtő lemez - egyáltalán nem az van rajta, amihez a popzenéért rajongó ember zenehallgatás közben hozzászokott. Nincsen itt se pattogós táncbahívás, se macsó kukorékolás, se csajos kacérkodás. Mindannyiunk mindennapi gondjai és örömei vannak itten dalban tálalva, és el lehet kobozni a punkigazolványomat, ha ezzel valakinek is baja van.

Címe, és az a mindenhol megemlített tény ellenére, hogy elkészülte alatt a fél együttes fél családja meghalt, a Funeral egyáltalán nem szomorú lemez. Van persze rajta könnycsurgatás is bőven, a Crown of Love és az In the Back Seat alatt szakad a szív a vonósoktól, a Funeral azonban egészen másról szól. A Sonic Youth klasszikus albumához, a Daydream Nationhöz vagy éppen Brian Wilson Smile-jához hasonlóan az Arcade Fire is a reményről és a boldog jövőről csinált lemezt.

Az utóbbi fél évben volt alkalmam a komplett Funeralt valamint egyes számait külön-külön is a legkülönbözőbb életszituációkban hallgatni. Nővel, nő nélkül, éjszakai vezetéskor, napsütötte délutáni vezetéskor, szaros irodai munka közben és új munkahely keresésekor az Arcade Fire zenéje tökéletesen képes tartani a lelket az emberben. A Rebellion (Lies)-ot pedig a Good Vibrations-szel váltásban örökké lehetne hallgatni, és akkor tényleg szebb lenne a jövő.

9,9 - Bede

Chemical Brothers: Push The Button

Az előző évezred kommerszdance Leftfield - Underworld - Prodigy - Orbital - Fatboy Slim - Chemical Brothers trösztjéből a kétezres év fordultával majd´ mindegyik csapat nevetségessé vált, habár az Underworldöt és a Leftfieldet illik tiszteletben tartani, az Orbital meg időben feloszlott ahhoz, hogy az emlékét méltón kezeljük.

Idén a Chemical Brothers adja meg a lehetőséget arra, méltón angolságukhoz, hogy újra kiválóan szórakozzunk a lassan középkor felé slattyogó önmagukon, akiknek nem jutott eszükbe, hogy a csúcson érdemes abbahagyni. Olyan klasszikus albumok után, mint a Dig Your Own Hole és a Surrender, csináltak egy, már-már kínos Come With Us-t, most meg a megfelelő hype-ot kapott Push The Buttont, amit a még mindig a Glu ´Veszteségbe fulladt´Glu lázában égő fiatalok annak rendje és módja szerint, birka módjára nagykanállal meg is zabáltak.

A kezdő, Galvanize című track, amely első külön megjelent single-ként az albumot is promotálja, a leginkább ki nem állható szám a lemezen. A körülményekhez képest vannak ennél sokkal jobb zenék is rajta, ezért képtelen vagyok felfogni azt, hogy miért pont ezt választották promóciónak. A Galvanize-ban közreműködő Q-Tip mellett többen is adták hangjukat a Push The Buttonhöz, hogy mast ne mondjunk az a Kele Okereke, akit Bloc Party-énekesi mivoltában már mi is istenítettünk (LINK: http://matula.hu/index.php?section=article&rel=29&id=345).

A Hold Tight London viszont egy kifejezetten szép, (a maga nemében) chillout jellegű zene, szép lebegős női énekkel. Lehet, hogy nekem kéne haladnom a korral és lerázni a megszokottság láncait, de akkor is visszasírom, és őszintén hiszem, hogy a Chemical Brothers-nek továbbra is az olyan ötletesen diszkóromboló dolgokhoz kellene visszanyúlna, mint amilyen például az Out of Control, vagy a Hey Boy, Hey Girl volt.

4,2 - Lednitzky

Hot Hot Heat: Elevator

Ezeket az utóbbi pár évben feltűnt nu wave, new rock, vagy tudomisénmilyen zenekarokat előszeretettel tartják coolnak, amely jelző azért nem minden esetben indokolt. Így például aki látta a Hot Hot Heat új kislemezdalához, a Goodnight Goodnight-hoz készült klipet, az tanúsíthatja, hogy ez az együttes minden, csak nem cool (ha csak Soltész Rezső és Balázs Pali hajviseletét nem tekintjük annak).

Ennek ellenére ez a kanadai zenekar valóban ott van az új évezred fontosabb formációi között, és az egyik első olyan új együttest tisztelhetjük (vagy éppen utálhatjuk) bennük, akik hozzányúltak a ma már unalomig idézet posztpunkhoz, azon belül is a neurotikus vonalhoz: a korai Cure mellett elsősorban az XTC és Elvis Costello hallatszott ki a Hot Hot Heat-et befuttató Make Up The Breakdown című, még 2002 végén megjelent lemezből.

Lüktető, feszes alapú számok, billentyűvel megtámogatva, meg persze Steve Bays összetéveszthetetlenül nyavalygós hangjával (ami amúgy joggal lehet idegesítő is akár). A Bandages jó primkó kórusa, vagy a tökéletesen megkonstruált Oh Goddamnit megérdemelten vitte azt a lemezt sikerre világszerte, habár azért még a Make Up The Breakdown sem a tökély, de nyitásnak elsőrangú.

Ezt követően történt egy tagcsere a gitáros poszton, a zenekar pedig szép komótosan nekilátott, hogy megszilárdítsa pozícióját a legnépszerűbb új rockegyüttesek között. Az Elevator alapján erre tulajdonképpen meg is lehetne az esély, hiszen egy egész korrekt poplemezt kapunk, fülbemászó refrénekkel, együtténekelhető kórusokkal, egyszerű melódiákkal.

Viszont ezzel párhuzamosan a Hot Hot Heat tényleg lemond a trendiségről. Nem is feltétlenül a frizura miatt, hanem az új anyag inkább a popdalokra helyezi hangsúlyt, nincsenek táncra ingerlő ritmusok (kivétel: Island Of The Honest Man), a szintetizátor is a háttérben marad. Ez csak azért bajos, mert annyira viszont nem jó dalszerzők, az Elevator második fele ellaposodik, így aztán kellemes hallgatnivalónak feltétlenül nevezhetjük, de igazán fontos lemeznek már nem.

7,3 - Inkei

Juan Atkins: The Berlin Sessions

Az év elején megjelent The Berlin Sessions az a szerzői album, amivel a detroiti techno legendája, a unalmassá soha nem váló Model 500 alias Cybotron aka Infiniti, vagyis Juan Atkins először hallat magáról 1998 óta. A félreértések elkerülése végett, miután többen azt hitték, hogy ezek újra kiadott trackek: mind a hat darab eddig meg nem jelent, kizárólag a Tresor kiadó számára készített zenék.

Az album co-producere Atkins nagy tisztelője és méltó követője Pacou, akivel a 5th Floor Studios-ban készítették el Atkins visszatérésének kézzel fogható tárgyát. Pacou fiatalos dinamizmusával, Atkins a védjegyévé vált electro groove-jaival adta meg a kegyelemdöfést a hallgatóközönségnek. Megkímélném magamat, meg mindenki mást attól, hogy itt felsoroljam Mr. Atkins eddig elért érdemeit, de tényleg, úgy örülök, mint majom a farkának, hogy létezik még mostanában élvezhető, a szó szoros értelmében vett techno (habár több, mint gyanús, hogy mind a Tresoron jön ki).

A The Berlin Session 215-ös sorszámot kapott a kiadónál, míg a rákövetkező 216-os a szintén Atkins munkáját dícsérő 20 Years of Metroplex válogatás. Szeretnék egy gimnazista gólya osztályt összegyűjteni, meztelenül a pincében székhez kötözni mindet a saját sípjaikkal, majd két héten keresztül e két kiadványt hallgattatni velük, hogy megjegyezzék: a hyper nem a techno alfaja, és EZ a techno életérzés, nem más.

8,9 - Lednitzky

Stereophonics: Language. Sex.Violence. Other?

Úgy tisztességes, ha előrebocsátom, hogy a Stereophonics zenekarral kapcsolatosan elfogult vagyok. Másképp fogalmazva, kevés irritálóbb zenekart tudok elképzelni, és főként gyilkolni tudnék az olyan suttyó, paraszt, ostoba énekhangtól, amilyennel Kelly Jones próbálkozik.

Az ellenszenv oka kettős. Egyrészt csalódtam bennük egy nagyot, amikor a "süket" kilencvenes években (letöltési lehetőség és normális zenetévé híján) sokáig csak olvastam róluk, mégpedig többnyire azt, hogy jók. Sőt, egyenesen zseniálisak. Aztán végre elcsíptem tőlük egy számot, és pillanatok alatt világossá vált, hogy egy rossz vicc áldozata lettem, képtelenség, hogy ezt az együttest intelligens ember szeretni tudja.

Ezzel el is érkeztünk az ellenszenv második okához: a Stereophonics tényleg kínos, nincs rá jobb jelző. Ha mondjuk egyesítenénk a U2, a Manic Street Preachers és az Oasis legrosszabb tulajdonságait, ráadásul az egészet megfejelnénk Bryan Adams-szel a mikrofonnál, akkor nagyjából képben lennénk. Belegondolni is rossz, nem?

Szóval ez a walesi trió őszinte, szívből jövő, a tömeg fölött farmerdzsekiben elintegetős stadionrockban utazik, és bár az első lemezüket nem nagyon ismerem (abból talán még tűnhetett úgy egyeseknek, hogy lehet belőlük valami, bár az a hang már akkor is megvolt...), azóta csak puhult a kezdeti keményebb megszólalás. Igaz, ez a közönséget nem zavarja, ugyanis hozzátartozik a képhez, hogy a ´Phonics hatalmas sztár a briteknél.

Ennek ellenére úgy érezték, hogy most váltaniuk kell valamit, ezért az új albumon kicsit beleerősítettek, sőt, az első single, az elektropoposan induló Dakota konkrétan fél percig mindenre hasonlít, csak a Stereophonicsra nem, és tulajdonképpen utána is egész jó szám lenne, amíg az izzadságszagú, szörnyeteg refrén mindent el nem ront.

Az album ennél jóval egysíkúbb: klisés rockzene emlékezetes dallamok híján, bár mondjuk a Girl vagy a Doorman buta riffjeit még lehetne szeretni, de ezeket is agyonvágja valami funkciótlan gitárszóló, meg persze a kötelező rekedt "yeah" kiáltozás. Így körülbelül annyira zabolátlan és lendületes ez a zene, mint egy Lenny Kravitz-lemez.

Persze az is lehet, hogy bennem van a hiba. Ha én például Bochkor Gábor lennék, akkor nagyon szeretném ezt a zenekart. És még jól is állna nekem.

3,8 - Inkei