Inkei Bence - Megyéinket bemutató sorozatunk a főváros körül elterpeszkedő Pest megyéhez érkezett, és ezt az örvendetes tényt egy szívszaggató szerelmi történettel ünnepeljük.

1.

Vác, 1961. október 1. Reggel 9 óra 18 perc. Szemerkélő eső. A pályaudvar előtt három fiatalasszony gyülekezik. Pandúr Panni, Jánosi Erzsi és Liszkay Ági alig pár hónapja még lányok voltak, matrózblúzos csitrik, akik együtt izgultak a matematika érettségi miatt, együtt háborodtak fel Mayer, a történelemtanár szemétkedésein, és együtt fogadták meg a ballagásuk napján, hogy bármerre sodorja is őket az élet, bizony minden hónap első szombatján találkozni fognak - négyesben.

Bizony, nem tévedés, négyesben, hiszen Szimcsák Vera is a barátnőjük volt, és már kerek húsz perce váratta őket a vasútállomás előtti esőben. Ő volt az egyedüli, aki elköltözött a városból - Pesten járt főiskolára -, de amikor még előző este telefonált Panninak, biztosra mondta, hogy ott lesz pontban kilenckor. Hát nem lett igaza.

"Lehet, hogy már nem vagyunk olyan fontosak neki? A nagyvárosban már érdektelenek vagyunk neki? Unalmasak?" - ilyen és még hasonló félelmek járták át Pannit, de inkább ki sem mondta őket, és csak hallgatta, ahogy Erzsi egy filmről magyaráz nekik, amit előző este látott a moziban.

Néhány perccel később befutott a következő pesti vonat. Panni szíve nagyot dobbant, ahogy meglátott egy integető nőalakot az egyik kocsi ablakában. "Bárcsak Vera lenne!" - gondolta, és szomorúan látta, hogy az a nő mégsem lehet Vera, hiszen nem egyedül van, egy férfi volt mellette. Csalódottan elfordult és legyintett egyet. Erzsi és Ági úgy tűnt, hogy nem is figyelnek az új vonatra, annyi mondanivalójuk volt egymás számára - ők ketten kicsit jobb viszonyban voltak a gimi alatt is.

"Panni! Hát meg sem ismersz? Integettem pedig!" - hallotta váratlanul a háta mögött Vera jól ismert, örökké vidám hangját. Boldogan sarkon fordult, hogy barátnője nyakába ugorjon, amikor meglepve látta, hogy tényleg jól látta, és egy férfi társaságában van. Egy napbarnított, fekete hajú, szerfelett csinos fiatalember volt, meg kell hagyni, és a mosolya... Panni úgy érezte, mintha megbabonázták volna.

A másik két lány is meglepve nézett, hiszen a megállapodás úgy szólt, mindenki egyedül jön a találkozóra, erre Vera meg ideállít ezzel a palival.

"Lányok, úgy szégyellem magam, amiért elkéstem. De mentségemre szolgáljon, hogy vendégem van, akit egyszerűen nem hagyhattam magára" - azzal a fejével a fiatalember felé intett, aki láthatóan zavarban volt, és a sapkáját gyűrögette a kezében, de a világért sem szólalt volna meg.

"Ő az én régi levelezőbarátom, Aaron Presley Amerikából" - mutatott a fiúra Vera. A lányok mosolyogtak, de kicsit meg is döbbentek. Ágiban például, akinek a nagybátyja disszidens volt, még az is felötlött, hogy ez valami provokáció, beugratás, amerikaiak nem szoktak csakúgy megjelenni nálunk.

Aaron azonban rendületlenül mosolygott, és amikor még azt is mondta, hogy "Hello!", azzal mindenkit levett a lábáról.

Pár perc múlva már mind körbeülték a fiatalembert, már amennyire ez egy vonatkupéban lehetséges volt. Nagyokat nevettek, és ugyan csak Vera tudott egy kicsit angolul, mégis remekül elbeszélgettek - pontosabban mutogattak.

Kedvelt játékuk volt az úgynevezett brunya-hugya. A játék lényege az volt, hogy kiválasztottak egy kategóriát (legyen mondjuk: gyümölcsök), és mindenkinek mondania kell egyet. Ahogy véget ér a kör, újra folytatódik előről, és aki nem tud már mondani, az kiesik.

Játszottak hát egy bemutató kört, hogy Aaron megértse, miről is szól. Mikor bólintott, hogy igen, érti, már indult is élesben a játék! Első körben mezőgazdasági gépekkel játszottak.

Erzsi kezdte a traktorral, majd Vera folytatta a cséplőgéppel. Ágin volt a sor, de kivágta magát a kombájnnal. Aaron következett. Erősen koncentrált, de nem jutott eszébe semmi, ám egyszer csak érezte, hogy Panni a zakója zsebébe csúsztat egy cukorkáspapírt. Feltűnés nélkül kivette a papírt, és kibetűzte a sebtében odafirkantott szót: S-Z-E-C-S-K-A-V-Á-G-Ó.

Elmondani azonban már nem volt ideje, mert megérkezett a vonat Zebegénybe, és leszálltak, végül is kirándulni indultak, nem vonatkozni.

2.

Zebegény, 1961. október 8. 14 óra 35 perc. Borult, csendes, ideális kirándulóidő. Erzsi és Ági szokás szerint kissé lemaradva bandukolnak az erdőben. Egyszerre csatlakozik hozzájuk Vera is.

"Úgy érzem, kicsit felesleges vagyok ott" - mondja huncutul mosolyogva. És valóban, Aaron és Panni le sem tudják venni a szemüket egymásról, látszik rajtuk, hogy fülig szerelmesek. A probléma csak az, hogy nem értik egymás nyelvét. De hát, tegyük a szívünkre a kezünket, ismer az igazi szerelem akadályt? Na ugye, hogy nem!

"Me..." - mutat magára a fiatalember - "... Elvis!"

"Igazán?" - kérdez vissza Panni.

"Yes, Elvis!" - válaszol ragyogó mosollyal Aaron.

"Jaj, Istenem, tényleg elvisz innét?" - kérdezi megint Panni, és lesüti a szemét.

"Do you know Heartbreak Hotel?" - kérdezi megint a fiú.

"Igen! Igen! Szállodában is laknék, csak vigyél el kérlek!" - felel Panni.

"And do you know Love Me Tender?" - és Aaron énekelni kezd.

Panni még sosem hallott ilyen szépet. Illetve igen, egyszer. "Vico Torriani?" - kérdezi, de ezt meg Aaron nem érti.

Nevetni kezdenek magukon, és Aaron keze ekkor véletlenül hozzáér Panni combjához, de ha már ott van, nem is akar elmenni onnan, és a fiatalember már éppen megcsókolná Pannit, amikor két tányérsapkás, rosszarcú férfi jelenik meg a fák között.

"Jó napot kívánok, személyazonosságit kérnénk szépen" - mondja az idősebbik.


3.

Aszód, 1977. augusztus 22. Este 19 óra 38 perc. Szalainé Pandúr Anna beszáll egy drapp Zsiguliba, és a volánnál nem más ül, mint a régi osztálytárs- és barátnő, Szimcsák Vera. Szótlanul üdvözlik egymást, és mindketten eltökéltnek látszanak. Messze még a jugoszláv határ.

"Vajon meg fog ismerni?" - kérdezi Panni hosszú hallgatás után. Tizenhat év nagy idő, nem múlt el felette nyomtalanul. Már nem az a csinos, darázsderekú hajadon, mint akkor, Zebegényben... Igaz, Aaron is elhízott nagyon, de hát akkor is.

Vera megnyugtatja. Ő kevesebbet változott, ugyanaz az élénk, csillogó szemű teremtés maradt, mint diákkorában. Most is ő veszi észre először, hogy már Gödöllő óta halad mögöttük egy fekete Volga. Hirtelen ötlettel félrekapja a kormányt, és lekanyarodik Kerepes irányába. Némi tétovázás után a Volga is követi őket.

Pattanásig feszültek az idegek. Ráadásul még egyikük sem tudja, hogy a Volga hátsó ülésén ott gubbaszt Panni férje, aki a kommunisták pribékje. Elképesztő izgalmaknak nézünk elébe, annyi bizonyos!


4.

Kerepes, 1977. augusztus 22. Este 23 óra 12 perc. A drapp Zsiguli újra az útra hajt, és halad tovább délnyugati irányban.

Soha senki nem tudta meg, mi játszódott le az előző két órában. Egyesek szerint még magát Biszku Bélát is felhívták a titkos telefonján. Mindenesetre Vera és Panni, a két barátnő újra úton volt, de ki tudja már, minek és főleg kinek köszönhették szabadságukat?

Innentől kezdve már csak nyomokból lehet rekonstruálni a további történéseket. Annyi biztos, hogy az éjszaka folyamán egy Sárhányó becenevű ember látta a Zsigulit Százhalombatta külterületén. Arról is tudomásunk van, hogy Vera vazelinnel bekent kardigánját megtalálták a letenyei határátkelő közelében.

És a következő nyomra majdnem újabb tizenhat évet kellett várni: ekkor látogatott haza Vera Floridából. Megkereste Ágit és Erzsit, régi barátnőit is, de nekik sem árulta el, hogy mit tud Panniról.

Két nappal később aztán csúnyán berúgott egy családi összejövetelen Vácott, és akkor állítólag arról is beszélt, hogy Elvis Presley és menyasszonya a kommunisták miatt csak titokban lehetnek boldogok egy kanadai halászfaluban.

Vera sógora, akit Huszár Tibornak hívnak, eskü alatt vallja ma is, hogy sógornője valami szecskavágóról hadovált neki, meg persze Elvis Presley-ről. Tibor a mai napig sajnálja, hogy akkor nem beszélgetett többet botrányosan viselkedő sógornőjével, aki másnap szélütést kapott, és néhány héttel később meg is halt.

Halálával alighanem végleg sírba szállt Elvis Presley és Szalainé Pandúr Anna titka.