Kocsis atya - A részeges Kocsis atyát nagy feladatra szemelte ki a Jóisten. Valahogy el kellett intéznie, hogy Ratzinger legyen az új pápa. A jámbor papnak titkos fegyveréhez kellett nyúlnia. A mai mise erről és a pápa nevének helyes írásmódjáról szól.

Szájbabaszott hülye magyarok! Híveim!

Szeretném bejelenteni, hogy változás állt be az egyház vezetésében, ami titeket csak annyiban érint, hogy a mai misén megtanultok tizenhatig számolni római számokkal. A héten új pápát választottak ugyanis, akit úgy hívnak, XVI. Benedek. Ki tudja leírni a nevét?

Józsi bácsi? Józsi bácsi, megpróbálja? Adok papírt, ne a zsoltároskönyvet firkálja össze!

"IIIIIIIIIIIIIIII. Benedek"

Nem rossz, Józsi bácsi, nem rossz, de sajnos nem így kell leírni XVI. Benedek nevét. Üljön vissza a helyére, ne csúfítsa el az oltárképet ebben a traktoros gatyájában, Józsi bácsi! Higgye el nekem, ha a traktorosok olyan jelentőset alkottak volna az anyaszentegyház történetében, akkor bizonyosan szerepelnének a templom falán. Ehelyett együgyű, jámbor barmok maguk, gépesített ökrök, Józsi bácsi, még csak védőszentjük sincsen, de azért nem kell elpityeredni, Józsi bácsi, majd szerzek maguknak valami reputációt, ha elmegyek megint a Vatikánba, ígérem!

Akkor a következőképpen kell leírni XVI. Benedek nevét, mindenki jól vésse a fejébe, mert csak egyszer mondom el! Tehát egy nagy ´x´ betű, aztán egy nagy..., nem ipszilon, Klárika, ne fickándozzék, ha üres az a szép fejecskéje! Tehát, az ´x´ után egy nagy ´v´ következik, végül egy nagy ´i´ betű, majd nagy kezdőbetűvel, hogy ´benedek´. Tehát, felírom:

"XVI. Benedek"

Szájbabaszott hülye magyarok! Híveim! Van még egy nagy sztorim, ha érdekel titeket! He?! És akkor kihagyjuk az evangéliumot, úgyis kívülről fújjátok, mi?

Az történt, hogy sikerült bejutnom a pápaválasztásra. Ott voltam a konklávén, sültparasztok! Hát, hogy hogy, hogy? Hát nem mondtam, hogy én vagyok a titkos bíboros in pectore? Majd kihagyok egy ilyen jó kis érvényesülési lehetőséget, mi? Miattatok? Hát ne basszatok már!

Az egész a következőképpen történt: hazafelé bandukoltam a múltkori miséről, és szembejött velem a Szentlélek. Nem volt nehéz ráismerni, egyenes járású férfi délben már nincs a faluban, hát ő ilyen volt. Azt mondja nekem a Szentlélek:

- Idefigyelj, Kocsis atya! Nem te vagy az Isten legjámborabb szolgája, de te vagy a legnagyobb paraszt mind közül, és most rád van szükségünk. Volna egy megbízatásom, elfogadod? - mondta nekem a Szentlélek.
- Ha igazán te vagy a Szentlélek, Szentlélek, akkor azonnal kérek egy kiflit meg egy zacskós kakaót, itt és most! - válaszoltam erre, mert hát meg akartam bizonyosodni, nem megint a Sátán szórakozik-e velem, mint múltkor, amikor rávett, hogy meztelenül menjek misézni, és majdnem exkommunikáltak. Nahát, lássatok csodát, egy pillanat alatt ott gőzölgött a kezemben egy friss kifli, meg egy bolti kakaó. Kettétörtem a kiflit, az egyik felét betoltam a számba, és vártam, mit mond a Szentlélek.
- Na, idefigyelj, te ütődött. El kell menned a pápaválasztásra, és ki kell eszközölnöd, hogy a Joseph Ratzinger legyen a pápa!
- Háááá´, de az egy fasz, Szentlélek?! Nehogy má´! Úgy utálom, mint a szart, mindenkivel szívózik! - kiáltottam, mire a kifli vége becsúszott a torkomba, és fulladozni kezdtem.

A Szentlélek szigorúan nézett, én meg nem tudtam hirtelen, liluljak-e, vagy buzgón kezdjek el imádkozni, mert elfelejtkeztem a mocskos pofámról már megint. A Szentlélek azonban egy szót sem szólt, csak nézett rám, mint az angyalok szoktak azzal a rejtélyes pókerarccal, amiből rögtön megértettem, hogy vagy igent mondok, vagy megfulladok, és megyek a kis Karol után az örök vadászmezőkre, hogy csak neki szolgáljak. Bólintottam, mire a kiflivég kiugrott a számból, és levegőhöz jutottam, majd elfogott egy köhögőgörcs. Mire felnéztem, már sehol a Szentlélek.

Mondom erre magamban, hát ez kurva jó, isteni parancsot kaptam már megint, de, hogy hogyan jutok el a Vatikánba, na, arról fogalmam sem volt. Egy "Állj! Egyház!" kiáltással leintettem az arra kerékpározó Pogány Istvánnét, és a parókiára száguldottam a biciklijével, hogy felhívjam az állomásfőnököt, tud-e valamit a vatikáni vonatokról. Igen ám, de az íróasztalomon mit találok? Bizony mondom néktek, egy repülőjegy volt ott, egy váltás bíborosi ruha, meg egy vastagkeretes szemüveg.

Már meséltem nektek arról, hogy én mennyire utálom Rómát, sőt általában az összes helyet, amihez papi hivatásom köt. Amint azonban felöltöttem a bíborosi ruhát a repülő vécéjében, rögtön más lett a helyzet, úgy kerülgetett a csőcselék, mintha valami szent szar volnék. Már arra gondoltam, azonnal leszopatok néhány apácát, de abban a pillanatban újra fulladozni kezdtem, amiből rögtön tudtam, a Szentlélek a nyomomban van. Ezért inkább egy üveg jófajta konyakkal bezárkóztam a lakosztályomba, hogy másnapra kellő lendületet gyűjtsek a Sixtus-kápolnába való bejutáshoz.

Jól tippeltem, könnyen átfurakodtam a Szent Péter-téri tömegen, csak hánytam a kereszteket, motyogtam, miközben a hátizsákos keresztény hülyegyerekek úgy vigyorogtak, mintha én lettem volna a húszéves Lollobrigida.

Bejutni azonban kurvára nem volt egyszerű. Azt hittem ugyanis, majd a Szentlélek elintézi valahogy, de úgy látszott, a vatikáni kémelhárítás térerőzárja még neki is gondot okozhatott, mert a beengedők úgy basztak ki a portáról, hogy a lábam sem érte a földet bíborosi ruha ide vagy oda. Az volt a bajuk, hogy a Pater Kocsis név nem szerepelt a 115 nevet tartalmazó listájukon. Szerencsémre azonban nem sokkal később egy nagy csapat kardinális tűnt föl, de láttam, hogy az egyik folyton lemaradozik, annyira vén volt. Odaléptem hozzá, bemutatkoztam, mondtam, én volnék Paskai László Magyarországról, hát te ki vagy? Mondta, hogy Álvarez Martínez Fransziszkó Isten tudja, honnan. Erre én paskolgatni kezdtem a fenekét, hogy elkalandozzon a figyelme, majd egy szűk fordulóban kigáncsoltam, és becsomagoltam egy kukába. Egy rövid imában meghagytam a Szentléleknek, hogy ne engedje kikészülni az öreget.

Hát bent, baszki, ne tudjátok meg, milyen hangulat volt bent! Mindenki megszabadult a reverendától, színes ingekben dominóztak, pókereztek, golyóztak, mint egy szabadidőközpontban.

Egy dologra ügyeltek, hogy délben, meg este füstöt kell eregetni a szavazások eredményéről. Az első fordulóban megszavazták például, hogy mindenki kapjon egy saját, kerekes minibárt. Aztán ministránsfiúkat hoztak. Aztán előkerültek az elektromos gitárok, és vidám nótákat énekeltek latinul, többek között ezt:

Mi vagyunk a pásztorok, De nem bekecsben járunk, Bárányaink hallgatnak, De mi se kiabálunk. Piros kabátkánkban Tereljük a nyájat, Hol megesszük, hol meghágjuk Mégiscsak egy állat. Refr.: Mi vagyunk a pásztorok, yeeeaaaaaaah! És ezt bevették a birkák, beeeeaaaa´!

Régi a történet, Kívülről fújjátok, Hogy lőn világosság, Meg az ezeréves átok. Jót szerepelt Krisztus A kereszten, s kis vigasz, ha ebből az egészből egy árva szó igaz. Refr.: Mi vagyunk a pásztorok, yeeeaaaaaaah! És ezt bevették a birkák, beeeeaaaa´!

Szájababaszott hülye híveim, na! Azért nem kell ezt a nótát komolyan venni, nem vagytok birkák, na! Héló! Nem kell besértődni, buzik!

Ti talán nem szoktatok olyat mondani, hogy a "Kurva Isten bassza szájba!" vagy: "A Szűzanya retkes picsáját!"? Tessék visszaülni, befejezem a sztorit, mindjárt vége. Köszönöm, birkák!

Hé-hé! Csak vicc volt, rakjátok már le a retkes picsátokat, a kurva Isten bassza szájba! Köszönöm!

Szóval, voltam én már egy-két püspökavató bulin, de ilyet még nem láttam! Mindössze hat tag maradt halál ideges, ezek egy asztal sarkában kuporodtak össze, és főtt a fejük, már messziről látszott. Hamarosan rájöttem, hogy ezek a németek, akik között a legidegesebb bizony az a Joseph Ratzinger volt, akit én ki nem állhatok, de a gondviselés, vagy az isteni diplomácia kifürkészhetetlenül különös fintora okán éppen segítenem kellett rajta. Egy pezsgősüveget lóbálva odamentem hát hozzájuk, és kérdeztem, mi az ábra, miért lógatják az orrukat, hiszen olyan ritkán van pápaválasztás.

- A sájsze olaszok, Fransziszkó, a sájsze olaszok! Leitatnak mindenkit, aztán megszavaztatnak valami idióta barmok maguk közül, sájsze! - dörgött Ratzinger.
- Hoztunk mi is ezt-azt, hogy a kedvükre tegyünk, de se a főtt csülök, se a párolt káposzta nem kellett nekik, de még a Beethovent is kikapcsoltatták velünk. Sájsze olaszok! - folytatta Wetter Friedrich, egy másik vén német fazon.

Egyből megértettem, mi van. Ebből a szerencsétlen, sótlan németből sehogyan sem lesz pápa, ha nem változtatok a felálláson. Visszamentem az olaszokhoz, akik egy nagy csapat brazillal, meg még ki tudja, a világ milyen elbaszott helyéről érkezett brillantinos kardinálissal szórakoztak, miközben a magnóból valami gejl olasz popzene szólt.

Az egyik dagadt éppen egy Giuseppe nevű ministránsfiút lovacskáztatott körbe-körbe, a többiek pedig csapkodták a térdüket a nevetéstől ("Oppá! Ha-ha-ha-ha... Oppá!"), hogy potyogtak lefelé az aranygyűrűk, amiket aztán a ministránsoknak négykézláb kellett visszavinni a gazdáiknak, és ezért egy ostyát kaptak. Az egész körülbelül annyira volt vicces, mint egy mexikói szappanopera odahaza a tévében.

Nem szoktam gondolkodni, de most mégis megfeszítettem magam, és mikor este nyugovóra tértünk, én a német kardinálisokkal megbeszéltem a másnapi teendőket. Ehhez szükségünk volt néhány frissen levágott disznóra és bárányra, füstölőre, egy általam írt prédikációra, meg valami kemény német rockzenére. Nagy nehezen be is szereztük valamennyit, bár annyira bíztak bennem a fritzek, mint Tamás apostol a feltámadt Krisztusban.

Másnap elérkezett a nagy nap, Ratzinger remegett az idegességtől, ezért megitattam vele egy fél üveg jófajta konyakot, a másikat én szopogattam el. Össze-vissza vihorászva bemasíroztak a latinok, és kitalálták, hogy aznap labdázni meg tekézni fognak. Húzták az időt, tudták, hogy akár heteket is eltölthetnek anélkül, hogy a világ megneszelné, micsoda buli megy odabent.
Mielőtt azonban elkezdődött volna a debil mulatozás, intettem, és a magnóból őrületes hangzavar robbantotta szét a pedó bandát, a füstölők működésbe léptek, Ratzinger pedig a karzatra lépett. Felemelte a kezét, mire két döglött bárány csattant a padlón, mondanom sem kell, a figyelem azonnal feléje terelődött.

"Geficken Maul Idiotern, Meine Glaubigerem!" - dörgött fel Ratzinger szájából pompázatos beszédem első sora, amit ugyebár ti jól ismertek. Hát basszátok meg, ha ti is olyan áhítattal vegyes félelemmel hallgatnátok engem, mint ott a kardinálisok Ratzingert, nem aggódnék lelki üdvötökért.

Már fogalmam sincs, miről szólt pontosan a prédikáció, de többször elhangzott benne, hogy: "Retardált köcsög banda, mi a kurva Isten faszát csináltok itt?" Meg ez: Hát, mi a büdös Isten picsáját, képzeltek ti magatokról, léhűtő cigányok?" Na és ezt sem hagytam ki: "Az anyátok belei összecsavarodnak a sírban, ha rátok néznek, rühös disznók, amint itt fetrengtek a mocsokban!" És ami igazán hatott: "A Szűz Mária véreset pisál a fájdalomtól, ha rátok néz!"

Próbáljátok elképzelni ezt a szöveget bajorul előadva! Majd beszartam a gyönyörűségtől, annyira passzolt az alkalomhoz. A buzeránsok egyik fele elbőgte magát, a másik imádkozni kezdett. Annyira meghatódtam, hogy én is rákaptam egy ministránsra, gyorsan végzett a kis dög.

Így történt, hogy Kocsis atya isteni sugallatra elintézte, hogy Joseph Ratzinger legyen a pápa. Hogy miért pont ő? Na, ez benne az isteni sugallat, faszom se tudja, szájbabaszott hülye híveim, én sem lelkesedtem érte odafele, de ahogy németül keménykedett, nagyon hatásos volt. Hazafelé ismét megkívántam egy apáca által előadott fuvolaszólót, és nem kellett fulladoznom!

Na, Józsi bátyám! Láttam, hogy a pad alatt matyizik, Isten bocsássa meg magának, hanem tudja-e hogy a büdös Úristenbe kell leírni XVI. Benedek nevét? Jöjjön ki!

"VIXC. Benedek"

Atyaég, Józsi bátyám. Hogy basznátok szájba, egy rakás szerencsétlenség vagytok szokás szerint! Na, majd a Ratzinger elővesz titeket, és ha rajta múlik, még a baszást is betiltja a katolikusok között, hogy egy perc nyugtotok se legyen!

Áldjátok az Úr nevét, a fiáét és az anyjáét, és földi helytartójáét. XVI. Benedek!

A szentmise véget ért, menjetek békével, az Istennek legyen hála!