Matula Magazin - Beck: Guero; Fischerspooner: Odyssey; Idlewild: Warnings/Promises; Savas Pascalidis: Disko Vietnam

[Beck | Fischerspooner | Idlewild | Savas Pascalidis]

Beck: Guero

Amikor tinédzserként még nem tudtam elviselni David Bowie-t, iszonyú komplex elméleteket tudtam kidolgozni vak gyűlöletem megindoklására. Ezek között is előkelő helyen volt az az érv, hogy már csak az is bizonyítja, hogy mekkora nulla Bowie, hogy az egy szerencsétlen Boy George-on kívül még senkinek nem jutott eszébe az ő popkulturális útmutatásait követni. Aztán teltek-múltak az évek, és ahogy csak nem akaródzott senkinek tinédzserkori kedvenc előadóm, Beck munkásságát világítótoronynak használni, kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Első körben megszerettem azért Bowie-t is.

Ahogy az ember öregszik, számtalan kellemetlen fizikai tünet mellett elborzadva figyeli, hogy változik az ember zenei ízlése is. Az 1995-ös énem nyilvánvalóan öngyilkosságot követett volna el, ha megtudja, 2005-ben bizony simán fog Byrds-öt és Hank Williamst hallgatni. Az pedig még hagyján, amikor az ember az évek múlásával új kedvenceket fedez fel magának. Igazán az tud aggasztó lenni, amikor a régi kedvencek unalmassá válnak.

Beck-ről 1992-ben vagy ´3-ban hallottam először, valamelyik házilag barkácsolt demókazettája kapcsán, talán éppen az MTV Makes Me Wanna Smoke Crack volt az első száma, ami eljutott hozzám, azt a címe miatt játszották minden underground rádióműsorban. Onnantól kezdve nagyjából mindent nagykanállal megzabáltam, amihez csak hozzányúlt. A Mellow Gold barkácspopjától kezdve a One Foot in the Grave szürreális blues-standardjain, a Stereopathetic Soul Manure zajkollázsokkal kevert lo-fiján, a csúcspont Odelay érinthetetlen zsenialitásán és a Mutations bossanovás melankóliáján át egészen a Midnite Vultures Prince-nél is Prince-ebb bulifunkjáig. Beck az utóbbi tizenöt éve egyik legnagyobb formátumú popzenésze, én pedig imádtam.

A 2002-es Sea Change-nél azonban elszakadt valami, és nem az én érzékeny lelkemben, hanem Becknél. Az a lemez annyira unalmas volt, hogy csak reménykedni lehetett, ez valami pillanatnyi kisiklás csupán, és Beck hamar belátja, hogy kudarcot vallott. Van egy jó hírem: belátta. És egy rossz is: ettől még nem javult meg semmi.

A Guerót hallgatva teljesen egyértelmű, hogy Beck az Odelay második részét szerette volna megcsinálni, eleve azt a Dust Brotherst kérte fel producernek, akikkel 1996-os csúcslemezén is dolgozott. Ezután írt néhány kiváló popdalt meg néhány közepeset, és itt meg is állt a tudománya. A Midnite Vultures-ig bezárólag Beck minden lemezén volt valami olyan magic touch, amitől az egész termék összetéveszthetetlenül beckes lett. Kérdem én kedves barátaim, kedves nehéz szívű Beck-rajongó barátaim, a Gueón mi a magic touch? Ugye nem az, hogy az ember spanyolul énekel? Azt már több, mint tíz éve sütötte el először. És ugye nem is az a néhány már-már pofátlanul leegyszerűsített popdal ( E-Pro, Black Tambourine), amik eddig kislemezként kijöttek? Vagy akkor David Bowie mégis szar?

5,0 - Bede

Fischerspooner: Odyssey

Érdekelhet még valakit a Fischerspooner 2005-ben? Egyértelműen ez a legfontosabb kérdés, ami felmerül ezzel a lemezzel kapcsolatban. Warren Fischer és Casey Spooner New York-i duóját ugyanis mindenki elkönyvelte az electroclash zászlóshajójának, amely természetesen a hullám levonulásával együtt örökre el is süllyed.

Aki esetleg nem tudná: az Emerge című 2001-es Fischerspooner szám az évtized egyik legfontosabb száma, amit a jobbféle bulikban már annyit játszottak, hogy a könyökén jött ki minden értelmes embernek. Olyan szinten futtatta be a duót, hogy egy állítólag 1 millió dolláros lemezszerződést kötöttek a Ministry Of Sound kiadóval, akiknek nyilvánvalóan nem tűnt fel, hogy az Emerge-en kívül csak a The 15th című Wire feldolgozás volt igazán jó szám az első Fischerspooner lemezen. Az is lehet, hogy csak beszopták a fiúk hadováját arról, hogy ők koncept művészek, és ugyanannyi közük van a popzenéhez, mint a performance arthoz, a divathoz meg hasonló marhaságokhoz. Esetleg elvakították őket a megalátványos koncertek, de arról már megint csak nem vettek tudomást, hogy Angliában botrányba fulladt az egyik fellépésük, mivel a közönség jól megdobálta a két extravagáns fiatalembert és segítőiket.

Aztán ugye lecsengett az electroclash, a Fischerspooner pedig eltűnt, zsebében az álomszerződéssel, és igazából már csak múlt időben beszélt róluk mindenki. Végül nagy nehezen összejött az a második lemez, de ennek a híre se nagyon hozott lázba senkit sem.

Ehhez képest valóságos sokkal ér fel, hogy a lemezen dalok vannak, nem is rosszak. Igaz, új Emerge nincsen, még a közelébe sem jön egyik sem, viszont van egy decens elektropop lemez, amit még az sem tudott elrontani, hogy Susan Sontag írt rá egy Bush-ellenes számot We Need A War címmel. Van még egy meghökkentő Boredoms feldolgozás is, de ezt leszámítva a lemez bizony úgy hangzik, mint ahogy egy 21. századi Pet Shop Boys albumnak kellene, sőt, még jobb is annál.

Más kérdés, hogy szüksége van-e valakinek ilyenre, pláne pont a Fischerspoonertől. Ők azonban legalább bebizonyították, hogy nemcsak amolyan kortárs művészeti rohamcsapatként tekinthetünk rájuk, hanem átlagos popzenekarként is komolyan lehet venni a duót. És ez végül is pozitív dolog.

7,0 - Inkei

Idlewild: Warnings/Promises

Nem tudok jobb példát az Idlewild-nál annak bemutatására, hogy mennyire sivár és jövőkép nélküli időszak volt a kilencvenes évek legvége a brit popzene történetében. A kevés kivételtől eltekintve egyszerűen nem voltak jó, kereskedelmi potenciállal is rendelkező, fiatal brit zenekarok a placcon, és az NME jobb híján olyan zenekarokból próbált királyt csinálni, mint az azóta régen eltűnt Six By Seven, a jócskán túlértékelt Campag Velocet (amely amúgy tavaly egy egész jó és visszhang nélkül maradó lemezzel tért vissza), vagy kicsit később a szimplán szánalmas Terris.

Ebbe a mezőnybe tartozott a skót Idlewild is, amely tulajdonképpen szimpatikusan és jól rajtolt a Captain című punkos-rohanós mini-albummal, és még komolyan is lehetett gondolni, hogy lehet belőlük valami. Igaz, akkoriban nem volt valami nagy konkurencia (például a Travis vált sztárrá az ártalmatlan rádiópopjával). Az Idlewild első két lemeze aztán közepes indie rock volt, a kötelező Nirvana és Pixies hatásokkal, és bár sok újat nem hoztak magukkal, egy kisebb rajongótábort azért sikerült kialakítaniuk.

Eljött aztán 2002, és a sorsdöntő harmadik album ideje. A Remote Part nem is okozott csalódást, az együttes legsikeresebb lemeze lett, a probléma csak az volt, hogy addigra már nem sok maradt a kezdeti, izgalmasabb hangzásból, hanem egy kicsit modoros, felnőtt rocklemez lett belőle, amint mindennél jobban érződött az R.E.M. hatása. Addigra persze már senki nem várta, hogy az Idlewild mentse meg a brit popzenét, főleg, hogy az énekes Roddy Woomble kiköltözött New Yorkba.

Ez az új lemez pedig annak a jele, hogy az Idlewild-nak már csak menthetetlenül unalmas, átlagos, semmilyen amerikai zenekarok majmolására futja, az embernek komolyan a Hootie and the Blowfish jut az eszébe, Woomble Michael Stipe-os éneke pedig kimondottan ciki. Nincs egy szám, ami kiemelkedne a középtempós masszából, még azok sem, amelyekben jobb híján keménykednek egy kicsit.

Végül is semmi tragikus nem történt, az Idlewild azt a középszerű pályát futotta be, amire - így utólag már könnyű kijelenteni - a képességei predesztinálták. Hogy egy cseppet sem elkoptatott hasonlattal éljek: többször is ott voltak a Premier League kapujában, de nem sikerült feljutniuk, és lassan már a Championship is túl erős lesz nekik.

4,1 - Inkei

Savas Pascalidis: Disko Vietnam

Savas Pascalidis, akit DJ-mivoltában már tiszteletbeli magyar állampolgárként is üdvözölhetünk, hiszen annyi vásáriteknó-megmozduláson tette már hazánkban tiszteletét, idén a második szerzői albumával jelentkezik az International Deejay Gigolos-nál.

Előző albuma, a Galactic Gigolo még minimális szinten elviselhető volt, mellesleg egész jó remixeket csinál az úr (gondoljunk csak a Peter Jacques Band - Fly With The Wind átdolgozásra), és adott már ki önálló produkciókat többek közt a saját kiadójánál, a Lasergunnál, Richard Bartz Kurbelénél és a Leitmotivnál is. Ezen ismereteinknek szinte teljesen ellentmond az a tény, hogy új LP-je, a Disko Vietnam egyszerűen tragikomikus.

Végig acides, sötét szintijeivel bizonyára valami erős bodymovin´ - electrotechno - űrkadét érzést szeretett volna Savas közvetíteni, a végeredmény ehhez képest a nullával egyenlő. Lassú, vontatott és unalmas az egész, ezen nem változtatnak még a körültekintő gondossággal megfogalmazott sablonvokálok és az innen-onnan összelopkodott sample-ök sem. Annak a szándéknak, miszerint a futurisztikus elemeket ügyesen ötvözi az oldschool jellemzőkkel, sajnálatos módon elbaszott vége lett.

Egy olyan lemezt kaptunk, amit 2000-ben, a retroelektrotechno hullám elején talán még értékelhettünk volna, de sok az a négy-öt év késés. Az egyetlen, akár az első hallgatás után is figyelemreméltó darab a U Can Do It If You Can Dance című track, csakis azért, mert az alapja egy szépemlékű Audio kiadványtól lett kölcsönözve, kissé lassítva. Pascalidis DJ-ként egyenlőre még értékelhetően jó, hírnevére pedig talán pozitív hatással lenne, ha a közeljövőben semmilyen zeneszerkesztőhöz nem nyúlna, mert nem egészen kielégítő, ha egy albumnak csak a címét lehet megjegyezni.

1,4 - Lednitzky

[Beck | Fischerspooner | Idlewild | Savas Pascalidis]