Magyari Péter - Lehet forradalmat csinálni csúcsos nemezsapkában, és ez mindenképpen önbizalmat kell hogy adjon a budapesti rovásírás-fanatikusoknak. A nomadizálásra napjainkig hajlamos kirgizeket azonban még jurtáikkal együtt is nagyon nehéz irigyelni. Elég arra emlékezni, hogy miközben a kazah gazdaság húzóerejétõl várják a felemelkedést, addig a déli megyéikben fegyverkeznek az afgán drogkalifák.

népesség: 5 081 ,4291 fő; GDP: 1600 dollár/fő; internethasználók: 152 000 fő; forrás: CIA Factbook

Kirgízia közel van a jóisten talpához, a Tiensan hegységbõl áll majdnem az egész ország. Ez jó, mert könnyen el lehet bújni. A kirgiz törzsek szerencsésebbje észre sem vette, hogy az orosz és az amerikai hadsereg is ideiglenesen az országban tartózkodik, meg a drogcsempészek magánhadseregei, meg ideges üzbégek is vannak, és a határt néha kicsit odébb tolják a kínaiak. Jó nagy az ország, jut mindenkinek hegyvidék, meg ló is, csak éppen semmi más. Városlakónak lenni igazán nehéz e gyorsan szaporodó országban, ahol minden második anyuka már szült ötöt, és minden ötödik apuka hivatalosan is munkanélküli.

Amikor az egyik vezetõ káderhez bejutott egy nyugati újságíró, és megkérdezte, hogy miért nem lehet itt rendes választás, akkor a reálpolitikus együttérzõen meglapogatta a szemüveges tudósító vállát: "Ember, nézzen már ki az ablakon, ez Közép-Ázsia!". Az ilyen helyeken ugyanis ostobaság lenne figyelmen kívül hagyni, hogy a párttitkár, a polgármester, a törzsfõnök és a nagypapa közti különbség csak a szó hangalakjának szintjén értelmezhetõ, mert valójában rokon értelmû kifejezésekrõl van szó.

A vágott szemû, kerekfejû, egy túlméterezett lakótelepi kultúrház auláját botokkal szétverõ emberek képe néhány napra bejárta a világot. "Õk a kirgiz demokraták, akik elfoglalják a kormány épületét Biskekben" - értesített a bemondó. Ennél még a magyar mércével mérve is félelmetesen szegény ukrán és grúz világ is sokkal barátságosabbnak tûnt. Biskekben férfiak guggoltak az utcán, meg fehér szakállas apóka nézett õsmagyar motívumokkal díszített nemezsüvege alól.

A magyaros stílus nem véletlen. A kirgizek türkök. Ugyanúgy, mint Bíborbanszületett Konstantin szerint Árpádék voltak. Ugyanaz a bagázs, akik közé évszázadokra bekeveredve rászoktak eleink a lóra, a jurtára, a törzsszövetségre, és akik Aba Sámuel néven egy királyt is belekevertek a hõstörténetbe. Van azonban a kirgizekben egy kis mongol vér is, és saját hagyományuk szerint egy Mánász nevû harcos egyesítette néppé õket, több mint ezer évvel ezelõtt. A Mánász-eposz egy félmillió sorból álló vers, amit fejbõl kellett tudniuk a kirgiz regõsöknek. Éppen egy napig tartott végigmondani a sztorit, ami úgy kezdõdik, hogy Mánász véres kézzel megszületik egy folyó partján. Körülbelül minden sorra jutott egy hõsi halott is. Fontos még benne a fia Szemetej, és az unokája Szejtek is, szintén bátor harcosok. A történet hiteles elõadója komuzzal, egy háromhúros izével kíséri magát.

A Magna Hungariát idézõ sátras miliõ a 19. század végéig megmaradt, annyi finomítással, hogy muzulmánok lettek a kirgizek valamikor a középkorban. Most is azok, de elég lazán veszik a dolgot, a nõket kevéssé takarják, és isznak is rendesen, fõleg kumiszt meg sört.

Az 1860-as években megérkezett a cár hadserege. A kirgiz nép hõsi felkelése 1916-ban véreztette ki a nemzetet. Egy évvel a nagy októberi november 7-e elõtt simán leverték õket az elsõ világháborúval is elfoglalt cári csapatok maradékai. Az uralom hamarosan szovjet lett, és a nagy kommunista birodalom sztahanovista hegymászói kitûzhették a hatezersokszáz méteres Gyõzelem-csúcsra a sarlós-kalapácsos lobogót. A nomádokat orosz agronómusok felügyelete mellett földmûvelésre kényszerítették, lett egy kis ipar északon, sok vízi erõmû a hegyekben és kevés étel a boltokban. Kirgízia a Szovjetunió egyik legszegényebb régiója volt. A most Biskeknek nevezett fõvárost pedig úgy kellett hívni, hogy Frunze. Mihail Frunze ugyan nem volt kirgiz, de legalább türkmén igen, ami Moszkvából nézve majdnem ugyanaz, így érthetõ, hogy épp rá esett a szovjet névadók választása. Ráadásul a környéket pont az õ csapatai foglalták el a fehérek elleni polgárháborúban, és Sztálinnak sem kellett megölnie, mert szerencséjére 1925-ben egy gyomormûtét közben meghalt.

Az arrafelé tenyészõ közkedvelt tulipánról elnevezett mostani forradalom fõ ellensége Aszkar Akajev volt. Itt az idõ, hogy végre vele is foglalkozzunk egy kicsit, gyorsan átugorva a sztálini terror, a pangás és a peresztrojka kirgiz szempontból egyhangú éveit. Akajev nagy tudós volt, Leningrádban járt egyetemre, és 1986-ban õ lett Szovjet Kommunista Párt Tudományos Bizottságának elnöke. A híres tudóst még 1990-ben, moszkvai kinevezéssel tették meg kirgiz elnöknek, majd a szomszédos országok vezetõihez hasonlóan független köztársasággá alakította át hazáját. Akajev az északi törzsekhez tartozott. Arrafelé erõsebb az orosz hatás, több a pénz, és vannak gyárak is. Az ellenzéke nagy része tehát déli.

Akajev volt a kilencvenes években a nyugat kedvence. A példa, a jó elnök, aki megengedte, hogy legyen újságja az ellenzéknek is, aki támogatta a privatizációt, aki 1992-ben a Világbanknak tetszõ sokkterápiával pofozgatta a kirgiz gazdaságot. Szó sem volt olyasmikrõl, mint a közeli Türkmenisztánban, ahol a magát Türkmenbasinak nevezõ elnök aranyozott szobrát egy precíz szerkezet mindig a nap felé fordítja a város fõterén, és akinek morális útmutatásából kell szó szerint oldalakat felmondani a KRESZ-vizsgán is. Távol állt a stílusa a szomszédos Kadirov üzbég elnöktõl, akinek börtönében annyi embert kínoznak meg minden nap, ahány csak rosszat gondolt véletlenül álmában. Akajev olyan volt, mint egy fordított Kádár János: a puha diktatúrával kezdte, aztán idõvel bedurvult. Mindig õ nyert az elnökválasztáson, és a saját pártja egyre jobb eredményeket ért el egyre kevesebb ellenjelölttel szemben. Kétszer is megszavaztatta a néppel az alkotmány olyan értelmû módosítását, hogy jelentõsen növekedjék a személyes hatalma. Érdekes volt, amikor a lányát férjhez adta a szomszédban dolgozó kazah elnök, Nurszultan Nazarbajev fiához. A kétországra szóló lakodalomnak olyan dinasztikus bukéja volt.

Akajev minden keménykedésekor azt mondta, hogy õ csak óvja a nemzetét a polgárháborútól. Az ötlet nem is volt teljesen légbõl kapott. Kirgízia déli részén az egész lakosság majd´ negyedét kitevõ üzbég kisebbség él, nagy szegénységben és nagy muzulmán öntudatban, sok fegyverrel a sufniban. Tádzsikok is szép számmal irredentáskodtak ugyanott. Kína kikövetelt magának jó százezer vitatott hektárt, amit meg is kapott az ujgur kisebbség legnagyobb bánatára, miközben a csonkítás miatt aggódó kirgizek a Kínában senyvedõ százezer honfitársuk sérelmeit fájlalták. Aztán ehhez a vérgõzõs hangulathoz ott van még a Fergana-völgy, ez a világtól elzárt déli vidék. Oda a kirgiz rendõrök sosem járnak. Ott élnek azok a hadurak és drogcsempészek, akiket az afganisztáni tálibok szponzoráltak, hogy segítsenek a Tádzsikisztán felõl jövõ ópiumot továbbnyomni a budapesti 3-as metró megállói, és más közkedvelt heroinelosztó állomások felé. A völgy urai közben népszerûsítették a tálibok betegesen paranoid vallásos ideológiáját is, és néha megpróbálták elfoglalni egész Kirgíziát. Utoljára 1999-ben törtek ki a völgybõl, elraboltak néhány politikust meg más fontos embert, és kisebb háborúba keverték a kirgiz hadsereget. Nem csoda, hogy Akajev a következõ évben 75 százalékot kapott az elnökválasztáson, ideje volt az erõs kéznek.

Akkor lett rend, amikor a Fergana-völgy urainak elvbarátai repülõkkel rombolták le New York tornyait. Az amerikai hadsereg ugyanis az afganisztáni hadmûveletek biztosításául jó nagy bázisokat épített Kirgíziában, nem csak Taszár-szerû raktárakat. Mivel az oroszok soha el sem mentek, kialakult az az izgalmas helyzet, hogy egyszerre két nagyhatalom is jelentõs létszámú csapatokat állomásoztat egy harmadik országban. Ez most is így van.

Rend tehát már épp lett volna 2005-re, de pénz egyáltalán nem került a kirgiz bugyellárisokba. Állítólag aranyat és más értékes fémeket rejt a Tiensan, de kibányászni senkinek sem volt még ereje. Áram van a vízlépcsõk miatt, de azt rögtön mind elcserélik olajra és gázra, és ezzel ki is merült Kirgízia világgazdaságban betöltött szerepe.

Így jutott el Kirgízia a 2005-ös parlamenti választásokig, ahol a szokásosnál is feltûnõbben csaltak Akajevék. A 75 fõs parlamentbe összesen hat ellenzéki jutott, viszont mandátumot szerzett Akajev két gyermeke és még néhány kicsit távolabbi rokona. Erre azért lehetett szükség, mert az elnök megígérte, hogy az októberi elnökválasztáson már nem indul, és a családnak kellett volna továbbhúznia az ország szekerének rúdját. Ha a lakosság fele nem élne a kirgiz létminimum alatt, akkor valószínûleg ez sem lett volna akkora baj, hogy kitörjön a forradalom. De az alatt él.

A tüntetések délen kezdõdtek, ahol üzbég a többség. Akajev mindjárt gondolta, hogy kísértenek a kora kilencvenes évek, amikor az üzbég szeparatisták kalasnyikovval nyomatékosították követeléseiket. A hatalom azonban kivárt. Elnézték, hogy Dzsalalabadból elûzik a rendõröket, hogy elfoglalják a tüntetõk Os repülõterét, és csak akkor vetették be a lovasrendõröket, amikor már Akajev irodája elõtt üvöltött szabadságért a tömeg. Kiderült, hogy a kirgizeknek ugyanúgy tele van a tökük, mint az üzbégeknek, és az északi törzsek ezúttal egyetértenek a déliekkel. Az összezavarodott Akajev elrepült Kazahsztánba, útközben lemondott, aztán továbbállt Oroszországba, közölte, hogy nem is mondott le, majd Moszkvában mégis lemondott és menekült státust kért. A család vele van.

A biskeki tüntetõk pedig nekiestek a boltoknak. Három napig folyt a szabad rablás, öten belehaltak, több százan megsebesültek, a kevés külföldi hazahúzott. Az úgynevezett ellenzéki erõk egy hét alatt megegyeztek, hogy most elosztják a posztokat, három hónap múlva pedig döntsön a választás.

A nyugati sajtó úgy szokta jelezni az ellenzék megosztottságát, hogy nem öltözött mindenki narancssárgába, mint Ukrajnában. Voltak zöldek, citromsárgák meg rózsaszínek is, hívták tulipánosnak és mandulásnak is a forradalmat. Ebbõl az a lényeg, hogy legalább négy komoly párt akarja a hatalmat, lehetõség szerint a másik három nélkül. Egy dologban azonban nagyon hasonlóak az ellenzéki vezérek: mindegyik Akajev seggébõl bújt elõ. Az egyik miniszterelnök volt és lecsukták, mert a tüntetõ üzbégek közé lövetett; a másik külügyminiszter volt; a harmadik is az volt; a negyedik pedig a kirgiz KGB-t vezette, mielõtt Akajev titkosszolgálatának az élére került, csak aztán lecsukták korrupció miatt. Mindegyikkel leszámolt az elnök, és most bosszút vettek régi gazdájukon. Hogy átéljük a kirgiz nép helyzetét, képzeljük el, hogy 1962-ben forradalom dönti meg Kádár János hatalmát, és az ország vezetéséért Biszku Béla és Apró Antal kezd marakodni a demokrácia nevében. Akkor inkább hagyjuk a faszba a nemezsapkát.