- De hát én úgy tudtam, hogy a fiam a pásztói kórházban van! - értetlenkedett Dudásné, mire a körzeti megbízott már kicsit türelmetlenül lecsapta a papírjait az asztalra, és az asszony felé fordult.
- Értse meg, drága asszonyom, hogy az ön fia nincs a pásztói kórházban. Legalábbis a kórház félreérthetetlenül jelezte, hogy Dudás Zoltán nevű betegük nem szerepel a nyilvántartásban. Utoljára mondtam ezt el, és most elnézést, de mennem kell - fejezte be a vitát, és magára hagyta a kezeit tördelő asszonyt.
Szegény Dudásné borzasztó állapotban volt. Egyedül nevelte már tizenöt éve, és soha semmi baj nem volt Zolival. Most meg eltűnik, pedig előző este ő maga telefonált, hogy autóbalesetet szenvedett, és megfigyelésre be kellett vonulnia a pásztói kórházba az éjszakára. Már ettől is halálosan ideges lett, erre ma meg jön ez bajuszos buzgómócsing, és közli, hogy a fia szabályosan eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. De hát akkor hol van Zoli?
Csak nézett maga elé, aztán felállt, és csak járt-kelt a házban. Zúgott a feje, és egyébként is millió egyéb baja volt. Éjfél lett, mire végre olyan állapotba került, hogy rendesen végiggondolja a dolgot.
Zoli tehát beatkoncertre indult Pestre. Még azt is mondta, hogy melyik zenekaréra, de hát neki aztán mondhatta a fia, hogy ez meg az az együttes lép fel... egyik fülén be, a másikon ki. Pedig talán ez sem lényegtelen. Mert ha nyomozni kell, akkor minden részlet fontos lehet. És itt nyomozni kell, az biztos. A Zoli sosem hazudott, de ha most mégsem mondott igazat ezzel a Pásztóval, akkor is kellett, hogy valamilyen oka legyen rá. Dudásné, aki a romhányi kultúrházban volt alkalmazott, kezdte magát jobban érezni, és elfogta a nyomozás izgalma, hogy végre ő maga kerülhet egy ilyen izgalmas detektívregény kellős közepébe. A rendőrségben nem bízott, épp elég volt neki a körzeti megbízott is. Éjjel egy órára már tudta, hogy kit fog felhívni: Kádár Jánost!
Kádár János a Zoli osztályfőnőke volt, és nagyon kedves, okos ember. Az más kérdés, hogy ha éjjel negyed kettőkor hívták telefonon, még ő sem volt olyan kedves, mint máskor.
- Ki a rosseb hívogat hajnalok hajnalán? - kiáltott sztentori hangon a telefonba.
Dudásné úgy megrémült, hogy elfelejtett egy pillanatra beleszólni a kagylóba.
- Ahá, tudom már kik vagytok! A Halász meg a Kelemen! De majd erről a szüleitekkel beszélek, gyáva kis szarosok! - fenyegetőzött Kádár János, és lecsapta a telefont.
Az asszony kővé meredve nyúlt újra a karért, amit tekerni kellett, hogy felvegye a központ (mondani sem kell, hogy akkoriban még egész Romhányban alig volt valakinek telefonja). Annyira ijedt volt, hogy ezúttal nem a számot mondta be a telefonközpontos hölgynek, hanem csak annyit mondott, hogy Kádár Jánossal szeretne beszélni.
A központban egy új lány volt az éjszakás, és rutintalanul nem kérdezett vissza, hanem egyből tovább kapcsolta Dudásnét a pártközpontba, ahol az ügyeletes tiszt már abban a hiszemben volt, hogy a hívó nem véletlenül ment át az első szűrőn, meg különben is front volt, és úgy fájt a feje, hogy bele kellett bolondulni, ezért továbbadta a vonalat, hogy aztán nem sokkal később, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára lakásán csörögjön a telefon.
Dudásné most annyira koncentrált, hogy nem is akarta az osztályfőnököt hagyni szóhoz jutni, és sűrű bocsánatkérésekkel fojtotta bele a szót.
- Kedves János, Dudásné Marika vagyok, és az Isten szerelmére, nehogy már megharagudjon, hogy ilyenkor hívom, meg azt is tudom, hogy nem szereti, ha a szülők hívogatják, de higgye el, kedves János, hogy most tényleg nagy baj van! Különben nem zaklatnám ilyenkor, elhiheti - fújt egyet a monológ végén az aggódó anyuka.
Minderre csak aggódó homlokráncolás volt a válasz a Cserje utcai villában. Kádár János legszebb álmából ébredve csak az utolsó pár szót fogta fel, vagyis hogy tényleg nagy baj van. Azonnal talpra ugrott, és csak annyit kért Dudásnétól, hogy tartsa a vonalat, amíg átszalad a dolgozószobájába. Míg egyik kezében a kagylót fogva leült, a szabad kezével az íróasztal fiókjaiból kezdte el kihúzogatni a sürgős esetekre készített dossziékat. Igen ám, de közben leejtette a telefont is, pont akkor, amikor szegény Dudásné elkezdte mondani, hogy mi történt a Zolival.
- ...és akkor, kedves János, a kórházban nem tudtak semmiről. Erre úgy gondoltam, hogy a legegyszerűbb, ha egyenesen magához fordulok, mert ugyan egyszerű asszony vagyok, de megérzem én, hogy mikor nagy a baj - ennyit hallott Kádár János az egészből.
- Nagyon jól tette, hogy mindjárt nekem szólt, elvtársnő - rögtönzött a telefonba. Dudásné meg felbátorodva folytatta:
- Szóval csak az lenne a kérésem, hogy holnap, ha már felébredt, kedves János, segítsen nekem annyit, hogy az autójával elvisz Pásztóra. A többit én már elintézem, bár lehet, hogy ott is szükség lesz magára - hadarta egy szuszra.
Itt már Kádár János kezdte sejteni, hogy esetleg mégsem olyan komoly a baj, mint hitte. Nincs háború, nincs ellenforradalom, de még talán olajválság sincsen. Megkönnyebbülten túrt bele egy tál ribizlibe, és szórakozottan csipegetni kezdte a kis bogyókat. Persze azt továbbra sem szerette volna, hogy hülyének nézzék a beosztottak, ezért óvatosnak kellett lennie.
- Na most, elvtársnő, egyet tisztázzunk: a Politikai Bizottság hatáskörét érinti az ügy? Bátran, ami a szívén, azt mondja, hiszen a mi munkás-paraszt államunkban az egyszerű emberek mondják a legnagyobb okosságokat - vicceskedett a volt műszerésztanonc, és szép lassan sikerült ezzel a módszerrel kiderítenie, milyen ügyben is zavarja őt ez a szegény asszony.
Csakhogy ekkor már nem táncolhatott vissza, így hát megígérte, megkeresi Zolit. Ment tehát a telex Fock Jenőnek, ő meg reggel továbbküldte azt a szakminisztériumba. Dudás Zolit reggel kilenckor meg is találták a kórház kazánházában, ahová előző délután egy szellemi fogyatékos műtősfiú tolta be, majd szórakozottan rá is zárta az ajtót.
Kádár János tájékoztatást kért az esetről, és nagy műfelháborodásban tört ki, mint aki nem tudja pontosan, hogy az egész országa egy nagy trágyadomb, amelynek bármelyik kórházában előfordulhatnak hasonló esetek. Azt is kilátásba helyezte, hogy leváltja az egész kórházi vezetőséget, de aztán inkább csak a fogát piszkálta.
Dudásné egy kosár őszibarackot szedett össze örömében, amit fia osztályfőnökének küldött. A pedagógus gyanútlanul felfalta az összeset, és eszébe sem jutott firtatni az ajándék apropóját.
A már-már hepienddel végződő történetnek - a magyar nemzet mellett - mégis volt egy vesztese: Zoli a kazánházban mágnesbetegséget kapott, és két év alatt 140 kilósra hízott. Ezt a rendkívül ritka és nehezen gyógyítható kórt legközelebb egy genfi klinikán tudták kezelni, de hát ilyesmiről szegény Zoli nem is álmodhatott. Neki maradt a leszázalékolás és a szenvedés, míg a kommunisták tovább élték világukat.
