Matula Magazin - Bloc Party: Silent Alarm; Daft Punk: Human After All; The Kaiser Chiefs: Employment; Mu: Out of Breach (Manchester´s Revenge);

[Bloc Party | Daft Punk | The Kaiser Chiefs | Mu]

Bloc Party: Silent Alarm

Ígérem, utoljára írom le recenzióban jó darabig azt, hogy Franz Ferdinand. Igen, már én is unom, de nem lehet megkerülni, ha aktuális és friss brit gitárzenekarról beszélünk. Másfél-két éve még a Coral és a Libertines jelentette az új és jövővel is biztató brit bandákat, de azóta felbolydult a méhkas, és erre a glasgow-i négyes irányította rá a figyelmet. Az angol szaksajtóban már bevett a fordulat a do a Franz, ami a mainstream sikert hajszoló indie zenekarok legszebb álma, és idén leginkább a Bloc Party kapcsán említik.

Persze aki azt hiszi, hogy a Bloc Party olyan, mint a megmerényelt osztrák-magyar trónörökösről elnevezett zenekar, az nagyon téved. Nem stílusos, könnyed art popra kell gondolni, hanem hűvösebb, neurotikusabb, nagyvárosibb zenére. Ránézésre pedig még kisebb a hasonlóság: a Bloc Party énekese egy néger fiatalember, és úgy hívják, hogy Kele Okereke, a dobos Matt Tong pedig egyenesen ázsiai.

A Bloc Party már majdnem egy éve jelen van a színen, kislemezeik egyre komolyabb várakozást ébresztettek, és mint később kiderült, egyáltalán nem szokatlan módon ezek lettek a bemutatkozó lemez legjobb dalai. Ami különösen vicces a Bloc Partyban, hogy Okereke hangja helyenként mennyire emlékeztet Damon Albarnéra. Persze ez csak egy részlet kiragadása, a Bloc Party igazából egy megfelelően update-olt turmixa a legmenőbb posztpunk gitárzenéknek: Gang Of Four, Cure, Joy Division, meg kicsit későbbről a szintén kötelező Pixiest is ide kell sorolni.

Ami pedig ezt a lemezt illeti, hát azért annyira nem nagy eresztés. Okereke énekében sokszor túlteng a dráma, és a lassabb számok néha ijesztően Radiohead-irányba kaparásznak. Sokkal jobban áll nekik a lendület, és itt kiderül, hogy a Bloc Party igazi motorja a ritmusszekció. Tong és a basszeros Gordon Moakes iszonyatos munkát végeznek, és gyakran ők cipelik a hátukon a melódia szempontjából nem mindig nyerő dalokat. Vannak aztán olyan számok is, amikbe nem lehet belekötni. A tempós-slágeres Banquet, a xilofonnal színezett This Modern Love, vagy a dancepunk tökély She´s Hearing Voices ide tartoznak, de sajnos kisebbségben maradnak.

Nem rossz, hogy van nekünk Bloc Party, ilyen hosszú télen meg külön jól is jött. A kérdés inkább az, hogy napsütésben ki fogja majd a Silent Alarmot hallgatni?

7,3 - Inkei

Daft Punk: Human After All

Az új Daft Punk lemeznek már a címe is baljós: az az együttes, amely a négy évvel ezelőtti albuma alkalmából szabályosan robottá változtatta önmagát egy ilyen emberi címmel előrevetíti, hogy itt bizony akkora katasztrófa lóg itt a levegőben, mint amikor a Kiss együttes először állt ki arcfesték nélkül a nyilvánosság elé.

Az, hogy egy Daft Punk nagylemez nem valami nagy dobás, nekem egyáltalán nem nagy hír, bár tudom, hogy ezzel a szélnek szemben pisálok. Sok évig ez a két rejtélyes francia alkotta a kvintesszenciális techno-együttest, és ennek megfelelően tartották is magukat a műfaj egyik legfontosabb szabályához: a lényeg a kislemezeken legyen. Ne mondja nekem senki, hogy a Homework-korszakból arra emlékszik, hogy az mekkora egy album volt, nem pedig arra, amikor először látta és hallotta az Around the World, a lecsöpögős paradicsomszószos meg a kutyafejes videóklipet, és nem bírt felállni a fotelből a hatástól. Azt sem hinném, hogy a Discoveryből a lemez második felét kitöltő Jean-Michel Jarre hommage-ok maradtak volna meg a hallgatók többségében a One More Time örömünnepe vagy a Digital Love naiv gépszerelme helyett.

A Human After All-al tehát nem az az alapvető baj, hogy mint nagylemez nem állja meg a helyét, hanem hogy pályafutása során a Daft Punk először esett bele az önismétlés és a dögunalom sötét vermébe. A fene tudja, hova tűnt a rájuk eddig végig jellemző játékos vidámság, még a számcímek is nyögvenyelősek lettek - Robot Rock, na bumm. A Homeworktől a Discovery hatalmas ugrás volt, ez a lemez viszont mintha csak az utóbbin már bejáratott formulát igyekezne ismét felhasználni, szomorúan eredménytelenül. Sokat elmond, hogy a Human After All-nak a legjobb száma éppen az a Brainwasher, ami gyakorlatilag oldschool acid, simán készülhetett volna a kilencvenes években is. Van még itt néhány kétségbeesett próbálkozás a Harder, Better, Faster, Stronger lekopírozására is, szintén teljesen sikertelenül.

A Daft Punk mostani kudarca ha nincs is a teljes elektronikus tánczenére megsemmisítő hatással, de minden bizonnyal az utolsó szög annak a francia vonalnak a koporsójába, amelybe már az Air tavalyi lemeze is kalapált párat. Nem szabad ezekben bízni, maximum Serge Gainsbourgban, aki viszont egy odesszai zsidó volt.

4,5 - Bede

The Kaiser Chiefs: Employment

Na, újabb brit, elsőlemezes gitárzenekar. És az a helyzet, hogy tulajdonképpen még jók is. Már az első kislemezük, az először tavaly májusban megjelenő Oh My God mestermű volt: tiszta Beta Band a verzé, a refrén meg Super Furry Animals, de az egész megdobva fiatalos lazasággal. A másodiknak kijött I Predict A Riot ezzel szemben klasszikus brit recept - hatvanas évek nekrofília á la Jam, és közben egy kis orgonás Madness betét.

Aztán kiderült, hogy Stephen Street lesz a debütlemez producere, és akkor már félő volt, hogy valamiféle britpop-revivalt próbálnak meglovagolni a fiúk. Amikor pedig már az idén újrakeverve megint kiadták az Oh My God-ot, és csináltak hozzá egy videót, egy-az-egyben a The Great Escape korabeli Blur stílusában, beigazolódni látszott az aggodalmam.

Pedig azért a Kaiser Chiefs jóval több, mint egy szimpla, tíz évet késő Menswe@r (a britpop boygroupja volt annak idején). A leedsi srácok öten vannak, és elsősorban frenetikus tempójú koncertjeiknek köszönhetően hamar nevet szereztek maguknak Angliában. Hatással volt rájuk a Kinkstől kezdve az összes valamirevaló brit zenekar, és ez hallatszik is, de nem baj. Az már inkább az, ha egy rájuk erőltetett szerepnek kívánnak megfelelni.

Szerencsére a lemezt hallva messze nem ez a helyzet. Igaz, hogy a britpop-korszakát élő Blur ott figyel az albumon, de ez nem baj, mert nem nyomja el a zenekar saját karakterét (mert igenis, van nekik ilyen). A Kaiser Chiefs virgonc, játékos, de ugyanakkor ellenállhatatlanul dallamos zenét csinál, szellemes vokálokkal és erős számokkal.

Amit még mindenképpen meg kell jegyezni velük kapcsolatban, az a fékeveszett energia és lendület, talán az első Supergrass album óta nem emlékszem, hogy hallottam volna lemezt, amelyben ilyen szerencsésen találkozott volna a fiatalos hév és a perfekt dallamvilág. Jó, talán ezt a párhuzamot 10 év múlva már visszavonom, de most nem nagyon találok fogást a lemezen.

8,3 - Inkei

Mu: Out of Breach (Manchester´s Revenge)

Amikor tavaly különösebb előtanulmányok nélkül letöltöttem a Soulseekről a Mu együttes első, Afro Finger and Gel című nagylemezét, az egyből feltűnt, hogy ez mintha az utolsó életképes próbálkozás lett volna az akkorra már gyakorlatilag kihűlt electroclash hulláján. Keményen csapkodó alapok plusz egy rémisztően ordibáló, hülye akcentusú nőszemély - minden a helyén volt. Tulajdonképpen nem is volt ezen miért meglepődni, a Mu-t az a Maurice Fulton alkotja japán feleségével, Kanamori Mucumival, aki az utóbbi néhány évben gyakorlatilag mindenkinek készített remixet, aki számít a mai tánczenében a !!!-től Annie-ig.

Az Out of Breachen a csapkodás és az ordibálás megmaradt, Fultonnak viszont ezúttal sikerült egészen kiváló dalokat is írnia. Vegyük például a We Love Guys Named Luke-ot, amelyben úgy van az elektró a punkkal összepasszintva, hogy hirtelen nem is jut eszembe ilyen kaliberű előzmény az utóbbi egy-két évből. Van benne minden a Peachestől az Erase Erratán át a Stereo Totalig, az eredmény pedig egy meglepően táncolható valami, még ha az erre bulizás valamiféle felsőtestből kiinduló, idegbeteg rángatózásként is jelenik meg a szemeim előtt.

A Mu munkásságát csak érdekesebbé teszi aberrált vonzalmuk a nemzetközi celebvilág legmélyebb bugyraihoz. A Stop Bothering Michael Jackson még a kisebbik dobás, a Paris Hilton viszont egyenesen olyan jó, mint több órát tölteni a Hello! magazin és a Sun bulvárlap böngészésével. Move your body-body / Shake your body-body / Paris Hilton!, de a nevet lehet helyettesíteni Konta Barbarával vagy Gregor Bernadettel is, a lényeg az ordításon van. (Az élmény teljességéért pedig érdemes közben a videóklipet is nézni.)

Az Out of Breachen nincs egy teljes nagylemeznyi jó ötlet, és ember legyen a talpán, akit egy idő után nem kezd el idegesíteni az egyébként rendkívül mutatós japán csaj hangja. Érdekes színfolt ugyanakkor a nemzetközi poppalettán, határozott ecsetvonásai biztosan gyorsan belopják ezt a tehetséges, fiatal együttest a magyar zenebarátok szívébe is.

7,1 - Bede