David Holmes, Március 19, Trafó
David Holmes három dologról híres. Egy: övé Észak-Írország egyik legnagyobb lemezgyűjteménye. Kettő: ő csinálta az Ocean's Akárhány filmek zenéjét. Három: amikor 1999-ben egy Tilos-party keretében játszott a Royalban, minden bizonnyal a legjobb szettet játszotta, ami dídzsé kezei közül ebben a búvalbaszott országban kikerült.
Amennyire követjük az eseményeket Holmes az azóta eltelt hat évben csak tökéletesítette a lemezjátszás egyetlen, a Matula által is elismert változatát (csak semmi beatmixelés, minél több gitárzene), állítólag ma már akkurátusan megvárja, amíg véget ér az éppen hallható lemez, szépen elteszi a tokjába, és csak ezután indítja el a következő számot. Emberünket ezúttal az összes magyar partiszervező csapat közül egyes-egyedül néha tényleg releváns figurákat is leszervező Bomb The Jazz hozza el Budapestre, sajnos a Trafóba, ami egy büdös lyuk. Hiába az 1900 forintos beugró, ez sem lesz elég a hely szellősen tartásához.
UH Fest 2005, Március 24-27, számtalan budapesti helyszín helyszín
Nem fogjuk még egyszer elmondani, hogy Budapesten egész egyszerűen lehetetlen ma releváns könnyűzenei produkciókkal találkozni. Inkább nagy, okos és hallgatag zöld szemeinket emeljük az olvasóra, aki kiolvashatja belőle minden szenvedésünket, amit egy Pesti Est vagy a szerencsétlen Sziget programjának átfutásakor érzünk.
Örvendezzünk inkább azon közösen, hogy március végén másfél éves szünet után ismét van Ultrahang Fesztivál, ami ugyan a popzenének csak egy nagyon kis csücskével foglalkozik, viszont ebből a csücsökből tényleg mindenkit elhoz nekünk, aki számít. Az idei fellépők közül a Matula melegen ajánlja (melegen :-DDDDDDDDDDDDDDDD) a Bohren und Der Club of Gore lassú metálba oltott dzsesszét, a Dalek apokaliptikus hiphopját, a Flying Luttenbachers kaotikus rombolását, Keith Fullerton Whitman kulcsfontosságú kísérletezését, Kevin Blechdom laptop-punkját vagy a Noxagt poszt-poszt-poszt metálját.
Sőt, az Ultrahangban az a jó, hogy tulajdonképpen el sem kell menni a fellépésekre, mert ezekről az előadókról úgy lehet a leglilább, legsznobabb véleményt alkotni, ha egy pillanatra sem hagyjuk magunkat befolyásolni a művészetük által. Ha pedig esetleg mégis a személyes részvétel mellett döntenénk, az ISTEN SZERELMÉRE, semmi esetre se érezzük magunkat látványosan jól, a diszkrét lábdobogtatáson felül minden érzelemnyilvánítás elárulhatja a begyöpösödött, az újat fel nem fogó amatőrt.
Lollipop, Március 25, Jailhouse
A normális foci és a normális éttermi kultúra mellett na mi is a harmadik dolog, amit nem tudott a rendszerváltás utáni Magyarország összehozni magának? Bizony, hogy a normális klubkultúra. Egyszerűen nem vagyunk képesek olyan körülményeket teremteni, hogy fiatal felnőttek és örök tinédzserek hétvégénként este alkohol és kábítószerek hatása alatt, jó zenét hallgatva próbálják meg megdugni az ellenkező nem jól öltözött és kívánatos tagjait. Mi már öregek vagyunk ahhoz, hogy ezen változtatni próbáljunk, az okok kinyomozásával meg végképp nem fogunk vacakolni.
Mindenesetre Budapesten a Normális Klubhoz a legközelebb még mindig a havonta jelentkező Lollipop esték állnak, és nem azért, mert a dídzsék egytől egyig meglehetősen közel állnak a Matulához. Hiába van maga a buli minden alkalommal a Jailhouse nevű sötét gödörben, ahol minden egyes alkoholos ital patkánymérget tartalmaz, ezeken az estéken érezheti magát a szerencsétlen magyar ember a legközelebb Berlinhez vagy Londonhoz, vagy éppen mi számít most a világ közepének. A zene a mi ízlésünknek megfelelően sok mindent felölel a northern soultól a menő, női visítozással megfejelt electropopig, és néha még tényleg jó nők is előfordulnak. Amikor ide lemegy az ember, legalább a lehetősége megvan, hogy lesz egy jó estéje, és ez Budapesten már baromi nagy dolog.
