Egy PSZF-es srác - Némiképp kakukktojás, hiszen ezt a cikket nem a szerzõje küldte be, ráadásul az sem világos, hogy a beküldõ komolyan gondolta-e, amikor azt írta, hogy "nagyszerû", vagy inkább ironizálni próbált. Utóbbira gondolni sem merünk, hiszen a harmincas évek szociográfiájának kíméletlenségét idézõ írás könyörtelenül rántja le a leplet a magyar felsõoktatás legnagyobb hibájáról: szemetek az emberek. Ha "egy PSZF-es srác" nem nekünk is szánta eredetileg cikkét, mégis megnyugodhat: a lehetõ legjobb helyre került.

motto: Ne hergeld a krokodilokat amíg a vízben vagy! Aztán meg már minek??

Ülök a kollégiumban a tévé elõtt, körülöttem alkohol szaga és sûrû cigarettafüst terjeng. Azon gondolkozom, mért van az, hogy a mi iskolánkban nincsenek se szakmai, se szabadidõs tevékenységek köré csoportosuló mûhelyek, olyanok mint a szakkolégium, foci csapat, kosárcsapat, filmklub vagy tõzsdeklub, tudományos diákkör? Önálló véleménynyilvánítás? Ha néha mégis beindul egy kezdeményezés, hamarosan kimúlik, akárcsak a láng a cigarettát meggyújtó gyufán. Aztán elszívjuk a cigarettát. A zh-kon és a csütörtökönkénti alkoholtúrákon kívül nincs szervezõerõ, amelyik 2-5 fõs baráti klikkeknél nagyobb csoportosulást hozna létre. Nem értem, hiszen annyi sok emberi értékkel találkozom. Vannak közöttünk mûvészek, zenészek, élsportolók (például Iván Gábor többszörös kenuvilágbajnok), életmûvészek, no és koboldok, gnómok, erdei manók, és gyerekek. Legalábbis kezdetben. Aztán szûkül a kör.

Korábban a pszf a klasszikus értelemben vett elitképzõ intézmény volt. Tanáraink nosztalgikus mosollyal arcukon mesélnek a régi szép idõkrõl, amikor egy csoportba mindössze 10-12 ember járt, és az iskola teljes hallgatói létszáma nem haladta meg a 350 fõt. Az maga volt a plátói idealizmus: mindenki ismert mindenkit, a tanárok szívesen töltötték szabadidejüket is a diákokkal: elõfordult hogy együtt söröztek például.

Persze akkoriban a tanároknak sem volt 2 magánvállalkozása, és volt értelme olyan valódi pedagógiai fogalmaknak is mint a csapatszellem- építés. Csakhogy azóta minden megváltozott. Az új jelszó így hangzik: "adjunk mindenkinek esélyt, de közben tartsuk fenn az elit iskola presztizsét." Az tehát hogy sok embert vesznek fel, nem egyenlõ azzal, hogy sok jó szakembert akarnak képezni. Ez az egyszerû mondat sok ember sorsának magyarázata.

A Pénzügyi és Számviteli Fõiskola nappali tagozatán diplomázók átlagos életkora 1,5-2 évvel több mint, amennyi normális lenne. A lelkes, kevély, és vad 18 éveseket megbuktatják, félévismétlésre ítélik.

A hangsúly a hogyanon van, és azon, hogy milyen hatásokat vált ki ez a húsdaráló stílus. A számonkérés színvonala messze meghaladja a gyakorlati órákon elsajátítható színvonal maximumát. Egy-egy elsõ évfolyamos számvitel gyakorlaton annyi ember gyûlik össze, mint amennyi egy harmadéveseknek tartott elõadáson A mennyiség- minõség összefüggés alapján jó pár feladattípusra nem jut idõ órán. A példatár természetesen csak feladattípusonként tartalmaz megoldásokat, hiszen a tanárok arra hivatkoznak, hogy "járj be órára, és akkor megtudod, hogyan kell a megoldani a többit". A valósághoz az is hozzá tartozik, hogy a jegyzetek gyakran a tanárok saját nyomdáiban készülnek, és anyagi érdekeiknek kifejezetten ellentmond, hogy megduplázott anyagköltségen a kombinált, illetve trükkös feladatokhoz is megoldást közöljenek. A kirúgott embereknek pedig jelentõs része azzal az élménnyel hagyja el örökre a pszf-et, hogy tévedtek, amikor ezt a szakmát választották. Mások visszatérnek, és fogukat összeszorítva újra harcba szállnak, de már megváltozott értékekkel. Kedvezõtlen feltételek ide, korrektség oda (a sutba), valahogyan meg kell tudni felelni a számonkérés változatlanul magas színvonalának. Különös, informális csatornák alakulnak ki, részben a tudás megszerzésére, részben a vizsgák technikailag sikeres lebonyolításához. Nem ritka, hogy a diákok kilopják a dolgozatokat a vizsgákról, így kiküszöbölve az órai anyag és a számonkérés közötti színvonalkülönbséget. Ekkor végre nekiláthatnak a valódi felkészülésnek. Virágzik a puskaírás is, bár ezzel legalább a számítógépes és internetes ismeretségeink fejlõdnek. No és ott vannak a magániskolák. Külön cégek alapultak kizárólag azzal a céllal, hogy súlyos tízezresekért megtanítsák azt az anyagot, amit az iskolában elmulasztottak. Önálló iparág ez, neve: menjünk át a pszf-es vizsgánkon. A csoportos foglalkozást tehát kezdi elveszíteni eredeti jelentõségét.

Ülök a kollégiumban, a tévé elõtt. Körülöttem alkohol szaga, és sûrû cigarettafüst terjeng. Ma van a félévismétlõk utolsó éjszakája. A veszteseké. Szomorú, csillogó szemû arcokba nézek. Ki hiszi majd el, hogy mindent tudtam, amit az órán elmondtak, és még a kettesre sem volt elég?? Együtt érzek veletek, testvérek. Egy kedves angol úr, aki többször tanított már a sulinkban, azt mondta: furcsa hogy itt a tanári felfogás szerint meg kell törni a hallgatókat. Az elsõ számvitel szigorlatom jut az eszembe, ami nem sikerült. Késtem az eredményhirdetésrõl, ahol is Sztanó tanár úr körbehordozta a dolgozatomat, kérdezve: ki az a T. B.? Nem ismerik? Aztán megjegyezte: nézzék ez az ember akar könyvelõ lenni. Mit keres ez a pszf-en? És bizony Csernyák tanár úrral is elõfordul, hogy eredményhirdetésen mosolyogva mondja: Hármas. Nem. Egyes. Ez itt egy agymosás, aminek a végére egészen másképp fogsz gondolkozni. Mire a képzés végére jutunk valóban megfelelünk majd a "kisszámú", illetve az "elit" jelzõk követelményeinek, de egészen másképpen, mint mondjuk Németországbeli "kollégáink". A harmadévbe lépve sokan megértik, hogy már nekünk sem érdekünk, hogy sok versenytársunk legyen, és megalkusznak a "szórjuk ki a tömeget" elvvel. Eszük ágában sincs felemelni a hangjukat az éppen most szenvedõ elsõsökért. Minek, hiszen én már finálés vagyok. Furcsa mód, az önálló véleményalkotás készségét csak a szakdolgozat elkészítésekor kéri számon az iskolavezetés. Csodálkoznak, hogy hiányoznak a kreatív, interdiszciplináris gondolatok. Igaz, hogy sokan közülünk soha nem tanulnak meg saját, autonóm álláspontot kialakítani, de azért van néhány dolog, ami kitörölhetetlenül bennünk marad. Belénk vésõdik például, hogy az információ nagyon sokat tud néha érni, és kereskedni lehet vele. Hogy ha jól ismerjük fel az érdekeket, és a jó oldalra állunk a jó pillanatban, az is sokat tud érni. Méghozzá ropogós papírcsíkokban mérve. Hogy sose aggódj tetteid korrektsége miatt, hiszen mások sem korrektek. Vagyis akaratlanul belénk verik, hogy csak és kizárólag magunkban és legközelebbi barátainkban bízhatunk. Ez utóbbira egy magyar gazdasági szakember (például egy tanárunk) nyilván azt mondaná, hogy szükséges rossz ez, hiszen a magyar gazdasági életben is ez az elsõ számú norma.

Igen. Sajnos. Úgy lépünk ki a nagy "k" betûs életbe, hogy ugyan még egy percet sem töltöttünk a gazdasági életben, de értékrendünkben máris buzog bennünk a magyar "túlélõ" szellem. Pedig a mi korosztályunk az, amellyel szemben oly magas az Európai Unió elvárása, hogy majd mi, az ezüst (a rendszerváltozás utáni második) nemzedék megszûntetjük a korrupciót, és közelítünk afelé, amit máshol becsületes ügyintézésnek neveznek. Bullshit.

Ja, és hogy miért nincs nálunk szakkolégium, filmklub, tõzsdeklub, vagy tudományos diákkör? Minek? És Kinek?