Dobó Gábor - Ez az írás majdnem bekerült az újságba, ám a szerző elkövette azt a hibát, hogy meglehetősen inkorrekt kontextusban szólt a Dawn-kórosokról (!), akik nem mellesleg két fővel is képviseltetik magukat szerkesztõségünkben. Az Űbermencs mégis megérdemli, hogy legalább egy mondatba emlegessük a sci-fi-író Krainthy Frigyessel, na, így.

Hiába próbáltuk sunyin megállítani a törzsfejlõdést infúzióval, génbanánnal, ventillátorral, inkubátorral, és mûszálas alsóval, nem sikerült. Az ember mégsem Isten, és ha kiiktatunk egy halálnemet, a Mindenható sem rest, és kitalál három másikat.

Az egyszerû ember bizony sokszor ráncolja a homlokát, az emberi faj korcsosulásán elmélkedve - hozzá kell tennünk - jogosan. Hiszen kinek hiányoznak a kövér Down-kórosok, a nevetségesen sántikáló féllábúak, az aluszékony cukorbetegek, a köhécselõ féltüdejûek, és a tiszavirág életû koraszülöttek?! Hát mivé leszünk így? Néhány évtized múlva már csak torzszülötteket lehet látni majd az utcán, és betiltják a járdaszegélyt, mert ott nem lehet lemenni tolókocsival... Iszonyú perspektíva.

De mielõtt elkezdenénk pénzt kuporgatni az emberiség szemfedõjére, van szerencsém megnyugtatni a kedves olvasót: a jövõ szép! Az evolúció olajozottabban mûködik, mint valaha! Ne hagyjuk magunkat becsapni! A remegõ hangú bemondónõ minden egyes zavart jegyzetlapozgatása hazugság! Minden együtt érzõ pillantása ármány! Ne kiáltsunk fel rémülten, ha repülõbalesetrõl, hurrikánról, szökõárról, tífuszjárványról, autóbalesetrõl hallunk! Csak a maradi, korlátolt ember hiszi azt, hogy ezek a válogatott Isten-csapásai a világvégét jelentik. Hisz ez a megoldás. A földcsuszamlás az emberiség reumakenõcse. A tömegpusztító fegyverek tisztulást hoznak. A háború, egy új, tisztább, tökéletesebb embert. Meg fog születni a Jövõ Embere.

A Jövõ Embere véletlenül nem hal meg autóbalesetben. Véletlenül akkor javítja a kéményt, amikor a gyilkosan zúgó árvíz végigsöpör faluja utcáin. Véletlenül AIDS-es társa elõtt, és nem után lövi be magát. Véletlenül nem esik áldozatul a mesterlövésznek, mert megbotlik a saját lábában. Véletlenül nem fullad bele a nukleáris hamuba, véletlenül nem darabolja fel az élettársa, véletlenül nem ejtik túszul, véletlenül nem lesz leprás, rákos, tetves, és véletlenül még idõben kiveszik a vakbelét.

Háromszáz év múlva már csak olyan emberek lesznek, akiket legalább öt nemzedékre visszamenõen üldöz a szerencse. A szerencse a vérükben lesz. Mondhatni: genetikailag kódolva. A Jövõ Embere egyenes gerinccel, kiválasztottságának teljes tudatában fog élni. A legapróbb cselekedete is külön értelmet kap. Vajon miért megy le Valéria (78) hajnali kettõkor a pincébe befõttért? És miért játszik az arcán a sokat tudó mosoly? Honnan gondolhatná, hogy csak egy szint választja el a véres tragédiától, aminek családja éppen az áldozatául esik? Talán megérezte, hogy K. F. Ernõ közeledik frissen fent sarlójával békés házuk felé? Aligha. Honnan tudhatná, honnan sejthetné? Egyszerûen titkos ösztöne súgta meg, hogy nassolni kéne most valamit. Ez a vér szava.

A Jövõ Embere pórul járt barátját nem siratja - minek megy át pont akkor a járdán, amikor a részeg kamionsofõr hirtelen beletapos a gázba?! A Jövõ Embere mélyen ülõ szemû csemetéjét véletlenül sem látogatja meg a kórházban, a kemoterápiára nem ad pénzt - hülyegyerek, minek kellett annyi E-számot zabálni...

A jövõ társadalmát a szerencséjük tudatában lévõ büszke emberek cinkos kacsintásai tartják majd össze. Itt nem illethetik szemrehányással az autóst, aki a járdán száguldozik, hiszen - ki tudja? - lehet hogy már a harmadik neki szánt aknát kerüli ki így. A beosztott nyugodt szívvel gyûrheti össze a hivatalos levelet - elképzelhetõ, hogy egy ravasz levélbombás merényletet akadályozott így meg...

Nincs helye tehát a kesergésnek! Építsük inkább a csodálatos jövõt, ahol minden emberi élet kivételes szerencse! Szõjük sûrûbbre az evolúció rostáját. Földrengést, járványt, ideggázt!