Azon a reggel viszonylag korán keltem, és azzal a gyönyörûen csillogó kerékpárommal gurultam ki a kis hidegkúti házacska paradicsomokkal teleültetett kertjébõl. Virágágyakban szenderegtek még a büdöskék, és harmat pergett a bibéiken. Nagyon szeretem a kisvirágokat, de tudom, ez sem lehet mentség.
Sosincs mentség, hiába szentségelünk utólag. Mint a Koncsikné, aki még a gangos házunkban járt szegény anyósa után, a motyogós néni után, aki trágárságokat sziszegve barnás foggyökerei között egyre csak apró székletgalacsinokat potyogtatott a függõfolyosón maga után. Mindig félrecsúszott hatalmas szoknyája alatt az inkontinencia-betét, az a duplaseggû pelus, ahogy Koncsik úr mondta annak idején, mielõtt még elment árufuvarozónak a HungaroSped-hez, hogy aztán hol Franciországból hol Olaszországból érkezzen tõle képeslap, kicsivel az után, hogy hazaszusszant és már indult is Németországba vagy Csehországba.
Szóval félrecsúszott a betét, mert bugyit például nem hordott a néni, csak a pelusra vette a szoknyát, mert utálta azt a tapadó, szúró érzést, fent a combja töve alatt egy mirigynyivel, ahol a bõrhöz szorította a mûanyag részt a bugyogó. Koncsikné meg csak járt utána, szedegette a bogyókat, mert Degéék a forduló elõtti utolsó szomszédék, már azzal fenyegetõztek, hogy ha a gyerek mégegyszer szarba lép, akkor kihívják az ÁNTSZ-t, és már a szõnyegbe is beleette magát a néni kakája, mert mindig behozza a gyerek a talpán a szobába. "Talán vegye le a cipõjét az elõszobában" - sziszegte ilyenkor magában Koncsikné, de érezte azt is, hogy igazuk van.
És egyszer, csak egyetlen egyszer maradt tovább fagylaltozni, alig egy sarokra, és várta, hogy az anyósát még a következõ percben se lássa félrecsúszott pelussal botorkálni, ideges és fájdalmasan kitartott terpeszjárásban, és marad még, el kell mennie kávéznia egy Presszóba, habbal inni egy kortyot. De gyászos lett a fekete, mert a néni fent egyedül potyogtatott, a gyerekek szerencsére az iskolába voltak, és a néni megszédült a szégyentõl és a szédüléstõl, és elõre huppant nyíló terpeszébõl, neki a sárga-fekete faragott-csiszolt hideg kõnek. És a vasízû vér a homlokából az orrába folyt, és az utolsó bélsár magától kicsúszott, lassan, mint egy ormótlan meztelencsiga. És amikor Koncsikné késve hazaért, tudta, hogy nem hibás, de épp úgy nem hitte ezt el, mint amikor Degééket akarta gyûlölni az élete helyett. Szóval õ sem talált mentséget.
Ahogy én sem találok arra, amit elkövettem. Karikáztam lefele, kanálisokat kerülgettem, és lestem a kibukó pesti oldal jeleit, lestem Koncsiknéék háza felé, a város ködös köldöke felé. És akkor egy Úr - akit most megnevezni nem fogok, mert akitõl megbocsátásért kell esedeznem, az tudja, hogy mit mond bemutatkozáskor, az ismeri õt a kórházi ágyból, az irodából, vagy legalább a Sándor-Palotából.
Szóval ez az úr egy gondosan kicsinosított, erõteljes gépjármûvel az én abroncsaimnak sofõrködte a saját négykerekûjét, és akkor nagyon dühös lettem. Elöntött a guta, és megláttam a seprût is, ami neki volt döntve a kerítésnek. És nem is gondolkodtam, csak elkezdtem dühömben ütni, mert éppen arról gondolkodtam, hogy mennyire gyönyörûek is az autóval guruló lányok, ahogy mennek lefele a hegyrõl, munkába vagy iskolába. Mindegyik nagyon jól ápolt volt, készültek reggel, a kávécsepp legkisebb száradékát is letörülgették szájuk szegletébõl, és még egyszer átkenték az alapozót, és illatosak voltak, mint megannyi frissesség a metálos kasznikban. És volt akinek kis légfissítõje is volt önmaga mellé, és lógott a tükörrõl, máskor meg plüssállatok bajszocskái, szempillái vagy éppen tappancsai lógtak vágyakozva, hátha elérik a kormánykereket édes szerveikkel.
Szóval lestem õket, és szinte elcsordult a nyálam a vágyakozástól, hogy egy ilyen autós lánnyal akarok ébredni én is. És láttam, ahogy a biztonsági öv bevágott a melleik közt, és volt, akinek teljesen szétválasztódtak, mint mély meredély a mükénéi halomsírok között, másoknak csak csík volt, mint mikor a hanyag gazda két mélyebb közé egy laposabbat szánt, és mellettük hol jobban, hol pedig kevésbé púpozódik a zsíros termõföld. És arra gondoltam, hogy én megannyiszor mereven ébredek; elõször alul kelek fel és csak aztán hullik ki az álom a felsõtestembõl, sokszor a kezem is korábban serken, mint a fejem. És addigra nem is csoda, hogy ott nincs is vér, mert az álmodó test beéri kevesebbel, de az éber vonzza a keringõ vérsejteket, és rögtön felkéri õket egy táncra.
Szóval reggel én mindig csak lányokra gondolok, ahogy begöndörödik a hasuk alatt és puhák. És azon gondolkoztam nézve az autózó lányokat, hogy vajon õk is így ébrednek-e, csak õk jobban szégyellik felpuhuló altestükbõl csöppenõ ragacsos harmatukat, mint én megkeményedett szívem ellágyulását és ágaskodó faszocskám jelentkezését irántuk, és ezért kell ennyire rendbe hozniuk magukat, hogy gyanú se árnyékolja reggeli helyett kivasalt lelküket. És ha így van, akkor vajon az autó magányában, ahogy dörzsölõdik a melleik között az a fekete sáv, miközben a szürkét nézik elõre, tehát hogy ilyenkor felidézik-e a hajnali zaklatottságot. És csak önmaguk kényeztetéséért néha nekidörgölik-e húzódó mellbimbócskáikat a biztonsági övhöz.
És ahogy e lehetõségtõl megtántorodva álmélkodtam, nekem jött az az úr. És én olyan dühös voltam, hogy fogtam azt a seprût, és hurkákat tapasztottam a testére, mindegyik véres volt, és csak annyira sajnáltam, mint a seprût, ami maga is megtört boszorkányos ütéseim alatt.
Hát így történt. Mégegyszer, nagyon sajnálom. A Matula sajnálja a legjobban.
