1984 őszén negyedikes voltam az általános iskolában és akkoriban elég sokat lógtunk együtt két barátommal, Tibivel és Gáspárral (a félreértések elkerülése végett: egyikük sem ír a Matulára). Mászkáltunk a környéken, hülyeségeket kiabáltunk, és persze bolondoztunk, marhultunk, mint valamennyi normális gyerek. Aztán mégis rossz irányba mentek el a dolgok.
Először is kitaláltuk, hogy szuperjó dili lesz, ha pénzt kérünk idegenektől hazatelefonálni, amit aztán vagy édességre költöttünk, vagy pedig telefonbetyárkodtunk belőle. Mivel abban az időben még nem voltak hajléktalanok, készséggel adott nekünk pénzt mindenki, és ezt nagyon élveztük, egészen addig, amíg Tibi és Gáspár le nem buktak egy rosszindulatú vénasszony miatt, aki megleste, hogy a pénzéből bizony nem telefonálni mentek a srácok, hanem a boltba cukorkáért. Ez a rettenetes nőszemély bement az iskolába, és nagy botrányt csinált, amiből osztályfőnöki látogatás lett a szülőknek, büntetés a két barátomnak. Én csak azért úsztam meg mindezt, mert aznap délután inkább nem tartottam velük, hiszen mindenképpen látni akartam a Videoton - Dukla Praha UEFA-kupa mérkőzést, és ez utólag többszörösen is jó döntésnek bizonyult.
Lényeg, hogy innentől kezdve a büntetések, szülői tiltások miatt kevesebbet bandáztunk így hármasban, pedig lehetett volna még nagyobb is a baj, hiszen ugyanazon az őszön tudtunkon kívül igazodtunk a nemzetközi trendekhez.
A szomszéd házban lakott ugyanis egy család Irakból, de az is lehet, hogy Iránból, hiszen abban az időben ezek az országok kizárólag szimultán szerepeltek a hírekben. A családfő egy-két évet dolgozott nálunk, még azt is tudtam, hogy mit, mert apám néha beszélgetett vele, de már nem emlékszem. Volt egy nálam pár évvel fiatalabb lánya is, őt Zinának hívták. A földszinti lakásban laktak, és a három tök ugyanolyan kockaháznak közös kertje volt, így egy szokásosan induló délután éppen az ő ablakukon kezdtünk hülyeségeket bekiabálni. Előfordult ez már más lakókkal is, de ezek általában válasz nélkül maradtak, akárcsak a legszabványosabb "becsöngetünk és elfutunk" trükkök is, amik akkor egyértelműen bevett szokásnak számítottak. Az is igaz, hogy ma már redőnyhúzóval kergetném azt a hülye utcagyereket, aki velem csinálná ugyanezt, de szerintem ez teljesen érthető.
Most is csak unalmunkban kezdtünk neki kiabálni, hogy "Arabus! Arabus!", amit rövidesen el is untunk volna, ha egyszer csak nem jelenik meg szigorú arccal az ablakban. Természetesen elfutottunk, de ebből már nyilvánvaló volt, hogy érdemes tovább ütni a vasat. Úgy is tettünk.
Visszasettenkedtünk az ablak alá, és megint kiabáltunk egy-két arabust, majd megint elszaladtunk. Ez így ment egy darabig, amikor az egyik alkalommal kijött az erkélyre, és valamit visszaszólt. Ezután már hosszabb időre szaladtunk el, de amikor visszatértünk kiabálni, különböző gyerekes szitkokkal bővítettük a repertoárt. Sajnos a legtöbbre már nem emlékszem, de a "Hülye celofánfejű!" egész biztos, hogy elhangzott, és be kell vallanom, hogy ez még ma is tetszik.
Kezdett komolyabbra fordulni a dolog, az arabus egyre idegesebb lett, és egyre hangosabban kiabált vissza nekünk. Ahogy ott lapultunk a bangiták mögött, megszólalt Gáspár, aki gimnazista bátyja révén olyan dolgokat tudott, amikről nekünk kettőnknek fogalmunk sem volt:
"Csak azt ne kiabáljátok neki, hogy vendégmunkás, mert ettől nagyon ideges lesz!"
Utólag meggondolva nyilván azért mondta, hogy valamelyikünk biztosan lesz olyan hülye, hogy bekiabálja. És tényleg, Tibor egyből kiabálta is: "Hülye vendégmunkás!"
Ha jól emlékszem, ezután szabadult el a pokol. Nem sokkal később megjelent ugyanis az arabus a kertben, és mi persze rohanni kezdtünk, mint a nyulak. Én haza, persze egy kis kerülővel, míg Tibi és Gáspár pedig lefelé a Gellérthegyről, ők nem pont ott laktak. Az arabus őket vette üldözőbe, és megdöbbentően sokáig bírta.
Telefonon sikerült elérnem valamelyiküket, hogy megtudjam, bizony majdnem hazáig folyt a kergetőzés, de végül is megúszták. Én is ebben reménykedtem, és az idő múltával szép lassan kezdtem megfeledkezni a dologról.
Már a vacsoránál ült a család, amikor megszólalt a csengő. Apámmal egyszerre ugrottunk fel az asztaltól, ő ajtót nyitni ment, nekem meg rossz volt a lelkiismeretem. Ahogy kifelé lopakodtam az erkélyünk felé, pont odaláttam a bejárati ajtóhoz, és meg is láttam Zina jellegzetes ruháját az ajtórésben. Nem tudom, mennyi ideig rejtőztem az erkélyen, de gyáva és ijedt kisfiúként érthető, hogy minden perc óráknak tűnt.
Végül megjelent az apám az erkélyajtóban. Nem volt nagy jelenet, csak elmondta, mint mondott neki "az arabus". Többek között azt, hogy most lezárja az ügyet, és tekintettel az apámmal meglevő szívélyes viszonyra, nem akar személyesen engem felelősségre vonni, de jól tudja, hogy szerte Európában üldözik a "vendégmunkásokat", ő pedig ezt itt nem fogja hagyni. Ha még egyszer erre sor kerül, hívni fogja a rendőrséget - már ha nem sikerül elkapnia bennünket.
Kaptam valami példás büntetést, így ez, meg a történet elején ismertetett lejmolási ügy szépen véget vetett annak, hogy mi így hárman, suli után tovább rosszalkodjunk. Persze húsz évvel később nem hagy nyugodni a kisördög: vajon ha tényleg rendőrségi ügy lett volna ebből, idegenellenes bűncselekménynek tekintették volna-e a dolgot. És egyáltalán, mit szóltak volna hozzá a hatóságok, hogy rendezett családi hátterű, tízéves budai gyerekek zaklatják a Magyarországon dolgozó külföldieket? Valószínűleg semmit, még csak nem is röhögtek volna, amilyen szellemtelen tökök.
Az arabus amúgy pár hónappal később visszament Bagdadba (vagy Teheránba, és akkor ugye nem is arabus), én pedig csak évekkel később hallottam először a bőrfejűekről. Ha ezt a sztorit elmondtam volna nekik, biztos bevesznek a bandájukba, de hát nem mondtam el, pedig az is biztos szuperjó dili lett volna.
