Matula Magazin - Laurent Garnier: The Cloud Making Machine; LCD Soundsystem: LCD Soundsystem; Mercury Rev: The Secret Migration; Stereo Total: Do The Bambi; Wolf Eyes: Burned Mind;

[Laurent Garnier | LCD Soundsystem | Mercury Rev | Stereo Total | Wolf Eyes ]

Laurent Garnier: The Cloud Making Machine

Még három hetet kell aludni, és február 25-én megjelenik az elsõ francia technomágus új albuma, The Cloud Making Machine címen. Öt év telt el, mióta 2000-ben napvilágot látott a klasszikus Unreasonable Behaviour, amely még a leginkább megrögzött technotagadókat is pálfordulatra késztette, meg értetlenségre, hogy annak idején miért nem ezen irányzat fele kanyarodtak el. Azóta érdemben csak az Unreasonable DVD jelent meg az õ neve alatt F-Communications labeljén, úgyhogy nem csoda, hogy többen már pisilést visszafojtva vártuk, hogy mikor küldik el végre a promót.

Az új album, habár méltó utódja az Unreasonable Behaviournek, még sokkal emocionálisabb, bár aki az elõzõekhez mérve gondolkozik, az most tudja meg, hogy egyáltalán nem partizene, inkább ágyba való fetrengõs, hiszen egyik trackre se lehet olyan precíz technokalimpálós koreográfiát kifejleszteni, mint amilyet például a The Sound of The Big Babou-ra, vagy a Greedre lehetett. A két album közti idõszakban volt ideje Garnier-nak körülnéznie zenész barátai közt, hogy ugyan kivel kezdhet valamit, úgyhogy segítségül hívta Scan X-et a gitárjával, Bugge Wesseltoft norvég jazz-zongoristát, akivel mind a Sonaron, mind a Montreaux Jazz fesztiválon együtt lépett fel, a szaxofonista Philippe Nadaud-ot és Dharef Youssef tunéziai vokalistát is. A gyereksírás, amit a Jeux D´enfants-ban hallhatunk meg Monsieur Techno épp egyéves nyuszimanójának elsõ érdembeli megnyilvánulása.

Garnier teljes személyiségét tükrözi ez a szürreális album, plusz a techno jövõjét, a lassan nyugdíjaskorú vagy épphogy serkenõ szakállú sablontechno dídzsék kurva nehéz helyzetbe való hozásával. Szép, ahogy végigkísérhetjük a lassan negyvenéves Laurent komollyá válását, de a magam részérõl azért hiányolom a kalimpálósdit abból a bizonyos laboratóriumából.

7,3 - Lednitzky

LCD Soundsystem: LCD Soundsystem

Aki még nem tudja, hogy miért James Murphy a legfontosabb ember a mai tánczenében, az úgyis menthetetlen, hadd ne kelljen most bõvebben ecsetelni a jelentõségét. Lényeg, hogy a New York-i diszkópunk-robbanásnak õ volt a legfontosabb katalizátora, elõbb producerként, majd elõadóként is. Az ijesztõ nevû LCD Soundsystem ugyanis Murphy egyszemélyes projektje, és nagyszerû példája annak, hogyan lehet valaki bakelitgyûjtõ, harmincas mackóból a mai popzene egyik legkeresettebb producere, lemezkiadója és elõadója.

Elsõ kislemeze, a 2002-es Losing My Edge volt, amely pontosan olyan volt, amilyet egy geek-tõl elvárnánk, tele önironikus popkulturális utalásokkal. Ezt követte szép sorban a többi diszkópunk klasszikus: a Yeah, a Give It Up vagy a Movement, és mindegyikkel egyre inkább nyilvánvaló lett, hogy ha várható még igazán nagy dobás ettõl az egész mûfajtól, az bizony Murphyé lesz. Az album megjelenése azonban csak tolódott, és ki is csúszott 2004-bõl, hogy most január végén kerüljön csak a boltokba.

Valahol azt olvastam, hogy az LCD Soundsystem tánczene azoknak, akik nem szeretik a tánczenét (itt nyilván az elektronikusra gondolunk), és ez nagyjából fedi is a valóságot, de nem jelenti azt, hogy mások ne értékelhetnék. A lemez elég eklektikus, és egy nyolcperces, monoton, uncsi diszkószám kivételével megfelel a várakozásoknak. A punkos, funkos, elektrós számok (Tribulations, Daft Punk Is Playing In My House, Disco Infiltrator) mellett vannak klasszikus rockdalok, amelyek a kései Beatles-nek (Never As Tired When I´m Waking Up) vagy a korai Brian Eno-nak (Great Release) is becsületére váltak volna. És épp ebben rejlik Murphy zsenialitása, hiszen annyiszor, annyian próbálták már a rockot és a tánczenéket egyesíteni, általában katasztrofális eredménnyel, ennek a nagydarab zenebuzinak mégis sikerült. A lemez egyes számai a legkúlabb partikon is sikerrel szerepelnének, míg más dalokra a rock katonái is csak csettintenének, ráadásul senkinek sem sikerült még ennyire robbanásveszélyesen táncolhatóvá tenni a nem éppen bulizeneként induló posztpunkot.

Az album kisebb egyenetlenségeiért pedig bõven kárpótolnak a korai kislemezek, melyeket összegyûjtöttek egy másik lemezre, hogy így valódi duplaalbum összegezze az LCD Soundsystem elsõ három évét.

9,3 - Inkei

Mercury Rev: The Secret Migration

A kilencvenes évek utolsó harmadára már Londonban is csak a legelvakultabbak hitték, hogy a britpop továbbra is jelentõs tényezõ, míg azt csak Kelet-Európában gondolhatta bárki is komolyan, hogy kizárólag a technó jelenti a jövõt. Az életünk ugye meg egyre jobban felgyorsult, törvényszerûvé vált hát, hogy ebbõl csak is nagy belassulás és befelé fordulás következhet - valahogy így magyaráznák a Mindentudás Egyetemén az álomszerû, grandiózus neo-pszichedéliában utazó zenekarok tündöklését a (fõként brit) "év legjobb lemeze" szavazásokon az elmúlt évtized végén. De lehet a magyarázat akármi, tény, hogy 1997-ben a Spiritualized, egy évvel késõbb a Mercury Rev tarolt, majd ´99-ben a Flaming Lips. A fenti stílusjegyek mellett közös bennük az is, hogy keményen szétdrogozott, de a nehezén már túllevõ emberek alkották (és alkotják ma is) ezeket a bandákat.

Ez utóbbit leginkább a Mercury Rev esetében fontos megemlíteni, hiszen a zaklatott életû, amerikai zenekar pályafutásának elsõ fele másról sem szólt, csak botrányokról, tagcserékrõl, meg persze kaotikus, kísérletezõ zenérõl. Aztán szép lassan lejöttek az anyagról a fiúk, egyre szebb és nyugisabb zenét kezdtek csinálni, így ennek eredménye lett a Deserter´s Songs (1998), amelynek sikere talán még õket is meglepte. Ezt a sejtelmes, ötletesen hangszerelt, nagyívû dallamokra épülõ klasszikust azóta is az évtized legnagyobb albumai között emlegetik. A három évvel késõbbi folytatás (All Is Dream) kicsit még túlvilágibb lett, már-már az okkultizmus területére csúszott, így ideje volt visszarántani a kormányt.

A The Secret Migration az eddigi legkönnyebben emészthetõ lemez, ami szintén az egykori Mercury Rev-tag sztárproducer, David Fridmann produceri közremûködésével készült. Jóval kevésbé monumentális, mint a két elõzõ album, a nagyzenekar alig kap szót, és kicsit túl sok a zongorás lassú, melyek vészesen közeliek a Coldplay és a Keane világához. Kevés az igazán kiemelkedõ dal is a lemezen (a Phil Spectort-idézõ In A Funny Way és az Across Your Ocean feltétlenül idetartoznak), az énekes Jonathan Donahue obskúrus szövegei maradtak, ám mindezek ellenére a trióként mûködõ zenekar van annyira profi és rutinos, hogy továbbra is tartják a helyüket a jobb fej harmincasok kedvenc együttesei között.

7,4 - Inkei

Stereo Total: Do The Bambi

Igazából nehezen érthetõ, hogy a Stereo Total miért nem lett népszerû a belvárosi, vörösboroskólázós, Emil Rulez! és Mambo Kurt koncertekre járó jófejek körében, hiszen vicces, könnyen befogadható, táncolható és a kelet-középeurópaiság sem gátolhat meg senkit az élvezetben. Persze nyilván azért, mert senki nem hozta el õket ide koncertezni és sehol nem játsszák a számaikat. Meg az is igaz, hogy van jobb dolguk is annál, hogy a pesti mûvészeti fõiskolások és kreatívok kultzenekara legyenek.

A hatvanas évekbõl, punkból, új hullámból, elektronikából építkezõ zenekar a kilencvenes évek második felére már szerzett némi hírnevet Európában, majd a félszemû skót dalszerzõgéniusz, Momus is rájött, hogy a Stereo Total "a világ legjobb popzenekara", és le is szerzõdtette õket kiadójához, amivel lehetõvé tette, hogy az együttes Nagy-Britanniában is ismertté váljon. A Stereo Total ugyan nem duóként indult, de az elõzõ lemezükre már csak ketten maradtak az amúgy is nemzetközi társaságból: a francia énekesnõ, Francoise Cactus és a német Brezel Göring (ez a név ugye már hibátlan). Ez a lemez volt a 2001-es Musique Automatique, amely a korábbi minimál, lo-fi hangzáshoz képest letisztultabb és egyszersmind elektronikusabb anyag lett, és kapásból az elektropop-revival legnépszerûbb elõadói közé kerültek Németországban, de nemcsak ott: a Strokes-nak annyira megtetszettek, hogy magukkal vitték a turnéjukra elõzenekarnak, én is így láthattam õket Bécsben marháskodni 3 éve.

Hosszabb szünet után idén jött ki a folytatás, amely az elõzõ album receptjét követi: a hatvanas évek francia ye ye popzenéjének és a Neue Deutsche Welle szintipopjának szellemes fúzióját, hol német, hol francia, hol angol nyelvû szövegekkel. A hangszerelés viszont egyrészt túlzottan eltolódott a minimál casio-esztétika irányába, másrészt túl sok ez a 19 szám, amelybõl sokadik hallgatásra is csak kevés emelkedik ki - vagyis hiányoznak a slágerek, amik a Musique Automatique-on bizony szép számmal megvoltak. Ez nem azt jelenti, hogy rossz a lemez, csak ennyi vajúdás után talán joggal várhattunk volna többet. Más kérdés, hogy ez a kis fanyalgás csak a rajongókra vonatkozik, az újszülötteknek viszont új és jó vicc ez is.

6,9 - Inkei

Wolf Eyes: Burned Mind

Mielõtt nekiültem volna intelligens és a magba hasító kritikát írni a Burned Mindról, nagyjából összeszedtem magamban, hogy mit is szeretnék errõl a lemezrõl mindenképpen elmondani. Olyasmivel kezdtem volna, hogy én rohadtul nem értek a zajzenékhez, meg azt is tudom, hogy akik viszont igen, azok köpnek a Wolf Eyes-ra, mert a Lightning Bolt lépteiben haladva nekik sikerült elõször kitörniük az underground undergroundjából, és legalább a mainstream undergroundot elérni, ha világosan fejezem ki magam. Kitértem volna arra is, hogy míg azt mindenki megtapsolja, ha egy festõ vagy író borzalmasan ronda dolgokkal foglalkozik Boschtól Kertész Imréig, szegény zenészektõl valahogy nehezebben fogadja el a közönség, hogy témaválasztásuk és nyelvük egyaránt próbára tegye a befogadó fájdalomküszöbét. És hogy ez engem mennyire idegesít.

Amikor azonban leültem, hogy értelmes mondatokba öntsem ezt a sok-sok okosságot, és a Winampba betároztam a Wolf Eyes legújabb albumát, írás elõtt még elolvastam egy cikket arról, hogy Piliscsabán valami tapló viperával nekirontott néhány cigánygyereknek. Ahogy átrágtam magam a magyar lét erõszakkal, bunkósággal és gyávasággal teli újabb gyönyörû megnyilvánulásán, közben pedig szólt ennek a felismerhetetlenségig torzított hangszerekkel feljátszott, a hagyományos "zenétõl" roppant messze álló izének az elsõ harmada, nagyjából meg is világosodtam. Amit a Wolf Eyes csinál, az a tökéletes filmzene az értelmetlen taplósághoz.

Talán azért, mert elsõ hallásra az avatatlan fülnek - mint amilyen az enyém - a Burned Mind is értelmetlen taplóságnak tûnik. Az egyes számok struktúrájának semmi köze a könnyûzenében megszokotthoz. Ne is beszéljünk számokról, borzasztóan hülye kifejezéssel ez a lemez "impressziókból" áll, harminc másodperc és nyolc perc közötti szkeccsek, amelyek egytõl-egyig a hallgatót akarják egyszerre szíven markolni és tökön rúgni, de valami egészen alpári módon, ami ellen nincs lehetõség racionális észérvekkel védekezni. A csörgõkígyó életveszélyes berregésétõl a sötét téli utcák baljósságáig minden itt van.

Eddig a lemezig valami lenézéssel vegyes tartózkodással szemléltem a zajzene világát, mostantól viszont a kínzásra rákattant, engedelmes szadomazo szexrabszolgaként fogom kitenni magam minden további megpróbáltatásnak. A Burned Mindot érdemes jó hangosan és fülhallgatóval hallgatni a teljes értékû élmény érdekében.

8,1 - Bede

[Laurent Garnier | LCD Soundsystem | Mercury Rev | Stereo Total | Wolf Eyes ]