Tamás Bence Gáspár - A következõ két hét flimjeinek rövid ajánlója a Matula Magazin már nem annyira új mozirovatában.

J A N U Á R 27.

Hm, egy kicsit elnéztem a Scarlett Johansson-os fali naptáramat, ezért ez a hét sajnos kimaradt. Hogy ne maradjunk teljesen jó tanács nélkül, egy-egy mondatban azért összefoglalom, melyik filmet kell megnézni.

A magyar filmipar meglehetõsen érthetetlen jelenség, legalább annyira, amennyire mondjuk az osztrák az. Ezért aztán ne is lepõdjünk meg azon, hogy a Csudafilm, ami Kern és a nagy színészek legújabb elmebaja, kasszát robbantott. Gondoljunk ezért inkább arra, hogy a Heti hetes még mindig mûsoron van, és egybõl rájövünk, miért nem kell megnézni ezt a filmet.

Annál inkább menjünk viszont el A pokol anatómiája (Anatomie de l´enfer) címû francia mûvészpornóra, mert véleményem szerint minden olyan filmet meg kell nézni, ami a pornófilmek eszköztárát használja. A film amúgy biztos közepes. A Luther (Luther) címû film kétesélyes, mint minden kosztümös szarság. A rendezõ a brit Stohl András, Colin Firth öccse, ez most vajon jó, vagy rossz?

Az utolsó gyémántrablást (After The Sunset) a köcsög Pierce Brosnannel viszont nyugodtan ki lehet, itt most nem is részletezném, miért. A Vera Drake-et viszont megnézendő, mert Mike Leigh jó arc annak ellenére, hogy filmjeire levakarhatatlanul tapad ez a fölöslegesen hisztérikus brit világvégetudat, aminek kiteljesedése csak az intelligens emberekre végzetes. Az meg ugye kit érdekel, ha kivesznek a világ legrondább szemüvegesei?

F E B R U Á R 3.

Fûrész (Saw)
Amerikai horror, 102 perc, 2004
Rendezõ: James Wan; Szereplõk: Leigh Whannell, Cary Elwes

Ezt a filmet látni kell, súlyos amerikai horrorfilm, a mûfajnak abból típusából, amihez az amerikaiak tényleg értenek: fõszerepben a pszichopata vadállat. Valószínûleg A texasi láncfûrészes gyilkost sosem fogják überelni az óceánon túl, de a Hannibál-sorozat jó példa arra, hogy szinten tudják tartani Amerika igazi hõseinek megfilmesítését. Két dolog zavar csupán ezekben a filmekben (ami a Láncfûrészesbõl szerencsére hiányzott), csakúgy mint a Fûrészben is, hogy valamiért kötelezõnek érzik a bûnüldözõi szálat is belevarrni a történetbe, mintha ezzel igazolni akarnák, hogy semmi sincs veszve, az õrülteket még mindig hamarabb elkapják, mint bin Ladent. Most komolyan, mennyit tett volna hozzá a Láncfûrészeshez, ha a végén villamosszékbe dugják? És miért lesz attól jobb egy horrorfilm, ha köcsög rendõrök üldözik a kreatív pszichopatát? A film az IMDb-n egész jó pontszámot kapott, a rendezõ viszont elsõfilmes, ami, ugye, kétélû dolog. A csajunkkal nézzük meg mindenképpen! Ha csaj vagy, elviszlek én.

SIKÍTÁS: Lesz benne tutira, ezt nem lehet kihagyni, márt csak azért sem, mert jobb helyeken még díjat is osztogatnak a legjobb sikítást elõadó színésznõknek (Marilyn Burns a sikolykirálynõ ugyebár).
EMBERI TESTEK KÍNOS HELYZETEKBEN: A New York Times kritikusa azon volt kiakadva, hogy a film közben az Abu Gréb-i fogolykínzásokról készült felvételek flesseltek be neki. A köcsög jenkije!

Hosszú jegyesség (Un long dimanche de fiançailles)
Francia-amerikai romantikus dráma, 134 perc, 2004
Rendezõ: Jean-Pierre Jeunet; Szereplõk: Audrey Tautou, Gaspard Ulliel

Az uniós normák ellenére nem sok jó európai rendezõ van manapság, de JPJ közéjük tartozik, és mint ilyen, akármelyik filmjét kötelezõ megnézni minden mozibuzinak, még neked is. Most azonban ahelyett, hogy JPJ-t ajnároznám, szeretnék rávilágítani arra a tényre, hogy Audrey Tautou kezd unalmassá válni Amélie így, Amélie úgy. Az alapsztori kicsit riasztó (lebénult menyasszony nagy szarban lévõ katona jegyesét keresi minden idõk egyik legnagyobb húsdarálójának belsejében), és félõ, hogy elcsöpög a film. JPJ ugyanakkor pont azért kúl, mert egy szerelmesfilmet ugyanúgy meg tud oldani, mint mondjuk egy Alient, szóval annyira azért ne parázzunk, ez jó film lesz.

BUZI FRANCIÁK: Egy párizsi bíróság az amerikai Warner Bros. koprodukciós szereplése miatt annyira amerikainak találta a filmet, hogy döntése szerint nem indulhatott el egyetlen francia fesztiválon sem (végül aztán mégis).
MARION COTILLARD: Az egyik legjobb színészcsaj manapság, akit, ha meglátok a plakáton, rögtön megdugok, és úgy mutatom be, mintha a barátnõm lenne.
ELSÕ VILÁGHÁBORÚ: Minden háborúbuzinak: fedezzük fel a Második után az Elsõ Világháború szépségeit, amikor még nem terjedtek el a páncélosok és a sorozatlövõk!

Kerülõutak (Sideways)
Amerikai vígjáték, 123 perc, 2004
Rendezõ: Alexander Payne; Szereplõk: Paul Giamatti, Thomas Haden Church

Bazeg, srácok! Ez már a harmadik film ezen a héten, amelyik jónak tûnik, de legalábbis nézhetõnek. Két elcseszett életû, közepes alakról szól, akik felkerekednek, hogy megnézzék a kaliforniai borvidéket, miközben nõk, barátság, ilyesmi. Hát ez jól is, rosszul is elsülhet. A plakát mindenestre biztató, de legalábbis nem olyan, ami elárulná a moziról, hogy szar. Most persze ecsetelnem kéne a rendezõ korábbi, itthon is bemutatott filmjét (Schmidt története), de kurvára nem láttam. Két lehetõség van: vagy ilyen hippi sémában elõadott életbölcselkedõs faszság az egész (amitõl az amcsi szemüvegesek azt hiszik, Hollywood jó filmet is tud csinálni, pedig csak azt tud, és valójában a szemüvegesek miatt szar Amerika, ha egyáltalán), vagy tényleg jó a humora, és akkor meg lehet röhögni.

AMERIKAI BOR: Na, arra kurvára kíváncsi vagyok, mi a faszt tudnak odaát a borról kivételesen nem egy természetfilm-csatornán, hanem széles vásznon elõadva.

Lucky Luke és a Daltonok (Les Daltons)
Francia vígjáték, 86 perc, 2004
Rendezõ: Philippe Haim;

Jaj, de utálom Lucky Luke-rajzfilmet, mekkora csalódás volt! Pedig a Lucky Strike jut róla eszembe, ami a legkóserebb cigi a világon, szívja csak mindenki, nagyon finom, és állítólag ez az egyetlen, ami egészséges is. Viszont a rajzfilm kábé annyira szar, mint a Foxi Maxi. És akkor most képzeld el mindezt élõszereplõs francia vígjátékban. Na, és ezzel be is fejeztem, pfúj, ne nézd meg!

LUCKY LUKE: A rajzfilmfigura amúgy kurva jól néz ki (A fûszál, ami kilóg a szájából! Én is így tartom a Luckymat, öcsi.), kár hogy ennyire szarok a poénok. Kár, nagy kár!

Ray (Ray)
Amerikai zenés dráma, 152 perc, 2004
Rendezõ: Taylor Hackford; Szereplõk: Jamie Foxx

Na, ez a negyedik film, amit látni kell. Ray Charles ugye az volt, aki, de nem is ez a lényeg most: az amerikai életrajzi filmek teljesen rendben szoktak lenni még akkor is, ha filmnek nem igazán filmek (jó példa a Bird Clint Eastwoodtól). Megmentenek az unalmas és megjegyezhetetlen életrajzok olvasásától, miközben végig tudod, hogy igen, ez így volt, vagy ha mégsem, a valóság csak unalmas mása a filmnek. A Rayt játszó Jamie Foxx egy kicsit aggaszt, a Collateralban ugyanis azt a fajta kisuvickolt niggert játszotta, akik mindig be tudnak futni a fehér Amerikában (lásd még a kis buzi Will Smith-t). Ez a beszelídített Tamás bátya típus, tudod, a kompromisszumok lusta niggere. Ha a film Oscar-díjat is kap, minden oké, szépen eltemették Ray Charles-t az amcsik.

F E B R U Á R 10.

Egy hulla, egy falafel és a többiek... (He Died With a Felafel In His Hand)
Ausztrál-olasz vígjáték, 107 perc, 2001
Rendezõ: Richard Lowenstein; Szereplõk: Noah Taylor, Emily Hamilton

Az ausztrálok tudnak jó filmet csinálni manapság? Néha. És az olaszok? Nem. Vagyis? Ez a film tuti bukta. A sztori tök értelmetlen, a cím borzasztó, bár azonos a film alapjául szolgáló könyvvel, amit 1994-ben publikált egy John Birmingham nevû faszi. Állítólag a fiatalok körében kultkönyv lett. Ezek után érdekel itt valakit valami? (A New York-i független filmes fõdíjat elvitte 2001-ben, ez most jó vagy rossz?)

AUSZTRÁLOK: Az ausztrál filmek azért jók, mert az ember versenyezhet azon a barátaival, ki jön rá gyorsabban arra, hogy nem amerikai filmrõl van szó. Ehhez persze kell az is, hogy egy darab jobbkormányos autó se tûnjön föl a vásznon, de éles szemûeknek néhány perc alatt feltûnik, hogy miért olyan az ausztrál film, mint egy amerikai csak D kategóriás színészekkel.

Hölgyválasz (Shall We Dance?)
Amerikai zenés vígjáték, 106 perc, 2004
Rendezõ: Peter Chelsom; Szereplõk: Richard Gere, Jennifer Lopez, Susan Sarandon

Végre egy film, amiben szerepel Richard Gere! Hogy az mekkora egy köcsög! Milyen színész az olyan, aki csak faszhuszárokat tud eljátszani? (Miközben persze tudjuk róla, hogy egy vegetáriánus, szektás barom, tulajdonképpen egy igazi, földönkívüli hollywoodi majom) Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de Gere csak a Gengszterek klubjában (The Cotton Club, 1984) tudott alakítani, valószínûleg ott is csak azért, mert Coppola rendezte a filmet. Jennifer Lopezrõl pedig elég csak annyit tudni, hogy valójában egy nagy seggû tehén. Tömegfilm élete delén szerelembe esõ, családos ügyvédrõl, felejtõ, felejtõ.

CSÓKOLÓZÁS: Gere és Lopez profilból, lassan, nagyon lassan összeérnek. De kurvára unalmas ezt minden filmben végignézni.

Micimackó és a Zelefánt (Pooh´s Heffalump Movie)
Amerikai animációs film, 2005
Rendezõ: Frank Nissen

Én annyira nem utálom a Disney-t, mint az 2005-ben egy kemény arctól elvárható lenne, bevallom. Sõt a Micimackóval sincs semmi bajom, csak hát se gyerekem, se idõm délelõtt moziba járni. Ha a magyar szinkron megegyezik majd a korábbi Micimackó-filmekével, szerintem nagyot nem hibázhatsz, ha a kölköt rábízod a nagymuterre, és két órát hancúroztok otthon.

Oldboy (Oldboy)
Dél-koreai thriller, 120 perc, 2003
Rendezõ: Chan-wook Park; Szereplõk: Min-sik Choi

Akár hiszed, akár nem, a jó filmeket - Hollywoodon kívül - manapság a Távol-Keleten gyártják. Tulajdonképpen nem is tudom, miért van ez így, talán azért, mert Európával ellentétben a filmrendezõ arrafelé nem vált félistenné, akinek mindenáron a poszt-posztmodern kontextusába kell helyeznie magát, különben még a végén nem hívnák meg valami elbaszott filmfesztiválra interjút adni és csajozni. Az egész Távol-Kelet? Oké, szûkítsünk Japánra, Hong-Kongra és Dél-Koreára. Ennek a Park nevû fickónak borzasztó és brutális filmjei vannak (Sympathy for Mr Vengeance), de ennek ellenére értelmes, sõt érzelmes filmekrõl van szó. Az alapsztori sem piskóta: a közönséges családapát egyszer csak elrabolják, és évekig egy cellában tartják, ahol hamarosan kiderült számára, feleségét megölték, és õt gyanúsítják a gyilkossággal. Amikor rejtélyes módon váratlanul kiszabadul, kezdõdik csak igazán a rémálom. Állat, mi?

CSÍKSZEMÛ POÉNOK: A sárgáknak kibaszott jó humorérzékük van, ha láttál Kitano Takeshi filmet, tudod, mirõl beszélek. Ha nem vagy egy korlátolt faszfej, itt is lesz min röhögnöd két hányinger között.

Sorstalanság (Sorstalanság)
Színes magyar filmdráma, 140 perc, 2005
Rendezõ: Koltai Lajos; Szereplõ: Nagy Marcell

Na, bazeg, ezt is megértük: Hídember 2. Sok lenyúlt állami lóvé után elkészült a Nagy Magyar Büszkeség filmváltozata. Valami azt sugallja, hogy ez a film is csak egy lesz a közepes színvonalú holokausztfilmek (Schindler listája, A zongorista) sorában, amin az emberek egy része csak azért sír, mert a holokausztról szól. Az már gyanús, hogy a berlini filmfesztivál zsûrije nem a fõterembe rakta a filmet, pedig ha valamivel, hát a náci rémtettekkel aztán sarokba lehet szorítani a németeket. Még gyanúsabb, hogy Koltaiék ezek után kikérték maguknak, és nem engedték levetítetni. Mintha törvényszerû volna, hogy Nobel-díjas könyvet csak Nobel-díjas film követhet!

NAGY NÉZÉSEK: Remélem, nem lesznek nagy nézések a nagy pillanatoknál, mert a faszom tele van azzal, hogy nagy tragédiákat csak nagy nézéssel képesek ábrázolni a tehetségtelen, hülye filmrendezõk. Ez biztos azért van, mert gondolkodás helyett mindig nagyokat néznek, amitõl persze mindenki azt hiszi, hogy gondolkodnak.