 |
népesség: 509,190 fõ; GDP:1,700 dollár/fõ; internethasználók: 8400 fõ; forrás: CIA Factbook |
Óceánia az a hely, ahol mindig kék az ég, magától sül meg a hal, és a nyugaton befutni képtelen, közepesen tehetséges mûvészlelkek Gaughintõl Somerset Maughamig homlokon csókoltathatják magukat egy barna bõrû, hulát táncoló múzsával, akinek propeller van a puncijában.
Az egyetlen gond ezzel a megközelítéssel az, hogy éppen ezen nyugati szellemóriások munkásságára épül. Nekik meg nem nagyon sikerült többet látni annál, ahogy meztelen kisgyerekek korcs kutyákkal játszanak a porban, az angol kereskedelmi utazók pedig néha megkattannak a monszun idején megivott napi egy liter gintõl. Izgalmasabb-e ennél a valóság? Vajon pont a déltengerek lakói lennének hajlandóak éppen úgy élni, ahogyan az a te koszos pesti álmaidban megjelenik a gázóra mellett repedezõ falon? Persze, hogy igen, és persze, hogy nem.
Feltételezzük, hogy Ausztráliát meg tudod találni a világtérképen. Van felette egy madárfej-formájú sziget, aminek a bal oldala Indonéziához tartozik, a jobbat meg úgy hívják, hogy Pápua Új-Guinea. Még ettõl is egy kicsit jobbra, szétszórva a Salamon-tenger és a Korall-tenger között van valamivel kevesebb, mint ezer sziget. Ezt a fordított Finnországot Salamon-szigeteknek hívják.
A Csendes-óceán szigetvilágában két nagyobb népcsoport él. Egyikük a mongoloid rasszba sorolt polinéz, amely nép minden egyes felnõtt tagja legalább 120 kiló, és megteremtésükkel isten nagyjából ki is elégítette a modern világ rögbijátékosi és szumóbirkózói igényét.
A polinézek további érdemei közé tartozik a nyolcvanas években szamoai bevándorlókból Kaliforniában alakult Boo-Yaa Tribe hiphop-együttes, valamint az emberiség történelmének egyik legkifinomultabb navigációs rendszere, melynek segítségével akármelyik polinéz legény képes volt egy kenuval eljutni a Húsvét-szigetekre, még akkor is, ha a farkára erõsített faágat kellett szextánsként használnia.
A másik csoport - amely sajnos a rövidebbet húzta, és hirtelen semmi nem jut eszünkbe, amit nekik köszönhetnénk - a melanéz. A Salamon-szigeteket 95 százalékban melanézek lakják, akik alig néhány centivel magasabbak a szomszéd pápuáknál, majdnem fekete a bõrük, és a közmegegyezés a negroidok közé sorolja õket.
A kisméretû és sötét bõrû népek sorsa a Salamonok melanézeit sem kerülte el - a szomszédos szigetek polinézei az idõk kezdete óta velük mosták fel a padlót. A salamoniakban felgyülemlett gyûlöletet minden iránt, ami mozog és kevésbé napbarnított náluk, a Dél-Amerikából a XVI. század végén gyarmatosító szándékkal érkezõ spanyolok is kénytelenek voltak megtapasztalni. Végül olyan gyorsan kellett visszamenekülniük az indiánok kizsákmányolásához, hogy még egy használható térképet sem maradt idejük elkészíteni.
Ennek köszönhetõen a Salamon-szigetekre két évszázadon át európai nem tette a lábát, mivel egyszerûen nem találtak oda. 1767-ben viszont egy angol hajóskapitánynak ismét sikerült felfedezni a már teljesen elveszettnek hitt szigeteket, így a következõ kétszáz évben az õslakosok végre nyugodtan élvezhették a brit világbirodalom két legnagyobb vívmányát, a nem teljesen gusztustalan bennszülött asszonyok megerõszakolását és a pénzé tehetõ kókuszdiókészletek ellopását. Egy ideig a Salamon-szigetek északi része a kevéssé dicsõséges, Bismarck által összeeszkábálni próbált német gyarmati birodalomhoz is tartozott, de ez mellékszál.
A Salamonok értelmiségijei már éppen hozzászoktak volna a krikettpályák vonalainak felfestéséhez, amikor tõlük kurva messze lerohanták Lengyelországot, a Csendes-óceán szigetvilágát pedig pillanatok alatt elfoglalta az egyetlen hatalom, amely még az angolnál is lenézõbben tudta kezelni az õslakosokat: Japán. 1942 és 1945 között a térség legvadabb harcai dúltak a szigeteken, a Guadalcanali csata neve talán még azok számára is ismerõs, akik nem tudják, hogy Rommel tankjai pontosan miért vesztettek El-Alameinnél. A repkedõ amerikai és japán bombák kereszttüzében pedig egy rakás gyapjas hajú és dühös ember próbálta újra és újra felállítani a légnyomás által ledöntött pálmakunyhóját.
A II. Világháború vége után az angolok még további harminc évig civilizálták a szigeteket, majd végül 1978-ban kegyesen engedélyezték a Salamon-szigetek dicsõséges függetlenségének kikiáltását. Az országnak már csecsemõkorában két súlyos problémával kellett szembenéznie: gazdaságuk egészen addig nem lehetett mûködõképes, amíg a parti homok ára nem éri el az aranyét, valamint a szigetek történetében elõször nem volt kéznél lévõ és gyûlölni való idegen hatalom. A salamoniak meglehetõsen hülyék, annyira azonban mégsem, hogy ne tudtak volna ebben a helyzetben segíteni magukon. Évek alatt felosztották magukat zsidókra és cigányokra, mindkét oldalt felfegyverezték, majd módszeresen nekiláttak a polgárháborús viszonyok kialakításának.
A Salamonok nagyjából félmilliós lakosságának legnagyobb része a két legméretesebb szigeten, Guadalcanalon és Malaitán él, a fõváros Honiara az elõbbin van. A két sziget lakossága ugyan egyaránt melanéz, ám nyelvük és kultúrájuk egészen más, és ha nem ugyanazok az európaiak gyarmatosítják õket, nyilván soha nem végezték volna egy közös országban. A guadalcanali még helyi mérték szerint is függõágyban heverészõ népség, akiket csak a nyolcvanas évek végére sikerült a (szintén helyi mértékkel) szorgos és igyekvõ malataiaknak annyira felidegesítenie, hogy kapát és kaszát ragadva szálljanak szembe az idegenszívûekkel. Ahogy az ugyanis közismert, a malaitaiak elveszik gyerekeik elõl a munkalehetõséget, uzsorakamatra adnak csak kölcsön, valamint szûz guadalcanali lányok vérét keverik a kókusztejhez.
Az elõbb Guadalcanal Liberation Movement, késõbb pedig a helyi domináns törzs után Isatabu Freedom Movement néven futó dicsõséges honvédõ szabadcsapatoknak 1998-ra sikerült annyi fegyvert összegyûjteniük, hogy immár erõszakkal is a picsába hazahúzásra kényszeríthették a Guadalcanalon imperialistát játszó malaitaiakat. Az erre válaszként létrehozott, gyönyörûen csengõ nevû Malaita Eagle Force-nak azonban gyorsan sikerült bebizonyítania, hogy miért is ér minden malaitai katona legalább tíz guadalcanalit, és 2000 júniusában a rendõrséggel közösen végrehajtott puccs keretében meg is döntötték a kormányt. A szabályozatlan lövöldözés hatására a viszonylag közeli Ausztrália a beavatkozás mellett döntött, ám közremûködésük kimerült egy a lövöldözõ felek által ugyan aláírt, de senki által be nem tartott fegyverszüneti megállapodásban.
2002 októberében néhány horgolt sapkát és bokáig érõ inget viselõ indonéz idióta azonban levegõbe repített egy fõleg ausztrál szörfösökkel teli bali diszkót, a robbantás pedig alapjaiban változtatta meg a Szingapúr és Chile között elterülõ, többnyire vízbõl álló kontinens világpolitikai helyzetét. Ekkor kezdett el ugyanis regionális igazságosztót játszani a világ legnevetségesebb katonai hatalma, Ausztrália. Az ausztrál-gyalázás túlságosan olcsó mutatvány, ezért itt csak azt említjük meg, hogy:
a) Az ausztrál külpolitikai szerepvállalás a huszadik században arra korlátozódott, hogy az elsõ világháborúban hadseregük jó része teljesen értelmetlen halált halt valahol Görögország és Törökország között.
b) A Trainspottingban a skótok siralmas helyzetének bizonyítására Renton azt a példabeszédet mondja, hogy 'Some people hate the English. I don't. They're just wankers. We, on the other hand, are colonized by wankers. We can't even pick a decent culture to be colonized by.' Ausztráliát ezeknek a wankereknek a számûzött bûnözõi alapították.
Ausztrália a bali robbantás elõtt is támogatta már a dicsõséges amerikai terrorizmus-ellenes háborút, azután pedig már igazából is. Az angolul failed state-nek nevezett, és magyarra a legjobban tényleg elcseszett országként fordítható államformákból hirtelen nagyon sok lett a környékükön, ami hirtelen rettegéssel töltötte el az ausztrál kormányt, amely addig csupán a Vietnamból úszva érkezõ menekültektõl félt. Már egy olyan megmagyarázhatatlan rém is borzalmas szomszéd, mint a világ legnagyobb muszlim lakosságával rendelkezõ Indonézia, e mellé már tényleg az istennek se kell a szép lassan a tengerbe csúszó, kizárólag pénzmosásból élõ Nauru, az egyébként Pápua Új-Guineához tartozó, a szigetet fenntartó rézbánya kimerülése óta polgárháborúval váltakozó anarchiában élõ Bougainville, vagy az itt tárgyalt Salamon-szigetek.
Az ausztrál külpolitikai szemléletváltás következtében sajnos nem maradt elég ideje a teljes kibontakozásra a nemzetközi gerillavezér-szekció egyik legígéretesebb tehetségének, a 2000-es fegyverszünet után napokkal újrakezdõdõ honiarai lövöldözés vezéralakjának, Harold Kekének. Pedig a 32 éves exrendõr ekkor már komoly pályafutást tudhatott maga mögött, apját és testvérét például saját kezûleg verte agyon, és a már tényleg csak Afrikában elõforduló misszionárius-gyilkolást is színvonalasan ûzte, nevezetesen a lefejezéses módszerrel.
Mielõtt azonban Keke (és említtessék meg, hogy õ a második szerencsétlen ezzel a hülye névvel a világtörténelemben, a nyolcvanas évek eleji finn autóversenyzõ után) eljuthatott volna a lehetõ legmagasabbra, ahova egy guadalcanali fiatal vágyhatott, tehát hogy sikerült volna minden egyes malaitait megölnie, 2003 júliusában kikötött a Salamon-szigeteken a Manoora nevû ausztrál hadihajó. Huszonöt évnyi viszonylagos függetlenség után a szigetvilág lakói végre visszatérhettek természetes közegükbe, amelyben még egymást sem ölhetik meg nyugodtan a náluk világosabb bõrûek asszisztálása nélkül.
A helyi pidgin nyelvjárásban Help a friend-et jelentõ Helpem Fren fantázianevû dicsõséges hadjárat keretében a végre magát nagynak érzõ ausztrál hadsereg gyakorlatilag átvette a hatalmat az ország felett, és egészen úgy kezdett viselkedni, mint mentora Irakban. Bábkormányt ugyan fenntartanak, ám a fontosabb ügyekben saját hatáskörben döntenek, így õk felügyelik a hatalmas fegyverkészletek döcögõsen folyó beszolgáltatását, és õk is próbálják az idõközben önmagát feladó Harold Kekét hétrendbeli misszionárius-ölésért bíróság elé állítani.
A Matula tippje: Jó esély van arra, hogy az ausztrálok akár évtizedekig uralkodjanak a Salamon-szigeteken. A világot nem érdekli, az ausztrál kormány örül, hogy játszadozhat, és mivel nem sok ausztrál katona fog meghalni, a hazai közvélemény dühétõl sem kell tartaniuk. Egyébként is elég volt ezeknek az országoknak néhány évnyi függetlenség, lehet õket ismét civilizálni.
