Fejtegettem már néhányszor itt a Matulán az etnikailag elkötelezett éttermek ambivalens budapesti helyzetét, minden alkalommal többször ellentmondva saját magamnak. A helyzet mára még tovább bonyolódott, köszönhetően a Ha Noi étteremnek. Mintha valamikor már a távoli és szegény vidékek ételeit felvonultató helyek elnevezéséről is lett volna szó, úgyhogy igen bazeg, ez tényleg egy vietnami étterem. A helyszín egy viszonylag stabil sufni, a leszakadtság még a Luther utcai méltán legendás kínai étterem, a Lanzhou után is szembetűnő.
Az, hogy a Ha Noit a kutya nem ismeri, bőven understatement. Már az is sokat mond, hogy egy Budapesten élő amerikaitól hallottam róla először, és azóta is összesen egy magyar embert találtam, aki ismeri a helyet. Ja, meg Persányi Miklós Miniszter Úr, akit sikerült ezen az isten háta mögötti helyen megcelebspottolni. A Ha Noiba ugyanis elsősorban vietnamiak járnak, ránézésre talán piaci árusok meg mindenféle kiskereskedők lehetnek. Szakadt ruhát hordanak, láncdohányoznak és európai szemmel nézve is becsületes mennyiségű sört isznak, valamint ha az embernek szerencséje van, azt is elkaphatja, ahogy a jellegzetesen viccesen hangsúlyozó nyelvükön karaokéznak érzelmes dalokat egy bazi nagy képernyőjű tévé előtt állva-ülve.
Egy egyszerűen zseniális ötletnek köszönhetően a Ha Noi étlapja parádésan megkönnyíti a választást még az olyan vendég számára is, aki a vietnami konyháról eddig csak annyit tudott, hogy biztosan nincs benne hamburger. (Kötelező rasszista közjáték: nagyon-nagyon vicces a rendelés leadása után azzal viccelődni az asztalnál, hogy "Na gyerünk papa, tempósan, mint a Tet-offenzíva!" vagy "Aztán égjen a kezetek alatt a munka, mintha napalm lenne!".) A kínai éttermekben megszokott százhúsz tétel átböngészése helyett elég első alkalommal az étlap első oldalára koncentrálni, ahol "magyar vendégeink kedvencei" címszó alatt minden lényeges fel van sorolva. A kísérletezést hagyjuk csak meg a további látogatásokra.
Sajnos kedves olvasó, nem tudok én az ég világon semmit sem a délkelet-ázsiai gasztronómiáról. Tiszta szerencse, hogy a kedves olvasó sem, ezért hogy megértsük egymást, képzeljük el a vietnami konyhát úgy, mintha a thai szakácsok nem használnának mindenhez kókusztejet chilivel. A rizs- és üvegtésztás levesek itt is megvannak, szeretnek mindenbe apróra tört, pirított magvakat szórni és annyi koriandert meg gyömbért használnak, amennyi a csövön kifér.
Az alapanyagokat nézve a Ha Noi talán a legszélesebb skálán mozgó budapesti étterem. A furcsa halfajták még hagyján, de van például békacomb meg galamb is. Az egzotikum viszont egyáltalán nem garancia a minőségre, a szimpatikusnak hangzó ropogós éticsigák valójában ízetlen, előző nap kiköpött rágógumi állagú, macskaszar kinézetű kis izék. Az étlapon csak vietnamiul szereplő, a magyarul csak törve beszélő személyzettől csak hosszas trenírozás után kirendelhető kecskéből készült fogások egészen kiválóak, aki rájön, hogy mi az a zöld növény, amivel az olajban kisütött, szezámmaggal megszórt húscafatok körítve vannak, okvetlenül küldjön egy emailt. A kínaiaknál megszokott kötelezően kirendelt rizst egyébként itt el lehet felejteni, gyakorlatilag az összes főétel tartalmaz annyi tésztát vagy párolt-sült zöldséget, hogy az bőven elég köretnek.
A gyanúsan olcsó budapesti kínai éttermekkel szemben a Ha Noiban a lepukkant környezet ellenére az árak híven tükrözik, hogy autentikus délkelet-ázsiai konyhát fenntartani Magyarországon nem olcsó dolog, ital nélkül személyenként négyezer forinttal legalább érdemes számolni. Cserébe nem spórolnak el semmit, a gyömbéres csirkében akkora gyömbér-darabok vannak, amekkorákat az egykor méltán híres, ma már simán középszerű, viszont pofátlanul drága Só utcai Chan Chan thai étteremben legfeljebb a szakács lát. A Ha Noi Budapest legjobb délkelet-ázsiai, talán a legjobb ázsiai és egyik legjobb etnikailag elkötelezett étterme. Valamint a város overall TOP 25-30 étterme között is ott a helye.
Ha Noi
XIV, Vezér út 129
223-19-08
A Matula Magazinban megjelenő étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerző a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minősített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel. Meggyőződésünk, hogy e két tényező együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.
